Zimonyi Zita

jel

 

ültem ablakom előtt sokadik éje-napja,

étlen-szomjan, szédülten, mozdulatlan,

neked üzentem, írtam gondolatban,

hozzád beszéltem szavak nélkül,

bűvöltelek boszorkányos igékkel,

isteni fohásszal, imával, esdekléssel,

s a sokadik éj után vörös repülők

húztak el veszetten a fekete égen,

kiírták ezüsttel-arannyal a neved,

sziporkát hullott csillagom, az égbolt,

ránéztem utolsó hívásod idejére,

a kijelző sűrű nedvet könnyezett,

csupa ragacs lett a kezem, a mellem,

a hasam, a combom, az ágyékom,

százmilliárd igyekvő kezdeményed

csapkodott méhem érhálózatán át

igazi mivoltomat keresve-kutatva,

nem mertem mozdulni, mosdani,

pedig tudtam, engem meg sose találsz,

reggel is ott halványlott a neved,

fakó fehérre mosva a mostoha égen