Nagyon sajnálom :-(. Nekem is végig kellett járnom ezeket a borzalmakat.

Én is nagyon szerettem volna, ha magától hal meg, de nem így történt. Szörnyű volt az utolsó este meg a másnap. Sokáig lelkiisemeretfurdalásom volt, hogy elaltattuk. De valahogy akkor úgy éreztem, hogy most jött el a pillanat. Nem evett, idegesítette ha mellette vagyunk, csak nézett a messze előre hunyorgó szemmel, olyan volt, mintha félig-meddig nem lett volna tudatában már annak mi történik körülötte. Csak arra koncentrált, ami benne történik. Éjszaka szeretett volna kimenni, kinn is maradt, pedig iszonyú hideg volt akkor. Nem bírt felkelni, vagy ha igen nem volt energiája odébb menni, pedig előző nap még sétáltunk együtt. Néhányszor hosszan rámnézett, úgy éreztem tudja hogy meg fog halni, mintha búcsúzott volna :-((((...mintha megszeretett volna még nézni ulojára. Próbált aludni, de nem nagyon tudott. Bár egyszer elszenderült, láttam hogy álmodik, de úgy érzem valami rosszat, mert maga alá húzta a farkát.

Utólag úgy éreztem, hogy lehet hogy csak belázasodott és amiatt lett hirtelen ennyire rosszul. De már nagyon beteg volt egy éve.

Már jó helyen van. Megnyugtató, hogy itt van eltemetve a kertben.

Viszont annyira bánt, hogy nem arccal felénk temettük el. Tudom, hogy nincs jelentősége, de nagyon bánt. A másik, amit soha nem fogok megbocsátani az, hogy a nagyanyám 3-szor keltette fel a haldokló kutyámat a helyéről, miközben tudta, hogy halálán van. Alig bírt felkelni, odébbment egy lépéssel és ott helyben lefeküdt. Alig volt benne már lélek. Soha nem fogom neki ezt megbocsátani.