Szerintem úgy van felépítve a világ, hogy mindannyian egy-egy külön kis világegyetem vagyunk benne, a saját szubjektív világképünkkel. A belsô világunk alakulása formálja a külsô világunkat is, a kapcsolatainkat, egyebeket... Szerintem a "tudat határozza meg a létet", vagyis olyannak látjuk a világot, amilyennek a gondolataink által mutatkozik. Egymás világába nem nyerhetünk (minden kétséget kizáróan hiteles) betekintést, csak feltételezéseink lehetne róla. A látszatvalóságot pedig ezen a szürôn keresztül nézegetjük.

Amikor valaki ezzel az egyedi szubjektummal elindul egy úton a fejlôdés felé (merthogy elvileg errôl lenne szó), nincsenek kizárólagos technikák és módszerek arra, hogy ezt hogyan tudja elérni, milyen módon fogja önmagát egy tökéletesebb, tisztább vagy jobb állapotba hozni, meggyógyítani, jobb emberré vagy boldoggá tenni (kinek mi a baja :))).

Amikor találkozik valaki egy "módszerrel" vagy "boszorkánnyal", akkor az nyilván nem véletlen: a keresése arrafelé vitte, amerre a hiányosságai vagy az érzelmi szintje ôt terelgeti, ahol az ô kis szubjektuma a tanításokból profitálni és fejlôdni tud. Van olyan ember, aki egy grafológiai elemzéstôl szívszélhüdést kap, mert annyira pontosan feltérképezi a jelen pillanatban fennálló problémáit, és annyira világosan rámutat a megoldásra, amire magától nem gondolt volna. Onnantól kezdve másképp fog nézni a világra, és ezáltal változtatni is fog rajta. Önmagán is, és a világon is.

Egy másik emberrôl ugyanez lepereg, számára semmit nem mond, és ne térjünk ki rá, hogy vajon miért nem (neki még lehet, hogy meg kell küzdenie az elfojtásaival - mondjuk), szóval ô más utat keres majd a problámái feloldására.

A lényeg, hogy nincs olyan, hogy egy út vagy módszer káros lenne, talán csak annyi van, hogy fölöslegesebb kitérôket és vargabetüket csinálhat az ember, ha nagyon beleragad.

Hát, én így gondolom valahogy :)