Götz László

Keleten kél a nap

Püski, Bp., 1994, 19–21.

 

--------------------------------------------------------------------------------------

 

I. könyv

AZ ELŐ-ÁZSIAI ŐSNYELV FELÉ

Az európai nyelvtudomány és történelemszemlélet kritikája

 

1. fejezet: Az újkőkori, kőrézkori és kora bronzkori elő-ázsiai műveltségek hatásai Nyugat-Eurázsia kulturális fejlődésére

 

Elöljáróban ismertetjük az elő-ázsiai újkőkor, kőrézkor és korai bronzkor műveltségeinek fejlődését, majd ezek nyugat-eurázsiai kulturális és etno­lógiai kapcsolatait tárgyaljuk, a jobb áttekinthetőség végett a kérdéses térséget három régióra osztva. Mivel eleve csak Krisztus előtti korokról lesz szó, nem tartottuk szükségesnek ezt minden esetben külön jelölni. A megadott évszámok az ún. hosszú mezopotámiai időrendnek felelnek meg¹.

 

Elő-Ázsiában a Kr. e. VIII–IX. évezredig visszamenőleg kimutathatók az élelemtermelő gazdálkodás és a megtelepedett életmód emlékei. Kis-­Ázsiától Szírián, Palesztinán és Észak-Mezopotámián keresztül Nyugat-­Iránig összefüggő láncolatban tárt fel a régészet számos földművelő-ál­lattenyésztő települést ezekből az ősi időkből. A kezdetben még izolált gócok a VI. évezredben már élénk kapcsolatokban álltak egymással. A nagy távolságokat átfogó kereskedelem megindulásának bizonyítéka a kelet-anatóliai és örményországi eredetű obszidián feltűnése az egész te­rületen, valamint a VII–VI. évezred fordulóján megjelenő kerámia (Hasszúna­-periódus, kb. 6000–5600) edényformáinak, díszítő motívumainak szoros párhuzamai, egymástól messze fekvő lelőhelyeken. Meglepően korán, már a VII. évezred elején megjelenik a kalapált réz a kelet-anatóliai Çayönü telepén. A fémművesség kezdeteit tehát minden valószínűség szerint Kis-­Ázsiában kereshetjük.

 

Túl hosszadalmas lenne, ha itt az elő-ázsiai újkőkor (neolitikum), kőrézkor (khalkolitikum) és korai bronzkor műveltségeit kimerítően ismer­tetnénk, így a részletekre vonatkozóan a megadott idevágó szakiroda­lomra hivatkozunk, magunk pedig csak röviden vázoljuk a további fejlő­dést.

 

A VI–V. évezred fordulóján már több, régészetileg világosan elkülönít­hető műveltséget találunk Elő-Ázsiában, amelyekben a kerámia, a hasz­nálati eszközök, az épületek és a mindenütt nagy számban előforduló – ­valószínűleg termékenységi kultuszt idéző – női agyagszobrocskák, jel­legzetes formákban jelennek meg.

 

5600–5000 között a Zagrosz hegységtől a későbbi Asszíriáig kialakul a Számarrai műveltség, ettől nyugatra, északnyugatra pedig egészen a Földközi-tengerig, a kilikiai Mersinig és a Van-tó környékéig a Tell Ha­laf-kerámia köre, amely szoros kapcsolatokat mutat a valamivel későbbi dél-mezopotámiai Eridu–Ubaid-műveltség első és második szakaszával (5400–4500). Az Eridu–Ubaid-műveltség 4500 körül kiterjeszkedik szinte az egész Tell Halaf-területre, sőt Számarra környékére, valamint Nyugat-Iránra is. (Ubaid 3. és 4. periódusa, 4500–3800). Ez az első egységes, egész Mezopotámiát és a környező területeket magába foglaló kultúra. Kisugárzásai keleten az Indusig, északkeleten Turkesztánig, nyugaton pedig Egyiptomig kimutathatók.

 

Kb. 3800–3200-ig tartott az Uruk-korszak. Ekkor már bizonyítható a szumérok jelenléte Mezopotámiában, bár több kutató az ubaidi műveltséget is a szuméroknak tulajdonítja. Ez azonban mai ismereteink mellett egyelőre csak valószínűsíthető, de biztosan nem állítható. A legelterjedtebb nézet szerint a szumérok a IV. évezred elején vándoroltak be Mezopotámiába, északi vagy északkeleti irányból. S. N. Kramer, az egyik legnevesebb mai szumérológus, az Enmerkár és Aratta ura c. ősi szumér eposz és egyéb meggondolások alapján azt állítja, hogy a Káspi-tenger déli partvidékéről vagy a Zagrosz hegységtől keletre elterülő térségből jöttek. Ezt a bevándorlási utat látszanak alátámasztani az Uruk-kor, valamint Észak-Irán és Transzkaukázia egykorú kerámiájának kétségtelen párhuzamai is. Mivel azonban az észak-iráni kerámia időrendjét még nem sikerült kielégítő pontossággal meghatározni, ezt a kérdést egyelőre függőben kell hagynunk.²

