Tegyük fel, hogy mindaz igaz, amit Magyar Adorján feltételezett, és minden a Kis-Dunánál kezdödött -- onnan indult el a nyelv, a müveltség, a müvészet, épitészet, kerékgyártás, fémmunka.
Na most akkor mi van ? Mára mindez eltünt, beolvadt, senki nem tud róla, a Föld a hosszú fejü európaiak (angol-szász) uralma alatt áll, a magyari nép egy parányi kisebbség, alul maradt az élettérért folyó küzdelemben, talán nem is tudott róla, hogy küzdelem van.

____________________
Charles Hapgood, "The Path of the Pole"

Világos, hogy az ezidáig előadott elméletek egyike sem ad magyarázatot a múltbeli eljegesedésekre. Csakis korunk antarktiszi jégkorszakára van kielégítő magyarázat, s méghozzá micsoda kitûnő magyarázat. Antarktiszt azért borítja jég, mert a sarkvidéken van. Se a nap melegének ingadozása, se galaktikus por, se tûzhányó kitörése, se földkéreg alatti áramlat, se szintemelkedés, se tengeri áramlat nem ad magyarázatot az eljegesedésre. Megállapíthatjuk, a legjobb elmélet az egyes jégkorszakok okainak magyarázatára az, hogy az adott terület az egyik sarkvidékre sodródott. Így meg tudjuk indokolni az indiai és afrikai jégmezőket, még ha e területek ma a trópusokon vannak is. Ugyanígy elszámolhatunk a többi földrésznyi jégmezővel is.

Nyilvánvaló, a földkéreg kimozdulása egy bizonyos körzet sarkkörbe való juttatása által ott jégkorszakot okozhat, míg egy későbbi kimozdulás a terület melegebb éghajlatra való sodrása által véget vethet az eljegesedésnek.

A jégkorszakok azonban csak a kérdés egyik oldalát képviselik. Ha az eljegesedések rendkívül hideg éghajlatok föld felszínén való magyarázat nélküli elterülésének példái, akkor lenniük kellett meleg éghajlatoknak is, melyek elterülése hasonlóképpen magyarázat nélkül áll.

A jelenlegi sarkvidékek felmelegedéseivel kapcsolatban igen szemet szúró ellentmondással kerülünk szembe. Egyrészt bizonyíték van rá, hogy a növények és állatok elterjedése nem a jelenlegi éghajlati területek határait követte. Másrészt, az újabb bizonyítékok az irányba mutatnak, hogy az éghajlatok hőmérséklet szerint mindig legalább annyira különváltak egymástól mint ma. Ez teljességgel szemben áll a még ma is fenntartott azon feltételezéssel, hogy a földtörténelem java része alatt bolygónknak nem voltak határozottan különálló éghajlatai. Kénytelenek vagyunk azt megállapítani, hogy, mivel sok ősi növény és állat nem a mai éghajlatok szerint terjedt el, maguk a hőmérsékleti övek változtatták meg helyzetüket a Föld felszínén. Ez azt teszi szükségessé, hogy a felszín megváltoztassa a forgástengelyhez viszonyított helyzetét.

Szilárd bizonyítékok számos vonala feltételezi, hogy a legutóbbi jég kor idején az Északi-sarok a Hudson-öbölben vagy amellett volt. Azonban szem előtt kell tartanunk, hogyha így volt, azt nem a Föld tengelyének elmozdulása eredményezte, hanem a földkéreg, avagy lithosphéra a Föld belső rétegeihez viszonyított elcsúszása.

Az utóbbi években szovjet tudósok szorgalmasan vizsgálgatták a Jeges-tengert, már csak tulajdonosi mivoltukból is, minthogy partjának java része országukhoz tartozik. Rengeteg tengerfenékről vett mintát vizsgáltak meg és időzítettek korban az új sugárzóelemes módszerrel. Ők is ugyanarra a megállapításra jutottak mint mi, hogy a Jeges-tenger meleg volt a jégkor idején, különösen 32000 évvel ezelőttől 18000 évvel ezelőttig.

