Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Pénteken a Hopp Ferenc Múzeumban jártam, új kiállítást lehetett megszemlélni. Elég korán érkeztem, ezért először megnéztem a kertet, érdemes volt! Az épület jobb oldalán egy nőstény elefánt szobra, azzal a táblával ékítve, hogy hozzányúlni tilos. Aztán megnéztem a holdkaput, a két oldalán az oroszlánokkal, Ez utóbbiak nekem nagyon pincsinek tűntek, gondolom, nem véletlen, hogy a kutyákat ilyen alakúra tenyésztették ki. Csak most figyeltem fel arra, hogy mindkét állat egy golyót tart a szájában, ez vajon szimbolikus lehetett? Az is érdekes, hogy az egyik állat egy kölykön nyugtatja a a mellső mancsát, a másik pedig egy golyón, lehet, hogy ördöggolyó? A múzeum előcsarnokában egy hím elefánt szobra állt, virágfüzérekkel díszítve, és üveg alatt. Amennyire megítélhetem, hogy az agyarai eredetileg is elefántcsontból készültek.
Aztán elérkezett a vezetés ideje, ezúttal Schwaiger Imre a múzeumnak ajándékozott tárgyait lehetett megtekinteni, mindegyikről sok mondanivalója volt a vezetőnknek, Kezdem Imre életrajzával, ami tényleg regénybe illő! 1868-ban Szegeden született, kereskedőcsaládban. Angliába került banktisztviselőnek, majd a londoni intézetből Indiába helyezték. Ott ismerkedett meg egy műkereskedővel, Telléry Jánossal, és úgy vélte, ez a munka jobban neki való. Addigra azonban remek kapcsolatokat épített ki az ottani angol tisztviselőkkel, beleértve a kormányzót is. Legalább olyan jó kapcsolatai voltak a bennszülöttekkel, udvarias és korrekt volt velük is, tisztességes árat fizetett, ha valami szépet hoztak. Ennek híre ment, és sok olyan ember is felkereste, aki más angollal szóba sem állt. Viszont sosem feledte, hogy magyar! Például az onnan érkező utasokat szívesen látta vendégül, a Szegedi Naplótól érkezőknek kifogástalan halászlevet szolgált fel. Ha valaki elolvasta a Bengáli tűz című könyvet, rájöhet, hogy ez csöppet sem könnyű feladat! Egyébként a íróját, Ignácz Rózsát, és a férjét, Germanus Gyulát is vendégül látta párszor. Kedves gesztus, hogy búzavirágmagot hozatott, a kertjében elültette, és mindig ilyet hordott a gomblyukában. A jó kapcsolatainak nagy hasznát vette 1916-ban, amikor mint ellenséges állam polgárát táborba kellett volna küldeni, de megúszta, kormányzói mentesítést kapott, egyfajta házi őrizetbe került, de ezt is lazán kezelték. Kittenberger nem járt ilyen jól, bár ő se nagyon panaszkodhatott, korrektek voltak vele. Később Schwaiger Imrének felajánlották az angol állampolgárságot, de csak 1939-ban fogadta el, mert a gyűjteménye nagy részét Magyarországra akarta hagyni, és ezt csak így tehette meg. Tekintélyes szakértő volt, az értékbecslést mindig pontosan és tárgyilagosan intézte. Nepál akkor még nem volt divatban, de ő már akkor jó néhány szobrot, tekercsképet, ékszert felvásárolt.
A kiállításon látott tárgyak a Gandhára művészetet képviselik, ez a Selyemút mentén alakult ki. A Nagy Sándor hódítása nyomán létrejöttt művészetet képviseli. Ez rögtön kiderült az első Buddha-szoborból, ő Maitréja Buddhát, az eljövendő Buddhát képviselte, Szép görög profilja volt, de a szeme és a testalkalkata indiai, és inkább harcosra, mint filozófusra vall. Igaz, Buddha sem éppen vallásalapítónak készült! Remélem, nem stílustalan, ha azt mondom róla, hogy jóképű legény volt,
A szomszéd teremben pedig kőfaragások, portrék, újabb szobrok Buddháról, és egy csodás mandala tekercskép, ami az 1200-as évek közepéről származhat. Ami azt illeti, mostanában elég sok ázsiai ország követeli vagy vásárolja vissza a nem megfelelő úton Európába-Amerikába került műtárgyat, de az itt kiállított tárgyak jogtiszták, szerencsénkre.
