Blue Thunder Amália „Amy”

1992.07.25. – 2005.04.16.

 

Amy szerelem volt első látásra. Imádtuk egymást – bármi történt, az ő feltétlen bizalmára és szeretetére mindig számíthattam. A kedvemért bármit megtett és elviselt.

 

Budakeszin, ahol élete felét töltötte, közismert személyiség volt. Kedves természete és kisugárzása sok rajongót szerzett a fajtának. Amynak nehéz volt ellenállni. Szerette az embereket – a kutyákat nem, azok maximum közömbösek voltak számára – imádta a közönséget, főleg a gyerekeket.

 

Gyengéje volt a vaníliás Rivál keksz – ha csak megcsörrent a zacskó, már csillogó szemmel megjelent és követelte a részét.

 

Állati fehérje allergiája miatt kényszerből lett vegetáriánus – ha nem is lelkesen, de elfogadta, ő mást kap, mint a többiek. Ha mégis kitört rajta egy allergiás roham, átment a szomszéd szobába vakarózni – tudta, ha észrevesszük, rászólunk, nem szabad…

 

Sokat volt beteg – a Budai Kisállat Klinikán kiakadt a számítógép, ha megpróbálták lehívni a kórlapját. Nem hittük, hogy ilyen sokáig velünk maradhat – kétszer is operálni kellett daganat miatt. Mindkétszer szerencsénk volt, jóindulatú sejtburjánzás miatt kellett először a petefészkeit, majd a lépét eltávolítani. Harmadszorra már nem volt ilyen szerencsénk. Ismét daganat, ezúttal a gyomrában. A műtéthez túl öreg volt – a műtét sikerült, a beteg meghalt sztereotípiát pedig sem az állatorvosunk, sem pedig mi nem akartuk eljátszatni vele. Így csak a fájdalmait csillapítottuk, nem kínoztuk se műtéttel, se felesleges vizsgálatokkal. Nehéz szívvel az állatorvosunkkal már abban is megállapodtunk, hétfőn jön el hozzá, hogy megváltsa a szenvedéstől és könnyűvé tegye számára a távozást. Amy mindig udvarias volt, soha nem okozott nekünk problémát. Most sem akarta, hogy lelkiismeret furdalásunk legyen, hogy túl korán hoztuk meg a végleges és visszavonhatatlan döntést. Szombat délelőtt láthatóan elbúcsúzott a világtól – még napozott egy kicsit, majd bement a kedvenc helyére, az étkező asztal alá. Már nem fogadott el ételt. Ebéd után megpróbált felállni, de összecsuklott. Megijedt – ő is, mi is. Akkor leköltöztem hozzá a padlóra – bemászott az ölembe, megnyugodott. A délutánt és az estét ott töltöttem vele. Mindannyian  tudtuk, ez a vég. Végigtelefonáltam az ismerős állatorvosokat, úgy alakult, senki sem volt otthon, így nem tudtak eljönni hozzánk, hogy elaltassák. Ezért Amyért utolsó óráiban már csak annyit tudtam tenni, hogy nem volt egyedül – azt nem akartuk, hogy idegen helyen, stresszesen, félve kelljen meghalnia. Éjfélkor ment el… A kertünkben, a kedvenc, mindenhová magával hurcolt kacsájával temettük el.

 

Ma lenne 13 éves.