1. 50000 évvel ezelőttig az Északi-tenger hideg volt
2. 50000-től 18000 évvel ezelőttig a Jeges-tenger meleg volt
3. 20 - 18000-től 10 - 9000 évvel ezelőttig hideg volt
4. 10 - 9000 évvel ezelőtt a jelenlegi éghajlat alakult ki

A 3. pontban megállapított lehülés annak eredménye lehetett, hogy a Jeges-tenger fokozatosan az Északi-sarok fölé csúszott.

80000 évvel ezelőtt Yukon volt az Északi-sarok felett. Utána, 75000-től 55000 évvel ezelőttig a Norvégia észak-nyugati partjai előtti vízterület. Ezt követőleg, 50000-től 17000 évvel ezelőttig, a Hudson-öböl. 10000 évvel ezelőttre az Északi-tenger került az Északi-sarok fölé, és ezzel véget ért a legutóbbi észak-amerikai és európai jégkorszak.

Csílében és Argentínában nyoma sincs jegesedésnek amíg északon a mai éghajlat ki nem alakult. Amerika déli csücskén és Antarktisz nyugati részén az európai és észak-amerikai felmelegedés elindulásának idején kezdtek kialakulni gleccserek és jégmezők.

A jégkor utolsó évezredében a föld sok területén óriási mértékû halálozás sújtotta az állatokat. Hibben úgy becsülte, hogy csupán Észak-Amerikában valami 40 millió vad pusztult el. Számos fajta teljesen kihalt — mamut, masztodon, óriáshód, egyes párducok, óriáslajhár, gyapjasrinocérosz. Észak-Amerikában ekkor, vagy röviddel ezután halt ki a teve és a ló.

Egy elképesztő éghajlati átalakulás mély nyomot hagyott az állatvilágon, és a nagy kihalások okává, de legalábbis kísérőjévé lett, amik a pleisztocén végén a föld felszínének három-ötödén megtizedelték az emlősöket.

Az alaszkai tőzegben sok helyen található kocsirakományra való állati csont és törmelék. Mamutok, masztodonok, különböző bölények, lovak, farkasok, medvék és oroszlánok csontjai az állatvilág népességéről beszélnek. A talaj finom, sötétszürke homokszerû, s e csonttá fagyott közegben fák és állatok kicsavart tagjai nyugszanak, jégszemcsék és moharétegek közé vegyülve. Az egész úgy tûnik, mintha 10000 évvel ezelőtt valami világvégi sorscsapás közepette élő állatok és növények egész alaszkai világa menetközben hírtelen komor parádévá fagyott volna.

A pleisztocén-kor halálban végződött. Nem egy határozatlan földtani szakasz közönséges bezárulása volt ez, mely bizonytalan végezetéig pislákolt, hanem mindent magába foglaló, katasztrófális halál. A kornak nevet adó nagytestû állatok kihaltak, s pusztulásuk e szakasz végét is jelezte.

Semmi kétség, hogy legalábbis Alaszkában, a pleisztocén-kori állatok végzetével egybeesőleg világrengető vulkánmûködés folyt. Tûzhányó kitörés magyarázatot ad az alaszkai állatok egyidejû pusztulására. A vulkáni hamutakaró egész csordákat ölhetett meg a levegő hiánya vagy a hő által, avagy közvetve, a vulkáni gázokkal.

Az alaszkai tőzeg tele van páratlan vadságú fergetegek nyomaival. Mamutok és bölények egyaránt széttépettek egy isteni düh világforgató kezében. Az állatok egyszerûen szétmarcangolódtak és szétszóródtak mint valami rongybaba darabjai a szélviharban, pedig némelyikük több tonna súlyú volt.

Egy Lagoa do Sumidouro határában lévő mészkőbarlangban Dr. Lund kiásta több mint harminc különböző nemû és korú személy csontjait. A csontvázak a barlang alját képező agyagban voltak, oly kuszaságban — nemcsak egymással, de megatherium és más pleisztocén-kori emlősök maradványaival is keveredve —, hogy az kizárja az emberi kéz által való temettetés gondolatát.