Felfigyeltem egy olyan istenség másfél araszos szobrára, az illetőnek 16 karja volt! A legnagyobb kettővel egy gyereket ölel magához, a többiben pedig koponyából készült serleget tart, ezekben az emberi gyarlóságokat változtatja erénnyé. Nem tudom, milyen hatásfokkal, de már a törekvés is tiszteletre méltó! Négy arca is volt, ezért aztán nm nagyon lehetett meglepni. Láthattunk még egy olyan trónus modelljét, amit a burmai uralkodók használtak, igazán szép volt! A többi aprócska szobor, faragvány, ékszer is, de ezeket már nem tudom mind leírni, aki látni akarja, ha teheti, menjen és nézze meg, nem fogja megbánni!
Lehet, hogy ez mindenkiben benne munkál (mármint a rombolási ösztön) de ha úgy éli ki, hogy pl. épületbontó szakmunkás, akkor ez elfogadható. Az is, ha valaki gondosan felépít egy dominóból készült várat, majd összedönti. De sajnos, az esetek jó részében nem így van. Elég baj!
Örülök, hogy azokat a kiállításokat még Te is láttad! Mindenért fáj a szívem, ami szépségeket mások már nem tudnak megnézni, amiket nem az idő vasfoga erodál el, hanem emberek tesznek tönkre előre megfontolt szándékkal!
Egyszer azt olvastam, hogy a rombolási ösztön sokakban eleve létező hajlam. Ha ez így van, az ilyen embereket távol kellene tartani minden olyan területtől, ahol ártó döntéseket hozhatnak, és pszichológussal kezeltetni őket, ha ez kiderül valakiről.
Igen, emlékszem, a nyugdíjas klubbal karácsony előtt rendszeresen ellátogattunk oda, a karácsonyfákban gyönyörködni. Egy alkalommal még egy órakiállítást is láttunk, volt egy olyan zsebóra, ami a világon csak egy példányban van meg, vagy legalábbis ennyi került elő belőle. Ide, a külön szobába csak tízen mehettünk be, plusz egy biztonsági őr, de csöppet sem bántuk, az értékekere vigyázni kell!
A Nagytétényi Kastélymúzeumot jóval korábban azzal a szöveggel vonták össze az Iparművészetivel, hogy ez mind a kettőnek milyen előnyös lesz. Hát, látjuk, milyen előnyös lett! :-(( Azóta mind a kettő zárva. Sőt, azt is olvastam, hogy a Kastélymúzeumból a csoda szép, különleges, nagyon értékes, muzeális bútorokat már szét is hordták onnan különböző helyekre.
A rombolás, az nagyon megy! :-((
A Kastélymúzeumban valami tévésorozatot forgattak ugyan, nem tudom, hány éve. Én nem láttam, a címére se emlékszem. De akkor már régóta zárva volt.
Pedig hajdan karácsony előtt több éven át karácsonyfa kiállításokat is rendeztek, fantasztikus ötletekkel, a hagyományos formáktól a legmerészebb újításokig mindenféle stílusban. Akkor még tökéletesen ép volt a berendezése, nem mellesleg a gyönyörű bútorok látványa is plusz élmény volt! Akkor minden évben elmentem ezeket megnézni, elámuldozni, miket ki nem találtak a karácsonyfák díszítői.
Az Iparművészetivel valamikor korábban összevonták a Nagytétényi Kastélymúzeumot azzal, hogy ez a szimbiózis milyen gyümölcsöző lesz! Hát, annyira, hogy már mindkettő mióta zárva. Sőt, azt olvastam, hogy a Kastélymúzeumból már szét is hordták az értékes műemlék bútorokat különböző helyekre.
Az Iparművészeti is mióta zárva, és nem látom, hogy dolgoznának az épületen. ettől függetlenül várom a Múzeumok Éjszakáját, remélem, találok néhány érdekességet.
Az autóbuszos-vonatos kirándulásokat a nyugdíjasklub szervezi. Néha a buszt az önkormányzat adja, néha magunk bérelünk ki egyet. Igaz, vannak pesti programjaink is, múzeumok esetén a vezetést tudják biztosítani a csoportnak. A Nemzeti Múzeum programjáról az internetről értesültem, a Műtárgyak Éjszakája 23-23-25-án volt, illetve van. Ingyenes, csak előtte regisztrálni kell.
Sajnos, a Nemzeti Múzeumban nincs korlát vagy lift, én is fal mellett lépkedtem föl a bejáratig, onnantól már van lift.
Tegnap a Hopp Ferenc Múzeumban jártam, később írok róla. Ott sincs lift, de az eredetileg magánlakás volt. A kiállítás az emelten van, oda szépen hajló csigalépcső vezet, de korláttal.
Ezeket a nagyon érdekes és tartalmas programokat az a csoport szervezi, amelynek tagja vagy, vagy Te olvasol valahol ezekről a lehetőségekről, és úgy választod ki az ilyen látnivalókat?
