Szerintem nem vagy paranoiás...
Én is hiába keresem a hozzászólásaimat, csak néhány rá adott választ találtam meg itt.
Tudod, vannak, akik nem bírják, ha nincs igazuk...

Próbaképpen, hogy meddig marad itt, beteszem megint azt a prózámat, amivel itt indítottam.
Meglátjuk, meddig marad itt:

Koszpek Ferenc:

Míg világ a világ

Egy autó közeledett a szinte teljesen kihalt úton. Valamiért hosszú ideig megragadt rajta a tekintetem. Átlagos autó volt, mégis felkeltette a figyelmemet... Ugyanaz a gumi volt rajta, ami a hasonló típusok megmaradt példányain, ugyanaz a bőr belső, ugyanaz a rikító piros szín, mint sok másikon. Mégis furcsa volt benne valami. Vagy inkább rajta. Sokat tűnődtem, hogy mi lehet az, aztán mivel nem jöttem rá, folytattam a tankolást, ami már megszokott, rutinműveletnek számított ezen a vég nélkülinek tűnő utazáson, amiben a saját, kontinensnyi területen földi, FM hullámsávon elérhetően hallgatható, több mint 90%-ban zenét, méghozzá legalább 40-50, sőt, 60 éves zenét sugárzó rádióadómnak kerestem a szponzorokat. Nem volt könnyű ez a nagy világválságot és világégést 30 évvel követően, de szerencsém volt. Sok cd-t és dvd-t őrzött meg apám nekem ezekből az időkből, amiket még az apjától kapott. Némelyik már annyira agyon volt hallgatva, hogy teljesen újra kellett digitalizálni a foszlányokból. Még jó, hogy az ehhez szükséges készülékek gyártási dokumentumai megmaradtak a kommunikációt oktató iskolák pincéiben, mélyen eltemetve a túlélést biztosító készletek alatt, és születtek még olyan elmék, akik újra tudták alkotni ezeket, a lemezek lejátszására alkalmas, és a műsorszórást lehetővé tévő készülékekkel együtt, amiknek - így olvastam a 15-20 éves újságokban, - az integrált áramköreit teljesen tönkretették a föld felszínén többször végigsöprő, nagy erejű elektromágneses hullámok. Utam során mindenhol szívélyesen, mosollyal fogadtak az üzletemberek, a cégek tulajdonosai, vagy - ahol már megengedhették maguknak ezt a luxust - a reklámmenedzserek. Bármiről tudtam velük beszélgetni akkor is, ha a nyelv, amit beszéltünk, csak néhány szóban volt hasonló. Ez is az egyik következménye volt a nagy világégésnek, hogy elvándoroltak az emberek eredeti lakóhelyükről, az új helyen mindig felvettek szavakat az ott lakóktól, és bevittek azok nyelvébe a saját szókincsükből. Szinte mindenki megértett mindenkit egy-egy kontinensen belül. Azt sem régóta tudjuk, hogy van a Nagy-Vízen túl is élet. Persze jöttek hajók, amiknek a legénysége, utasai azt állították, hogy folyamatosan a nap útját követve jutottak el a mi partjainkig, de senki nem hitt nekik. Mondtak, amit akartak, mi meg megbeszéltük napnyugta után a helyi ivóban, hogy északról, vagy délről jöhettek-e.
Hagytuk őket letelepedni, évekig segítettünk a gazdálkodásban, hogy életben maradjanak, vagy ha menni akartak, engedtük őket újra vízre szállni. Persze ilyenkor fogadásokat kötöttünk, hogy merre indulnak el, de mivel senki nem akart velük menni, és toronyiránt tűntek el a szemünk elől, a fogadásra összeszedett pénzt visszaadtuk a tulajdonosoknak, akik kénytelenek voltak megelégedni a bizonytalansággal.
Egy nap, amikor a rövidhullámú frekvencián való adás-vétellel is komolyabban kísérletezni kezdtek az ügyesebb fiatalok - ezt addig senki nem csinálta, mert még ha a hatótávolsága sokkal kisebb energiafelhasználás mellett jóval nagyobb is, csak magas zajszint mellett lehetett vele továbbítani -, olyan adást fogtak, ami alig hallhatóan, de zenét sugárzott. Mivel mindenki, aki köztudomásúan ezen a területen ténykedett, éppen jelen volt, két lehetséges magyarázat létezett erre az adásra: vagy valaki titokban, egy eldugott helyen, a közösségeken kívül is elérte ezeket az eredményeket, és önhatalmúlag használ egy bizonyos frekvenciát - bár
szinte lehetetlen volt ekkora felhasználáshoz szükséges energiaforrást beszerezni -, vagy - amit ennek ellenére sokkal kevesebben gondoltak hihetőnek -, valóban létezik legalább egy másik szárazföld, és azon fejlett civilizáció, azaz olyan a háborút túlélő emberek, mint mi vagyunk. Persze a bejövő jelre, ami egy 65 éves zeneszám volt, valami feldolgozása egy egykori rádiós páros dalának - nekem is van az adott lemezből egy példányom -, kimenő jellel, szintén ilyen korú zenével válaszoltak, és két napon belül megjött a válasz is, méghozzá beszéd formájában. Többségünk alig értette meg a nyelvet, amit ők beszéltek ott a távolban, de volt egy ember a Messzi-Északról, a Kis-Vízen túlról, aki majdnem tökéletesen megértette őket és megérttette magát velük. Ezt követően gyorsan kiderült, hogy nem egy magánzó van az éterben, hanem egy egészen nagy, a miénknél sokkal nagyobb közösség, és már vagy 25 éve így sugároznak zenét. Sűrűn telepített áthangoló és átjátszóállomások hálózatát hozták létre, így - bár sűrű hangolás mellett, de - folyamatosan hallgatható ugyanaz a műsor, viszonylag jó minőségben. Hosszan, napokon keresztül folytatódott ez az első beszélgetés, közben egymást váltották az emberek a készülék előtt, mialatt még a vétel minőségén is sikerült jelentősen javítani bizonyos alkatrészek cserélésével, ezáltal a vételi érzékenység növelése mellett a torzítás és a háttérzaj csökkentésével. Annyira sikerült felvenni a közös beszélgetési fonalat, hogy sikerült az általunk elmondottak alapján egy FM hullám adására, és néhány - erről eltérő adatok érkeztek: 19 vagy 90 darab - ennek vételére alkalmas készüléket építeniük, és ezt kipróbálniuk. Ekkortájt került szóba a hagyományosan járműveikre, ruházatukra rögzített piros, és néha a pirossal együtt kék szalag is. Egy 90 éves öregember mesélte el az akkor 6 éves unokájának a történetet, hogy valamikor a mi kontinensünk közepén volt egy állam, valami Magyarország. Ennek volt egy, az egész-, és egy, majdnem az egész területét műsorszórással lefedő rádiócsatornája, amit egy akkor még létező, úgynevezett "politika" szüntetett meg, szinte egyik napról a másikra. Bár már akkor is demokráciának nevezték a legtöbb területi egységen fennálló, államformától független rendszert, az emberek nem tudtak semmi mást tenni ez ellen a döntés ellen, mint ezekkel a szalagokkal, némán tiltakoztak...
Azóta mindig, amikor ilyen korú zenéket, főleg ha azokat játszom, amit ez a két ember, és az általuk fémjelzett adó játszott, kicsordulnak a könnyeim, és ki kell kapcsolnom a mikrofonomat.
...és azóta már tudom, mi volt furcsa azon a furgonon: Nem volt rajta semmilyen szalag...