Nos, ha már a rendőröknél tartunk, íme eg ykiváló példa a rendőri hozzánemértésre: Felháborítónak tartom! Ami ma Magyarországon sok tekintetben és sok téren zajlik, azt felháborítónak tartom. Persze az ember akkor lát bele mindabba a negatív közhangulatot okozó igazi feszültséggócokba, amikor a saját bőrén tapasztalja azt az igazságtalanságot és élhetetlenséget, ami jellemzi kis hazánkat. Íme egy kis szöszenet: Nem vagyok focidrukker. Mégcsak nem is követem figyelemmel a focit. Mégis a tegnapi napomat a Magyar Kupadöntő 2007 nevű futballrendezvény határozta meg, illetve tette tönkre, az összeomlás szélére sodorva kevéssé edzett idegrendszeremet. Munkából hazafelé tartva a lakásomtól kb. 100 méterre rendőrők állták utamat teljes hadi felszerelésben, közölve velem, hogy itt állj, és ne tovább, hisz jönnek a Kispesti szurkolók, ők vonulnak majd át az utcán, így én merőlegesen nem mehetek át rajta – itt külön kell megjegyeznem, hogy mindez csupán 6-8 másodpercet vett volna igénybe kellemes sétatempóval számolva. A szurkolótömeg sehol, a környék csendes, nem autóval vagyok, csupán gyalogosan szeretnék bejutni saját ingatlanomba. Nem lehet. Kiborulok. Gyors telefonos segítséget és lelki támogatást követően hivatkozom a személyiségi jogaim megsértésére. Rendőri képviselet felvilágosít: a személyiségi jogaim megsértése a bilincsbe verés volna. Kerülni az utcát nem lehet, az időbeliségre vonatkozóan semmi pontosat nem tudtak mondani, illetve annyit, hogy akár egy órát is várhatok. Kutyám otthon az egészségügyi sétára várva az ablakban figyel, hátha jövök már haza. Csak remélni merem, hogy nem dönt úgy, hogy a szőnyegeim ugyanannyira megfelelnek a pisilésre, mint a természet, ha már egyszer úgysem jön a gazdi. Én a lassan helyi lakosokkal (kb 20-25 szerencsétlen) megtelő kis utcában várok az átjutásra. Egyszersmind várok a szurkoló tömegre is, mivel az időközben eltelt 20 percben se hírük se hamvuk. Már egészen belenyugszom a helyzetbe, második szál cigarettámmat szívva beolvadok sorstársaim értetlenkedő csendes morajlásába, amikor is pár nem-szurkoló típusú, helyi lakosnak tűnö egyént látunk a lezárt utcán közlekedni, méghozzá rendőröktől háborítatlanul. Felteszem a kérdést a rend sisakos-pajzsos őrének, hogy ők mit keresnek ott, az út teljes vonalában sétálgatva zavartalanul, míg nekem azt a 100 métert akadályozza meg három egyenruhás amiből csupán 6 méter az említett lezárt terület. A rendőr „elmésen” a következőket adta tudtomra: Ők, ott laknak, és már a lezárás előtt ott benn voltak. Áhhá. Szóval benn lenni (amitől engem 2 lépést választott el csupán abban a pillanatban), és kijönni lehet a „veszélyes” zónából, de azon áthaladni pár másodperc alatt annak, aki igazolhatóan itt lakik, nos, az tilos. Itt idegességem és a rendőrség hozzánemértésének gondolata meglehetősen felerősödött bennem. Jó félórás várakozás után jött egy nagyobb csapat rendőrökkel kísért hujjogató szurkolótábor, aminek elhaladásához pontosan 3 perc volt szükséges. Ezt követően a csend beállt újra, környék ismét nyugodt. Blokád ugyanúgy marad. Miért? „Amíg nem kapunk „benntről” utasítást, a lezárás marad, legkésőbb még fél órán át” – hangzott a válasz több ingerült hazajutni vágyó kérdésére. Semmi bajom nem volt a focival, a rendőrökkel, a szurkolókkal…..Mostanáig. Kérdem én: 1. Mi értelme van focimeccseket rendezni egy olyan országban, ahol az emberek annyira primitívek, hogy kordonnal kell elválasztani az ún. szurkoló egyéneket a sima járókelőktől? 2. Miért nem lehet ésszerű döntéseket hoznia a rendőrségnek egy olyan helyzetben, amit még egy kisiskolás is könnyedén átlát? Itt arra gondolok, hogy miért nem lehetett bizonyos időközönként átengedni az ott lakókat (akár igazoltatás után), amíg a szurkoló tömeg nem érkezik meg? Hangsúlyozom, mindennel együtt 5 perc volt a veszélyesnek mondható tömegjelenet, azon kívül egy lélek sem jött a meccsre az úton. 45 percet töltöttem ott teljes tétlenségben és tehetetlenségben, amikoris egy kevésbé kontrollált pillanatban halált megvető bátorsággal a rendőri figyelem hiányában átkeltem az úttesten. Még élek. Jelentem: egy szurkolóval sem találkoztam a 6 másodperc alatt. A lezárás ennek ellenére – nevetséges! – még 20 percig tartott. Az akadályoztatottak között akadtak kisgyermekes anyukák, kutyát sétáltatók, bevásárlásból hazatérő idősek, és mint én is a legtöbben munkából hazaigyekvők. Mi nem vagyunk drukkerek, minket nem érdekelt a foci, mi csak haza szerettünk volna menni, mert mi ott lakunk. DE: mi nem számítunk! Elkeserítő…