 

A következő, ún. Dzsemdet Naszr-periódus kb. 3200–2900-ig tartott, ezután pedig az Akkád Birodalom megalakulásáig (2450–2400 körül) számítjuk a korai szumér dinasztiák korát. 2300 körül a Zagrosz vidékéről betörő guti nép megdöntötte az akkád birodalmat, és mintegy 70–100 évig uralkodott Mezopotámián. Ezek kiverése után szervezte meg a III. uri dinasztia az újszumér birodalmat (kb. 2200–2100 között), amely azonban 100 éves fennállás után a szemita amoriták tömeges bevándorlása, pusztításai, valamint Elám egyidejű támadásai következtében összeomlott. Az ezt követő eseményekre nem szükséges kitérnünk, mert már kívül esnek azon az időszakon, amelyet most meg akarunk vizsgálni.

 

Az elő-ázsiai földrajzi térség előbb ismertetett fejlődése tehát, mai ismereteink szerint, évezredekkel előzte meg földünk többi régióinak művelődését. A letelepedett életmódra való áttérés, az élelemtermelő gazdálkodás – földművelés, állattenyésztés –, az érctartalmú kőzetek titkainak felfedezése és a belőlük – eleinte kalapálással, majd olvasztással – nyert fémek mind nagyobb mértékben meginduló felhasználása, azaz az anyagi civilizáció alapfeltételei kivétel nélkül mind e térben jelentkeztek olyan korai időkben, amikor másutt még csak kezdetleges őskőkori (paleolitikus), legfeljebb átmeneti kőkori (mezolitikus) állapotokat találunk. De ugyanígy a szellemi kultúra első megfogható megnyilvánulásait: magasabb rendű vallási és kozmológiai képzetek kialakulását, városok, államok keletkezését, az írás feltalálását, szintén Elő-Ázsiában regisztrál­hatjuk legelőször.

 

Elvileg ugyan elképzelhető lenne, hogy előbb-utóbb az emberiség többi része is eljuthatott volna – egymástól függetlenül is – hasonló mű­velődési szintre, a régészeti adatok azonban mást mutatnak. A leletek fé­nyénél ugyanis azt látjuk, hogy Eurázsia legnagyobb részében még évez­redekkel az előbb ismertetett elő-ázsiai fejlődés után is megmaradt a né­pesség az őskőkori–átmeneti fokon, és a művelődés kezdetei e térségek­ben minden esetben az elő-ázsiai–mezopotámiai góc régészetileg vilá­gosan dokumentálható befolyásainak tulajdoníthatók. Nyomról nyomra, lépésről lépésre követhető a közel-keleti ősi kultúrák fokozatos kiterjesz­kedése: először a környező, közvetlenül szomszédos területekre, majd a távolabbi vidékekre is, a vízbe dobott kő által okozott koncentrikus hul­lámok gyűrűzéséhez hasonlóan. Ez a jelenség nyilvánvalóan bizonyítja, hogy Eurázsia nagyobbik részében semmi esetre sem számolhatunk egyes területek önálló fejlődésével, hanem – legalábbis a térség nyugati felében – szinte a részletekbe menően érvényesül az elő-ázsiai primér kultúrák megtermékenyítő hatása a különböző művelődési gócok kiala­kulásánál.

 

Ezeket a néhol kisebb, máshol nagyobb mértékben jelentkező, bizo­nyos régiókban azonban a kultúra minden terére kiterjedő közel-keleti, ­mezopotámiai kultúrateremtő hatásokat igyekezünk a következőkben nyomon követni, és az összefüggéseket esetről esetre kimutatni.

 

Globálisan tekintve, az elő-ázsiai műveltségek terjeszkedésénél három fő irányt különböztethetünk meg:

 

I. Északnyugat felé, Anatólia közvetítésével a Földközi-tenger me­dencéjébe, a Balkánra, Délkelet-, Közép- és Nyugat-Európába.

 

II. Északkelet felé, a Zagrosz hegységen és Iránon át Turkmenisztán­ba, majd innen egyrészt Afganisztán és Nyugat-India, másrészt Dél-Szi­béria és Kelet-Ázsia területeire.

 

III. Észak felé, Transzkaukázia közvetítésével a Kaukázuson keresz­tül Dél-Oroszország és a Volga–Ural tér irányába.

 

Legcélszerűbbnek tartjuk e hármas beosztás alapján külön-külön is­mertetni az egyes térségek neolitikus és korai fémkori fejlődését.

 

Jelen munkában nem térünk ki a Kelet-Afrikában (Egyiptom) és Dél­-Arábiában is megállapítható, szintén igen jelentős elő-ázsiai kultúrhatá­sokra, mert ezek külön értekezést igényelnek.

 

¹ Eva Strommenger: Fünf Jahrtausende Mesopotamien; Hirmer, München, 1962

² Barthel Hrouda: Vorderasien I. – Mesopotamien, Babylonien, Iran und Anatolien – Handbuch der Archäologie; Carl Heinrich Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1971