"" MI A PÁPASÁG?  

 

 A pápa elnevezés a görög atya szóból származik. Az első évszázadokban pápa megnevezést használta valamennyi püspök, sőt kezdetben az egyszerű áldozópapok is. A pápa elnevezés még a VI. században is megillette a püspököket. A VII. századtól viszont a pápa elnevezés már kizárólag már csak  mindenkori római püspököt illette meg. (Gergely, 7.)

   A pápát a római katolikus egyház Szent Péter apostol utódának tekinti, és az egyház legfőbb tanítójának és vezetőjének ismer el, mert az összes püspökök között az első; elsőséggel (primátussal) rendelkezik. (Hangay, 5.)

  A pápa Krisztus földi helytartója, és így az egész egyház feje Róma püspöke különleges helyzetben van a püspökök között.

A 8. századtól Róma városa körül, Itália középső részén, frank támogatással kialakult a pápai állam. Evvel a pápaság a nemzetközi hatalmi politika egyik tényezőjévé vált, akár akarta, akár nem. A missziós (hitterjesztő) küldetés mellett megjelent a pápai diplomácia is.

  A pápai állam sohasem volt nagy kiterjedésű, de a középkorban a kereszténnyé vált európai népek előtt a Szentszéknek olyan óriási tekintélye volt, hogy a pápaság nagyhatalmi szerepet játszhatott. A pápa az akkori feudális társadalmi és állami berendezés szellemében az európai országok uralkodóit hűbéresének tekintette, engedelmességre akarta kényszeríteni őket. (Hangay, 7.)

A hűbéri viszonyból természetesen adódott az adózás intézménye is.

A pápaság 1200 körül III. Ince pápa idején élte fénykorát, mint Európa irányító hatalmassága. 

  

   Ki lehetett pápa?

 

  Az ősegyházban és a középkor első felében úgy lett valakiből Róma püspöke, tehát pápa, mint ahogy bármelyik másik egyházi közösségben valakiből püspök lett. Székvárosának a papsága választotta a hívőkkel együtt a szomszéd püspökök részvételével, akik aztán fel is szentelték a szolgálatra.

   A választásokba azonban a történelem során a római előkelő családok és különböző uralkodók, főleg a kelet-római, majd a német-római császárok jónéhányszor beleavatkoztak érdekeik érvényesítésére. Ez ellen a katolikus egyház úgy védekezett, hogy fokozatosan kialakította a pápaválasztás új rendjét.

  1059-ben II. Miklós pápa bullája ruházta a választás jogát a bíboros püspökökre (kardinálisokra). A bíborosokat pápa választja ki, s mint munkatársai osztoznak az egyházkormányzati felelősségben. Így lett a bíborosi testület (kollégium) az egyházkormányzat fő tényezője. A 12. századtól a legfontobb kérdéseket a pápa és a bíborosok tanácskozásán, a konzisztóriumban tárgyalták. (Hangay, 10.)""