Majd meglátod. El kell még tőle búcsúznod, hogy befogadhass egy új kutyust.

Nekem nagyon nehéz kutya nélkül, de tudom, hogy ha benn fogok lakni a belvárosban, akkor nem lesz. Szegény egyedül lenne egész nap. Még ma is sírok, mikor jövök hazafelé, mindig ő az első gondolatom. Gondoltam, hogy elmegyünk egy menhelyre és kiválasztunk egy utódot, de egyszerűen tudom, hogy ott is bőgnék.

 

De úgy néz ki, hogy nem kellett messzire menni. Két hete egy kis elkóborolt kutyus lakik egy szomszéd utcában. Egy öreg néni etette, úgyhogy a kutyus egy tapottat sem moccant a kapujából. Jött velem játszani, de ha túl messze mentem, inkább gyorsan visszament a néni kerítéséhez. Ma gondoltam megnézem és viszek neki vizet meg valami ennivalót és pont ott volt annak a telenek a tujadonosa, ahogy szegényke meghúzta magát. Azt mondta ne etessem és hogy kihívta a sinteret, hogy vigyék el. Valaki más is kihívta már az utcából. Komolyan nem értem az embereket. Azt mondta, hogy ha befogadom, akkor betelefonál, hogy ne jöjjenek.

 

De mi már egyébként is beszélünk róla, hogy inkább legyen nálunk. És így történt, hogy Csövike nálunk van :-)...a tacskó buksijú mini németjuhász :-))). Nem akart velem jönni, fel kellett vennem :-))) és úgy vinni, annyira vissza akart menni a néni kapujába. De ő csak etette, nem engedte be magához. Még barátkozunk. De nagyon helyes, annyira elszoktam az ilyen kis fürge, fiatal, virgonc kutyusoktól. Nagyon bátor kutyus. Amint letettem a kertünkben, annyira kis vidám lett, fől-le rohangált és vigyorgott.

CSak az idegesít, de nagyon, hogy a szüleim nem akarják beengedni a házba. Pedig annyira vékony a bundája. Meg mi értelme, hogy nincs ott mellettünk? De apám nagyon eltökélt. Legalább éjszakára. Nem tudom, hogyan lehetne megdolgozni őket.

 

Na, szóval ez most egy vidámabb történet :-))).