Szia Judit!

 

Elmentünk ma a Varázserdőbe, ha ott voltál, biztos láttál is, mi fakadtunk sírva mindig, amikor fuvolaszó szólt :)

 

Ezzel kapcsolatban lenne az első kérdésem. A terhesség alatt lettem hihetelenül érzékeny a kihangosított zenére, ami azért nagyon érdekes, mert előtte sok koncerten voltam, rendszerint az első sorokban... El fog ez múlni?!

 

A másik kérdés kicsit hosszabb, a babáról. Tehát az úgy volt, hogy kb. 6 hónapos korától jártunk tornázni. Imádta, egy percig sem zavarta a dolog, játszott a többiekkel, jól el volt. Utána a téli időszakban csak ritkán tudtunk elmenni, és már előtte (kb. 14-15 hónapos korában) is elkezdett saját utakat keresni, főként lépcsőzött, liftezni akart, és a benti zenés torna helyett (én tornáztam) kint akart lenni. A kihagyás után (17-18 hónapos korában) pedig egyszerűen nem hagyott tornázni, folyton a nyakamban lógott, és kirángatott a teremből. Ez eddig nagyjából érthető számomra, mert ha jól tudom, ez az újraközeledés korszaka.

 

Most következik a kérdéses dolog. Mivel én nem tudtam tornázni, ugyanott egy 1-2 éves gyerekeknek szóló tornára kezdtünk járni. Arra gondoltam, biztos élvezni fogja, hiszen olyan, mint egy kis csík, mindenre felmászik, fut, szalad, pörög-forog, szeret játszani, önálló. Ezzel szemben ott nem. Addig, amíg azt csinálja, amit akar, addig minden rendben van. A többiek középen táncolnak, vagy élvezettel figyelik a tornavezető bohóckodását, addig Mandula megmássza a párnahegyet vagy végigegyensúlyoz a hídon. De ha ez a feladat, akkor ő biztosan a tükörben nézegeti magát, vagy ceruzáért ácsingózik. Rajzolni nagyon szeret itthon, ezért azt gondoltam, arra biztosan hajlandó lesz a tornavezető játékos felhívására. De nem, mert ő inkább kivárta, míg vége van a feladatnak, és utána ment oda rajzolni, amikor mások már nem voltak ott.

A kérdés eldöntött lenne, ha látnám, hogy a torna, illetve az 'irányított gyerekközösség' egyértelműen rossz neki. De nem az, mert élvezi, amit éppen csinál, csak nem éppen azt, amit a tornavezető mutat. Sőt, élvezi más gyerekek társaságát is, ha nem kell azt csinálnia, amit más akar ráerőltetni, bármilyen játékos formában.

Én most több lehetőséget látok, nem tudom eldönteni, melyik az igaz.

 

1, Vinni kell társaságba, hogy lássa, a többiek azt csinálják, amit mondanak nekik, és közben nagyon jól érzik magukat.

2, Nem szabad vinni egy ideig ilyen jellegű társaságba, nehogy egész életére megutálja az ilyen dolgokat.

3, Vinni kell, mintegy mellékesen, valami más foglalatosság mellett, esetleg épp csak benézés, továbbállás szinten, hogy ő vágyjon rá.

4, Valami olyan egészen trükkös dolgot kéne tenni, amiről nekem fogalmam sincs :)

 

Egyébként játszótéren szívesen játszik más gyerekekkel, szándékosan keresi a társaságukat (szeretik is :), csúzdánál kivárja a sorát, homokozóban odaszalad a többiekhez, lapátot cserélgetni és homoktortázni. Ha hozzánk jönnek látogatóba, közvetlen, kedves, ha mi megyünk látogatóba, felfedezi a helyet, jót játszik a játékokkal, nem kíván el semmit. Magától ilyen, én próbáltam úgy nevelni, hogy nem kényszerítettem semmire, csak bátorítom (engem ugyanis pont fordítva neveltek, és tudom, hogy nem jó). Ha valamire azt mondom neki: meg tudod csinálni, akkor biztosan megpróbálja - kivéve, kivéve, kivéve a tornán. A kérdés, hogy most ez a nevelési elv van rá ilyen hatással, vagy egyszerűen van ilyen időszaka a gyerekeknek és ez el fog múlni. Vagy nem múlik el, de hosszútávon nem gond, mert később már úgyis megérti, hogy amikor egy felnőtt profi módon akarja szórakoztni, az izgalmas dolog (ez a kivárásos verzió), vagy éppen most készül totálisan nevelhetetlenné és antiszociálissá válni (egyébként ez az anyukám verziója...) Hozzá tartozik még az teljes képhez, hogy persze vannak tilos dolgok, de azok ilyenek: lelépni a járdáról (visszateszem a babakocsiba - ezt két nap alatt megtanulta), konnektorozni (ezt agyon unatkoztuk ;), forró sütőhöz érni (ezt megmagyaráztuk, azóta a forró gyanus dolgokat óvatosan közelíti meg, és ha érzi, hogy sugározza a meleget, nem nyúl hozzá), alvó embereket felzavarni (ezzel még küzdünk, általában ejnye-bejnyével, mert agyon unni nem lehet), más gyerekeket bántani (ennél szigorúan rászólunk, és elvesszük a kezét - ez kb. 1 hónapos móka volt). A kötelező dolgokkal így belegondolva hadilábon állunk, mert mi a kötelező? Az étkezés, de mivel nem akarjuk, hogy elmúljon az az ösztönös képessége, hogy tudja, mit ehet meg és mit nem, ezért megenni semmit sem kötelező (például a banánnál volt ez fontos, mert 100 gyerekből 1 érzékeny a banánra, na ő pont az, nem is ette meg a banánt, míg 'bele nem nőtt', anyukám tömött bele egyszer, és tiszta piros is lett tőle a pofija). Az alvás pedig úgy néz ki, hogyha mi akarjuk altatni, és ő nem álmos, akkor az altatás lehetelen feladat. Ennek ellenére magától beállt egy bizonyos rendszerességbe az esti alvása. 9-körül alszik, 8-1/2 9 körül ébred. Néha alszik délután, néha nem, én mindig adok rá lehetőséget.

 

A kivárás felé én azért hajlanék, mert többször láttam már olyat tőle, hogy technikailag meg tudna csinálni valamit, de nem teszi, mert még nem látja értelmét. Később aztán amikor tényleg megérik rá a helyzet, akkor csinálja sokszor, ahogy kell. Például egy ilyen példa volt mostanában, hogy a játszótéren egy anyuka dícsérte a gyerekét, hogy kétévesen gyönyörű köröket tud rajzolni. Én arra gondoltam (csak gondoltam!) vajon Mandula mikor fog köröket rajzolni. Hazamentünk. A babó nagy gonddal rajzolt 1 szép, majdnem teljesen szabályos kört, vigyorgott egyet, és azóta nem rajzolt többet. Most épp az egyenes vonalakkal próbálkozik, nagyon büszke, ezt egyedül találta ki, hogy ilyet is lehet. :)

 

Na elég ebből a bő lére eresztetett locsogásból! :) Csak azért írtam, hogy lásd, milyen a baba most 21 hónaposan.

A második kérdés tehát: szerinted rángassam továbbra is gyerekrendezvényekre, vagy hagyjunk ki néhány hónapot?

 

Sony