A másik kérdésem, ámbár lehet, hogy miután nem volt rá szükséged, nincs infód róla: van egyéb, azaz lift lehetőségük a látogatóknak fel- és lejutni a Nemzeti Múzeumban a bejárattal szembeni lépcsősoron kívül?
Még Covid előtt voltam ott legutóbb. Arra is emlékszem, hogy Keleti Éva fotókiállításán, amikor a lépcsőkön még csak felmásztam, de lefelé, miután nincs egyik oldalon sem korlát, amibe meg lehetne kapaszkodni, garantált lett volna a balesetem, szóltam az egyik őrnek, hogy segítsen.
Megértő volt, és úttalan utakon elvezetett a múzeum Bródy Sándor utcai oldalához vezető lifthez, ami levitt az utcaszintre.
Nagyon hálás voltam neki érte, de nem tartottam normálisnak ezt a helyzetet, úgyhogy írtam a múzeum titkárságára.
Egy nagyon kedves, udvarias választ kaptam: tökéletesen tisztában vannak ezzel a problémával, csak egyrészt, hogy a Műemlékvédelmi Felügyelőség nem engedi a lépcsősor 2 oldalán a korlátok felszerelését, mert ez "beavatkozás" lenne a műemlék eredeti mivoltába, másrészt a lift-kérdés megoldása is ilyen okból áll.
Nos, azóta eltelt jó néhány év, kíváncsi lennék, a helyzet változatlan-e. Még nem tudakozódtam utána.
Van jó példa ugyanis: úgy tudom, a Szépművészeti Múzeum is műemlék, mégis oldalt kiépítettek egy, a nagyközönség által lentről is, a bejárati szintről is hívható liftet - oda azóta minden kiállításukra gond nélkül eljutok. És persze nem csak én.
A csütörtöki napon bejártam a Nemzeti Múzeum egyes részeit, egy olyan vezetővel, aki szerette és ismerte az épület történetét, és ismeretei töredékét meg is osztotta velünk.
Az épület alapítólevelét 1802-ben írták alá, tehát éppen ideje megünnepelni a 222-ik évfordulóját! A korra jellemző, hogy Széchényi Ferencnek először engedélyt kellett kérnie József nádortól. Ami a környéket illeti, a mostani Kálvin téren baromvásárt tartottak, és ehhez illően egy Két pisztolyhoz címzett késdobáló is volt. Egy időben a ház kapujánál két komondor feküdt, úgyhogy némi kockázattal járt a bejutás, de kidobóembert nem kellett fogadni! Ennek ellenére ott volt a postakocsi kiinduló állomása.
Elsőnek a Széchényi-terembe mentük, faburkolatos szoba, polcokkal, elég sok ajtóval, Ez utóbbit azért említem meg, mert olyan magasan voltak a kilincsek, hogy csak nyújtózkodva tudtam elérni. A története sem érdektelen. Ferenc József 1852-ben látogatást tett Magyarországon, és a múzeumnak ajándékozott 80.000.- (akkori) forintot. Ezért aztán megfestették és kiállították az arcképét. Mire a magyar úriasszonyok azt gondolták és mondták is, hogy akkor Széchényi Ferenc is megérdemelné a megemlékezést, végtére ő alapította ezt a múzeumot. Nem csak szóltak, tettek is, összeadták az ehhez szükséges összeget, és egy külön, díszes szobát szenteltek az emlékének. Aztán megnéztük a dísztermet, ez már ismerős volt, mert annak idején a Budapest-könyv bemutatóját itt tartották. Ez sem sokat változott. Eredetileg a főrendi ház ülésezett itt, de sajnos, pocsék a terem akusztikája, ezért épült emellé az épület mellé az akkori képviselőház. Következett a múzeum történeti része, itt is csak néhány érdekességnél álltunk meg, Ilyen volt például Damjanich pisztolya, Vagy Batthyányi fehér mellénye, ezen jól látható a golyó nyoma. A család szó szerint ellopatta a holttestet, álnéven ravatalozták fel és búcsúztatták egy templomban.
