Még mindig gazdát keresünk szegénynek. Jóformán teljesen egyedül van, mostmár egy hónapja. Édesanyám meséli, hogy mikor meglátogatja (hetente egyszer mert messze lakik - és aki félne a fajtától: édesanyámmal sem rég és főleg nem alaposan ismerik egymást), a nyakába ugrik, nyalogatja, úgy bújik hozzá, mint egy macska.

Iszonyatosan sajnálom szegényt, bánt a tehetetlenség érzése. Remélem azért előbb-utóbb csak jelentkezik valaki, hogy befogadja. Élete végéig támogatnánk az etetését, ha valaki befogandá őt és tényleg rá fordítaná amit küldünk.

Kérlek fontoljátok meg.