Részvétem. Át tudom érezni, hogy ez milyen érzés. Sajnos nekünk is ki kellett mondanunk, hogy altassák el. Utána hatalmas fájdalom volt, és irtózatos lelkifurdalásunk volt emiatt, nagyon sokáig (még mostanában is előjön). De egy valami amivel megpróbálom ezt megmagyarázni. Tudom, hogy sokat, nagyon sokat, szenvedett volna. Irtózatosan szenvedett volna, és az utolsó napjaiban csak vegetált volna. Ez a döntés, hogy elaltassuk, ezzel megőriztük a méltóságát, és voltunk annyira felelősek, hogy miattunk nem hagytuk még szenvedni napokig-hetekig. Ilyenkor sok mindent nem lehet mondani, mert saját tapasztalatomból tudom, hogy bizony ilyenkor nem lehet semmi nyugtatót mondani annak, aki most vesztette el a kedvencét. De azt tudom mondani, hogy ha meg kellett hozni a döntést, egyértelmű, hogy ez volt az egyetlen lehetőség. Ahogy elöbb már említettem, így méltósággal emlékszünk rá, arra fogunk emlékezni, amikor boldog volt, és játékos. Nem arra, amikor már haldokolt, és szenvedett.

Nekünk a mai napig dilemmánk az, hogy nem reagáltunk-e későn, mi lett volna ha hamarabb észrevesszük. Végig gondoljuk az egészet az elejétől a végéig, mindig van valami amit jobban csinálnánk, de sajnos már az sem biztos, hogy megoldás lett volna.