Hát annyira megmondtad a frankót!!!! nem is hinnéd:) Nekem az volt a legnehezebb, hogy elfogadjam, hogy az anyám attól még lehet egész jó nagyi, hogy milyen anya volt... Nem is nagyon akartam rábízni a gyerekem, mert az én gyerekkoromban voltak dolgai, amiket nem szeretnék, ha az én gyerekemmel történnének, de az is igaz, hogy azt is rosszul esett látni, hogy ha hozzám nem tudott pozitívabban viszonyulni, akkor a kisfiamhoz most miért tud? Még mindig az a gyerek volt féltékeny bennem:( De azt is láttam, hogy érzi, hogy nem bízom benne, és fél hogy mindig hibázik... Inkább arra gondoltam, hogy ő az ÉN gyerekem, nem függ az anyámtól, és az égvilágon semmi baja nem lesz még attól se, ha hall néhány hülyeséget, mert érzelmileg biztonságban van velem. Azóta kénytelen vagyok belátni, hogy egész jó nagyi:) Mondjuk a múlt hétvégén arról sztorizott a 3 éves unokájának, hogy én annak idején hogy firkáltam a falra, akkor azért kértem, hogy gondolkozzon el, mennyire jó példamesét talált ki:) (eddig még a gyereknek nem jutott eszébe a falfelület...) Azt, ami nem olyan fontos, igyekszem ráhagyni, hogy ne érezze, hogy minden szavába belekötök - mert egy csomó dolog tényleg tök mindegy. De a fontos dolgok mellett kitartottam- ilyen a küszöb ügy is!!, mindig leállítottam a "le fogsz esni arról a lépcsőről" típusú jóindulatú hozzászólásokat, és bíztatóan a gyerekre mosolyogva mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, nagyon ügyesen meg tudja oldani.