Nagyon együtt érzek veled.
Nekem még annyira friss a veszteség, hogy a legváratlanabb pillanatokban nyilall belém az elvesztése miatti fájdalom.
Nem tudom, én most hogy éreznék, ha nekem kellett volna meghoznom a döntést, de úgy érzem, nem szabad lelkiismeretfurdalást érezned, hiszen megóvtad őt a fájdalomtól és szenvedéstől, és most már boldogan rohangál a többi kutyussal az égi vadászmezőkön, és biztos vagyok benne, hogy onnan vigyáz rád.
Szerintem ne bántson, hogy nem arccal felétek temettétek el, hiszen veled lesz mindig, és tudja, hogy mennyire szeretted és mindig is szeretni fogod.
A megbocsátás? Ezt is nagyon meg tudom érteni. Én a barátomnak nem tudom megbocsátani, hogy nem szerette, és még az utolsó napokban sem volt hajlandó megsímogatni egyszer sem.
De nagyon szép tőled, hogy befogadtad Csövit, biztos a kutyusod is örül ott fönn, hogy megmentetted a ki tudja, milyen sorstól.
Remélem, egyszer én is képes leszek erre.