A Woods Hole Oceanographic Institution két kutatója, Dr. Milliman és Dr. Emery megállapította, hogy 15000 évvel ezelőtt volt a legalacsonyabb a tengerszint. Ez roppant jelentős megállapítás, mert 15000 évvel ezelőttre a jégtelenedés már javában folyt, tehát hova lett a víz ?

A válasz egészen magától értetődő. Ha a földkéreg mozgásban volt és Észak-Amerika, Dél-Amerika és Antarktisz a Déli-sarok felé haladt, akkor az addig a déli sarkkörön kívül eső antarktiszi gleccserek most gyorsan terjeszkedni kezdtek és magukba fagyasztották az olvadó északi jégmezők vizét és láthatóan még többet is.

Összegezzük a helyzetet. A jégmező nem kevesebb mint 17000 évvel ezelőtt volt a legnagyobb. Egyes helyeken 1000 évvel, másutt 2000 évvel később már teljesen eltûnt, és ugyanakkor 14000 évvel ezelőttre még a korábbi jégkupola közepéhez közeleső területeken is újra életre kelt a növény- és állatvilág. Alaposan megcsappant gleccserek továbbra is voltak, és számos alkalommal még terjeszkedtek is, de korábbi birodalmuknak már csak nagyon kis részét tudták elfoglalni. Gyakorlatilag a megelőzőleg a földrész felét (10 millió négyzetkilóméter) elfoglaló és a mai Déli-sarkival azonos vastagságú (1-2 mérföld) jégsapka kevesebb mint 2000 év alatt elolvadt. Nem kevesebb volt ez, mint egyfajta földtani csoda. Semmi sem utal a földtörténelem szokásos keserves lassúságára. Nyersen kimondva, egy katasztrófa, egy kataklizma volt ez, egy égszakadással (szószerinti) földindulással járó forradalom.

Megállapításunk szerint az Északi-sarok a 60. szélességifok és a 83. hosszúságifok kereszteződéséről vándorolt mai helyére. Ez 30 szélességi fokú, avagy 2800 kilóméteres kimozdulást jelent, és ha ez 1500 év alatt zajlott le, akkor évi másfél kilométeres sebességről van szó. Természetesen a kezdeti és a végezeti haladás szükségszerûen nagyon lassú lehetett, így a kimozdulás fő szakasza igen szédítő gyorsasággal történhetett. Nem csoda hát, hogy ilyen körülmények között rendkívüli felfordulás nyomai maradtak a föld felszínén.

[Amikor a Hudson-öböl került az Északi-sarok fölé, az is rendkívüli gyorsasággal játszódott le.]

Figyelmet keltően utal a jégsapka kialakulásának gyorsaságára azon tény, hogy mérsékelt égövi állatok ezreit fagyasztotta magába; némelyiküket teljes egészükben (masztodon, mamut, medve, jávorszarvas, hód).

Amikor a jég elolvadt, sok ilyen állat mocsarak aljára sûlyedt, ami megőrizte tetemüket és néha még gyomruk tartalmát is. Az állatfajták összetételéből elég nyilvánvaló, hogy a hó mérsékelt égövi életük közepette borította el őket. Mindennek jelentőségéből igen ijesztő következtetést vonhatunk le.

Geológusok azt tartják, hogy a lithoszféra belső oldalán a felszínen lévőkkel egybeeső egyenetlenségek vannak, és vastagsága különböző helyeken jelentősen eltér. Úgy képzelik, hogy a földrészek alatt például vastagabb a földkéreg mint az óceánok alatt, és hegységek és fennsíkok alatt a legvastagabb. A földrészek és hegyvonulatok nemcsak magasabbra nyúlnak, hanem a belső oldalon mélyebbre is. Ez azért van, mert átlagában könnyebb kövekből állnak. Nemiképp a jéghegyekhez hasonlíthatók, ahogy a vizen úszva azoknak is csak tömegük egy tizede emelkedik a felszín fölé. A földrészek és a hegyláncok is ilyesféle hidrosztatikus egyensúlyban lebegnek. Kéreg alatti kiterjedésüket sokkal nagyobbnak tartják mint látható részeiket. A hegyláncok lefelé irányuló kiterjedéseit hegygyökereknek nevezik.


