Seres se valami happy

...

Mi van itt? Mi vagyunk itt. Az idei országgyűlési választások előtti kampányidőszak a legsúlyosabb merénylet a köztársaság ellen azóta, hogy Győzike képenyőre kerülhetett.

 

Rosszabbul élünk, mint négy éve, legalábbis mentálisan: frusztráltabbak és agresszívebbek vagyunk, és ezt akkor éljük ki, ha szembetalálkozunk a politikával néhány pártfiatal képében. A 2002-es, kokárdás kampányidőszak megosztotta ugyan az országot, a várost meg a híres embert, de talán nem hozta elő ennyire az állatot abból a sok szabad individuumból, amit jobb híján népnek nevezünk.

 

Durvul a kampány: a magyar választópolgár rosszul tűri, ha csengetnek nála, és elkérik az ajánlószelvényét. A választópolgár ilyenkor ideges lesz, verejtékcseppek kezdenek gyöngyözni a homlokán, arra gondol, hogy melyik barom akarta ezt a demokráciát, jó esetben kiüvölt az ajtón, hogy takarodó, már leadta a szelvényt a konkurrenciának, rosszabbik esetben előveszi a gázpisztolyát és arcon lövi a kampányfiatalt. Vagy megrugdossa és kicsit megalázza. Vagy eleve be sem engedi a lakóparkba, panelbe. Vagy összekarcolja a kocsiját. Vagy ráereszti a kutyákat. Vagy vegzálni kezdi, hol a megbízólevele. Vagy nekimegy a vasvillával (vidéki mutáció).

 

A kampányfiatalok csengetésére a választópolgár maradék agyában évtizedes emlékek tolulnak elő – emlékek egy boldog aranykorból, amikor nem háborgatták különböző pártok különböző jelöltjei, a jelöltek sleppjei, agresszív fiatalok, akik csak azt az egyet akarják; amikor még nem volt több párt, több jelölt, és ugyan sok minden másban sem kérték ki az ember véleményét, de legalább rend volt, fegyelem és körlettisztaság, munka, otthon, biztonság - mindaz, ami ma csak színes ígéret az óriásplakáton. Na akkor dübörgött a gazdaság, rohadékok.

 

És ez csak a nép. Akkor még nem beszéltünk arról, hogy a politika, illetve a központilag önjáró aktivisták mit meg nem tesznek azért, hogy a népet ilyenre kondicionálják. Lenyúlják a konkurrencia adatbázisát, levélben kérik az átszavazást. Az ellenfél kopogtatóit gyűjtik; az ellenfél ellenfelének kopogtatóit gyűjtik; üres kopogtatókat kérnek el, és ők töltik ki a nevet; „független brigádok” gyűjtik és adják el a pártoknak a cédulákat – a kampányban mindent szabad, csak rajt ne kapjanak, ha meg igen, nevezd a történteket „bocsánatos bűnnek” (mint történt legutóbb adatbázis-lenyúlás ügyben a XI. kerületben).

 

A választópolgár legközvetlenebb találkozása a politikával nem vált be. Az állampolgári bunkóságra nem létezik kormányzati válasz, de a szükségtelen, módszeres politikai vegzálásra igen. A 750 kopogtatócédula négyévenkénti összegyűjtésének agyrémét, ezt a talán már 1990-ben is anakronisztikus őrületet ideje kiváltani valami mással. Itt van pl. a MDF értelmes javaslata: a parlamenti pártoknál eleve elhagyható volna ez a rituálé, a parlamenten kívüliek kicsit törhetnék magukat. És mi lenne, ha bőven elég lenne egy 4 százalékos küszöb a parlamentbe kerüléshez? Nagyobb demokrácia. 

...