Újabb érdekesség következett, éspedig a Múzeum első portása, illetve annak az egyenruhája. Igazán mutatós volt, és egy csinos díszbuzogány is járt hozzá. A fizetése évi 240.- forint volt, ami egész jó jövedelemnek számított. Továbbá kapott évi 40.- forint ruhapénzt, szolgálati lakást, amihez egy fáskamra is tartozott, a fa is ingyen járt neki. Továbbá kapta az ún. pálcapénzt. Akkoriban minden úriember sétapálcával járt, aki nem, az esernyővel, ezt le kellett adni, és az őrzésért 10 krajcárt kellett adni. A portás 80 éves korában ment nyugdíjba, és elég tekintélyes summát gyűjtött össze. Következett egy elég közismert kép, a Lánchíd alapkőletétele. Szegény Barabásnak négyszer kellett újrafestenie, mert folyton-folyvást jelentkezett valaki, hogy ő igenis ott volt, hogy-hogy kihagyták? Az érthető, hogy Crescence is szerepelt, csak az nem, hogy miért visel gyászfátylat, hiszen a férje akkor szerencsére még élt. Petőfi is ott van egy zugban. Lehet, hogy tényleg ott ténfergett, de ezt nem jegyezte fel magáról. Végül is a kép valahogy olyan lett, mint egy osztálytabló, mindenkinek látszania kellett.
A jelenkori történelmet az utolsó szobákban láthattuk, például egy viszonylag kicsi Sztálin-szobrot. Az egykori, leromboltból pedig egy majdnem teljes jobbkezet, meg egy darabka bal fület. Ha már bronzról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni, hogy a múzeum haranggyűjteménye azért menekült meg az első világháborús „ behívástól”, hogy felajánlották helyette az épület sárgaréz tetejét, illetve az esőcsatornákat.
Befejezésül pedig a földszinti fogadóteremben tudtuk meg, hogy itt ravatalozták fel Kossuth Lajost, illetve Bem apót is, Ez utóbbit akkor, amikor hazahozták Lengyelországba, de a magyarok itt tehették tiszteletüket iránta. Ez be is következett, hosszú sor várakozott a bejárat előtt.
A vezetőnk búcsúzóul ismét felhívta a figyelmünket arra, hogy ez csak ízelítő, érdemes visszalátogatni ide. Engem nem kellett erről meggyőznie!
Kényszerhelyzetben - egy ilyen extra fafejű fazonnal szemben - valóban, jobb híján, de gondolj bele, ha Neked kéne alkalmazni úgy, hogy mindig résen legyél, ki ne ess a szerepedből, szerintem macerás és rohadt fárasztó.
Van, aki ennek a nagy mestere, más viszont a diplomáciai érzék hiányával sértődéseket generál, vagy akár ennél nagyobb problémákat is tud okozni. Ez az élet bármely területén tetten érhető.
Egy hétköznapi példa:
Van egy ismerősöm, a párja sportot űz abból, hogy juszt is az ellenkezőjét csinálja, mint amit ő kér tőle. Sokszor panaszkodott miatta, mire azt tanácsoltam, a győzködés és az álladó vita helyett annak a fordítottját javasolja neki, mint amit el szeretne érni nála. Bejött. A pasi hű marad önmagához, hogy hiúságból, hímsovinizmusból vagy másból, ki tudja, de azért se a tanácsolt megoldást választja! Az ismerősöm meséli: azóta ezt a módszert alkalmazza, és nyugi van. :-))
Valami rádióműsorban hallottam, hogy Kovács István a 12 dühös embert rendezte, és az egyik szereplő, közismert és jó színész túl sokat hadonászott, de Kovács némi töprengés után nem azt mondta, hogy ne hadonássz már olyan éktelenül, hanem azt, hogy talán jobb lenne, ha az egész darab alatt az asztalra támaszkodnál, próbáljuk ki! És ez az utasítás be is vált, mert mindenkinél (színésztársak, nézők, kritikusok) is tetszést aratott. Nos, ilyen a diplomácia.
Akik még bőven utaztunk ilyeneken, maga a villamos fazonja ismerős, legfeljebb arra csodálkozunk rá, hogyha forgalomba állítva találkozunk velük. Akiknek viszont már csak az utóbbi évtized modern szerelvényei a természetesek, érthető, ha szenzációként fotózzák le őket. :-))
A keresztfiam a mozdonyokkal van hasonlóan: vadássza a régi típusúakat, képes akárhová elutazni, hogy lefotózza őket. Komoly gyűjteménye van már ezekből a felvételeiből, csoda büszke rájuk. Ez a hobbija onnan ered, hogy az édesapja és a nagybátyja is mozdonyvezető volt, ők még dolgoztak a közismert 424-esnél is régebbi típusokon is.
Azt nem tudom, tanulják-e, de az biztos, hogy alaposan ismerniük kell, kivel hogyan kell és lehet boldogulni. Ez igaz szerzőre, rendezőre, de bármelyik munkatársukra, akiket meg kell győzniük valamiről.
Ez utóbbi sok más munkakörre is igaz, ha nem parancsokat osztogat valaki csupán.
Sokat számít, mennyire hiteles az illető, a tudása mellett a szemêlyisége meggyőző tud-e lenni.