[Na mármost, és mindezekből adódóan, ha a földkéreg alatti feszültségek, fortyogások s ki tudja mi, vagy a hegygyökerek mállása következtében ezen földrészek tömege (és ezzel "vízkiszorítása") nő vagy csökken, akkor hegyek és völgyek egyszeriben igen magasra emelkedhetnek vagy akár víz alá is merülhetnek.]


Rendkívüli ellentmondás van azon tényben, hogy bár a földrészeknek feltételezés szerint állandónak kellene lenniük, az összetevőjüket képező üledékrétegek majdnem mindegyike víz alatt alakult ki. E tényt semmiképpen sem lehet tagadni. Schuchert szerint Észak-Amerika nem kevesebb mint 17-szer merült víz alá. Humphreys azt tartja, hogy egy időben 10 millió négyzetkilóméter észak-amerikai terület volt víz alatt. Termier amellett érvelt, hogy az Alpoktól Közép-Ázsiáig terjedő hegységeket kitevő üledékrétegek tenger alatt jöttek létre, ami azt teszi szükségessé, hogy az ősi Tethys-tengernek (ami alatt kialakultak) 6000 kilóméter hosszúnak kellett lennie. Umbgrove megjegyzi:

„Nemcsak hogy a földrészek egyes területei a pre-cambrian korok óta tenger alá merülgettek, de még nem túl régen is történt ilyen velük, és egyes alkalmakkor egész mélyre sûlyedtek. A jelenlegi földrészek csupán egy időben nagyobb szárazföldek töredékei.”


Umbgrove rámutatott, hogy a Spitzbergák és Skócia java részét kitevő üledék a tőlük nyugatra fekvő óceánból származik. Ugyanígy, Afrika nyugati partvidéke egy korábbi, dél-atlanti földtömegből származó üledékből alakult ki. De a legérdekesebb amit megemlít, hogy a világ legmélyebb tengeri árka (kb. 7 mérföld, a Fülöp-szigetektől keletre) ARRÓL TANÚSKODIK, HOGY VALAHA EGY NAGYON NAGY KONTINENS RÉSZE VOLT.

E sûlyedgetés különösen fontos példájának tûnik az Egyesült Államok észak-keleti partvidéke előtt elterülő észak-atlanti térség. Megállapíttatott, hogy az észak-keleti államokat kitevő üledékek elmúlt korokban keletre, a mai észak-atlanti térségben létezett földtömegből erednek.

Egyes geológusok megpróbáltak azzal érvelni, hogy a hordalék esetleg a jelenlegi kontinentális talapzaton lévő földtömegből származik, de ezen okoskodás minden szempontból hibás. Brewster például megjegyzi:

„Nagy földterületnek kellett lennie, mert a homok, a kavics és az iszap amit a folyók a tengerbe hordtak és a hullámok a parton felmorzsoltak, féltucat nagyobb állam alkotó elemeivé váltak, s az üledék néhol egy mérföld vastag.”

Umbgrove elmondja, hogy bár lehetetlen felbecsülni a (geológusok által Appalachiának nevezett) földtömeg méretét, mégis nyilvánvalóan kiterjedt lehetett, merthogy az Appalache-hegység üledékrétegeiben sikerült nyomon követni egy hatalmas deltát, amit egy keleti földterületről folyó gigászi folyam alakított ki. Umbgrove hivatkozott Ewing professzor legutóbbi tengeri kutatására, ami arra mutat, hogy Appalachia ősi földtömege ma valami két mérfölddel a kontinentális alapzat szintje alatt nyugszik (az óceán fenekén).

