Szeretném megvédeni Szelesztét. Én ugyanis azt vallom, hogy nyelvi antitálentumok nem léteznek. Vannak ugyan - akár extrém mértékben - nehéz esetek, de meggyőződésem szerint aki a saját anyanyelvét képes volt elsajátítani, az más nyelveket is el tud. Ergo nem hiszek az úgynevezett nyelvérzék létezésében.

Tudom, nem szerencsés egy olyan kérdésben kategorikus kijelentéseket tenni, amely olyan, máig javarészt ismeretlen területen nyugszik, mint az agy működése (hiszen a tanulásnál agyműködésről beszélünk), mégis szentül meg vagyok győződve a fenti kijelentésem helyességével kapcsolatban - személyes tapasztalataim legalábbis következetesen ezt támasztották alá.

Nagyon sok olyan emberrel találkoztam ugyanis, aki azt állította magáról, hogy csak azért nem megy neki az idegennyelv-tanulás, mert nincs nyelvérzéke, ám mindegyiküknél hamar meg lehetett lelni a valós okát a sikertelenségnek; a legtöbb egyszerűen nem volt hajlandó tanulni (foglalkozni a nyelvtanulással), jó részüknek semmi motivációja nem volt, egy részüknél a tanfolyam/tanár volt csapnivaló, míg egy szűk rétegnek tényleg olyan tanulási nehézségei voltak, amik jelentősen megnehezítették a dolgukat. (Az utóbbi szűk réteg tagjai is képesek voltak azonban megfelelő segítséggel adott szintig eljutni.) De olyannal, aki sehogyan nem tudott megtanulni, pedig mindent megtett érte, még nem találkoztam. Ezért írtam azt, hogy nem feltétlenül Szeleszte hibája, hogy sikertelen volt az angollal. Ha ugyanis nem tudod, mit kell megtanulnod, akkor s*ggelhetsz rengeteget, mégsem fog igazán segíteni... Szerintem.

Az is igaz természetesen, amit te írtál, miszerint nem elég elméletben tudni a dolgokat, hanem gyakorlatban is használni kell tudni azokat, amihez sok gyakorlás kell, de véleményem szerint első (legalább felvezetés gyanánt) az elmélet, és utána jöhet a gyakorlás. Ezért nincs szerintem értelme kezdőknek anyanyelvi tanártól tanulniuk, sok összefüggés ugyanis akkor rejtve maradhat, amiből - ahogyan Budai írta - nyelvsejtés lesz, nem pedig nyelvtudás.