Az afrikai Great Rift Valley a Föld felszínének egyik legérdekesebb vonása. A néhai Dr. Hans Cloos rámutatott, hogy a völgy egyik oldalán lévő magas sziklafal, egész nyilvánvalóan, valaha az afrikai földrész szélét képezte — nem csupán a kontinentális talapzat kezdetét, hanem maga a földtömeg legszélét. Egy irtózatos mozgatóerő folytán Afrika ezen része óriási mértékben megemelkedett, és a tengerfenék is jött vele legalább egy mérföldnyit és szárazfölddé vált.

Érdemes a kettőt összevetve elgondolkodni az afrikai törés és az északatlanti földtömeg kérdéséről. Bizonyos értelemben a kettő kiegészíti egymást. Az egyik esetben egy kontinens láthatóan elmerült; a másikban meg előbb elsüllyedt, majd pedig kiemelkedett. Kézenfekvő, hogy mindkét irányú kimozdulásnak egyazon alapvető dinamikai folyamattal kellett kapcsolatban állnia. A Rift közvetlenül megvizsgálható fizikai földtana arra mutat, hogy komolyan kell venni az Egyesült Államok észak-keleti államai, Skócia és a Spitzbergák üledéki kövületeinek közvetett bizonyságait. Nem lehet elvetni a mai Atlanti-óceán északi részén létezett szárazföld ténye mellett szóló utalásokat.


[És csak rá kell néznünk egy tenger alatti világtérképre, hogy lássuk, minden földrész alapzata úgy néz ki, mintha csak valami hatalmas emelvény lenne, amit egy gigantikus emelő tolt a felszínre. A tengerparttól nem messze, minden földrészt több kilóméteres, függőleges orom szegélyez.]

http://www.yamaguchy.netfirms.com/napjaink/hapgood.html



__________________________
Öt vagy hat ezer évvel ezelőtt -- amikor Khufu fáraó piramisa még nem épült meg és Görögországban vademberek portyáztak, Trója pedig még csak távoli álom sem volt -- Mohendzso-daró városa már virágzott a mai Pakisztán déli részén, Larkana és Kandiaro között.

E település, melynek még csak nevében sem vagyunk bizonyosak, különös módon köszöntött bennünket az idők mélységéből. Magokat találtak romjai között, melyek felébredtek hosszú álmukból és ismeretlen fajtájú gabonává értek, ami táplálóbb mint bármelyik ma ismert fajta. ... A várost évszázadokig vagy évezredekig lakták. Kétségtelen, hogy többször újjáépült háború, árvíz, vagy földrengés pusztítása után. Összesen nyolc rétegben találtak romokat, de valószínű, hogy több is napvilágra került volna ha mélyebbre lehetett volna ásni. Sajnos az elért vízszint ezt nem teszi lehetővé.

Egy szembeötlő tény nemi fényt vet Harappa és Mohendzsó-daró ismeretlen lakóinak társadalmi felépítésére: éspedig, hogy Mohendzsó-daróban nincs nyoma sem királyi palotának sem templomnak, pedig az eddig ismert összes többi ősi városban vannak ilyenek. A város csillogásának esetleges hiányát azonban pótolja ésszerűsége. Egy korábban fedett fürdőház a leglenyűgözőbb épület, 12x7 méteres úszómedencével, gőzfürdővel és meleglevegős fűtőrendszerrel.

Az észak-déli irányú főutca egy kilométernyi hosszú és tíz méter széles. A házak egy, két és néha három szintesek voltak, a maiakhoz hasonlóan készültek téglából, nagy szakértelemmel. Minden hálószobában volt folyóvíz, fürdőszoba és WC. A vízvezetékrendszerből kitűnik, hogy a mára már elpusztult emeleti szobákban is így volt. A szennyvízrendszer annyira jól működött, hogy egy brit mérnök megállapította, ma sem tudnának jobbat készíteni.

Mu létezésének hívői azt tartják, hogy Harappa és Mohendzsó-daró ezen ősi világ két települése volt, melyek bár megmenekültek a pusztulástól, de elszakadtak műveltségük forrásától. Az ásatások során sírok nem kerültek felszínre, és azt sem tudjuk Mohendzso-daro hogyan találkozott végzetével. Nem hirtelen pusztult el, mert akkor bizonyosan lennének emberi maradványok.