Megtiszteltetésnek veszem, hogy Te is elmeséltél az életedből egy mozzanatot. Sajnos, kisebb-nagyobb kellemetlenségek végigkísérik az életünket, és örülhetünk ha csak kisebbek. Amikor nincs komfortérzetünk és kellemetlenül érezzük magunka, azon valamennyire lehet segíteni. A fájdalom az már más kategória. Sok idős ember szenved fájdalommal, melyeknek okai nagyon változatosak lehetnek. Persze itt is van több kategória. 10-es skálán szokták mérni a fájdalmat. Aztán van múló fájdalom, és folyamatosan fennálló fájdalom.
Remélem Nálad csak múló fájdalomról van szó. Talán megerőltetted magad a kerti munkálatokban. De ha ez rendszeresen előfordul, azért nem ártana kivizsgáltatni magad. Vigyázz az egészségedre, és fájdalom nélküli szebb napokat kívánok!
A sok nyavalyás fájás közben nagyon jólesik néha mosolyogni is. Ritkán van mostanában ilyen élményben részem. Tegnap reggel viszont sikerült.
Napok óta a fájdalom egy számomra új formájával kínlódok. Nehezemre esik a járás, mert sokszor úgy érzem, hogy a lábam ki akar fordulni a helyéből.
Tegnap reggel vidáman ébredtem, mert semmi fájdalom nem jelentkezett. Mosakodás után mentem a szobába felöltözni.
Még elmesélni is nehéz, mert igazából nem tudom mi is történt velem. Kezembe vettem a nadrágot, emelem a lábam, hogy belebújjak, és ekkor jött az isteni szikra. Mivel csak egyik lábamon álltam, megint jött az érzés, és a következő pillanatban lenn ültem földön.
És mivel semmi komolyabb nem történt, egy csontom sem tört el, és végül a lában sem fordult ki a helyéből, én a földön ültem bamba képpel, azon törtem a fejem miért és hogyan kerültem oda, hatalmas röhögésbe kezdtem, amitől kb. egy óra múlva teljesen el is múlt a fájdalmam.
És lekopogjam azóta nem is jött vissza.
Ma viszont azt érzem, mintha a bal kezem akarna könyökből kifordulni:-)
Egy biztos pont van a dologban: ettől viszont nem fogok seggre esni:))
És Mester segítségével el is neveztük a betegséget: vándorkórság.
Ez így igaz! Bármi negatív dolog történik velem az életben, utólag többnyire igyekszem kiérezni belőlük a humort. és úgy adom tovább, amikor elmesélem. A kórteremben már éreztem a helyzet komolytalanságát - ahogy írtam is - de akkor inkább a folyamatos zaklatásomat éreztem erősebbnek.
Örülök, hogy sikerült megmosolyogtatnom Téged is a történetemmel. Szeretem felrakni a naplómba a velem történt szokatlan eseményeket.
Ilyen vicces élményben még nem volt részem egy kórházi kórteremben!
Pünkösd hétfőn a Szent Imre Kórház Baleseti Sebészetén kötöttem ki. Nem érdekes mivel kerültem oda, lényeg az, hogy az én hibám volt.
Délután két órakor léptem át a kórház kapuját, és este 10 órakor bocsátottak el a zárójelentéssel. Számítottam ilyesmire. Ma már megszokott dolog, hogy hosszú órákat kell várakozni a kórházakban a betegfelvétel várakozójában, hiszen egyre kevesebb orvos van és egyre több beteg.
Türelmesen várakoztam, közben ezen idő alatt kétszer is megvizsgáltak és volt röntgen is. Elláttak, és ezt követően este hét órakor közölték, hogy még infúzióra kell kötni. Bekísértek egy kórterembe, ahol le kellett feküdni egy ágyra, és rám kötötték az infúziót. A kórterem elég tágas volt, de csak két idős hölgy feküdt a szobában. Az egyik aludt, a másik ébren volt. Aki ébren volt, nem volt letakarva, félmeztelenül feküdt az ágyon, csak pelenka volt rajta. El kell mondanom - aki még nem tudná – az ágyakon nincs párna, mint régen, viszont az ágy fejtámláját meg lehet emelni, ha kéri a beteg. Ha nem kéri, akkor vízszintesen fekhet, mert az ápolók erre nem fordítanak gondot. Az ébren lévő hölgy a szoba egyik sarkában vízszintesen feküdt az ágyon, én valamivel messzebb egy másik oldalon, középen kaptam helyet. (Ennek később még jelentősége lesz)
Miután viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és folyik belém az infúzió, a pelenkás hölgy megkérdezi: - Maga itt dolgozik? Nyilván furcsa lehetett neki, hogy nem hálóingben fekszem az ágyon, mint a betegek általában, hanem farmernadrágban és rövid ujjú pólóban, de a kérdés akkor sem volt normális. Nem akartam udvariatlan lenni, válaszoltam neki: - Dehogy dolgozom itt, balesetes vagyok!
Ezek után a hölgy még akart velem beszélgetni, de én nem akartam. Szándékosan nem figyeltem oda, hogy mit mond. Próbáltam magam észrevétlenné tenni. Rövid ideig sikerült is. Mivel nem válaszolgattam, a hölgy egy darabig csendben maradt.
Viszont nem láttam értelmét a fekvésnek, ha nem vagyok álmos. Ezért felvettem a cipőmet, és elkezdtem járkálni az infúziós állvánnyal. Egy üres ágyhely volt a szobában, volt egy kis mozgásterem. Persze a járkálás nem ment hangtalanul, mivel az infúziós állvány kerekei eléggé zörögtek. Megszólalt a sarokban lévő hölgy: - Maga is hallja már egy ideje ezt a szekérzörgést? Mondom neki: Ez nem szekérzörgés, hanem én sétálok az infúziós állvánnyal. - Azt látom – mondja a hölgy – de ez kintről az utcáról hallatszik. Okosan nem mentem bele ennek megtárgyalásába, többet már nem szólaltam meg. Akkor sem szólaltam meg, amikor a hölgy minden előzmény nélkül kijelentette, hogy ő nem fél az egerektől, csak a patkányoktól, mivel azok nagyobb testű állatok. Ezek után közölte, hogy az egereknek szárnyaik vannak, és ezt a lányával is közölte, aki azt mondta: Anya bolond vagy, az egereknek nincsen szárnyuk. Pedig van.
Ekkor szerencsére jött az esti vizit a kórterembe. A vizitet vezető orvos megkérdezte az ápolóktól, hogy miért nincs a néni betakarva legalább egy lepedővel? Az ápoló vállát vonva kijelentette, így hozták be a nénit a mentők. Az orvos kérte, hogy takarják be a nénit. Ez később meg is történt, de amikor arrafelé néztem, a nénin megint nem volt takaró.
Amúgy nincsenek már ágyhuzatok, mint régen. Csak takarók vannak, huzat nélkül.
Az infúziótól használom kellet a mosdót. A mosdó makulátlanul tiszta volt, mint az egész kórház, amit láttam belőle, viszont nem volt vécépapír. A lányomtól tudtam meg később, hogy a vécépapírt is a betegeknek kell vinniük a kórházba. A pohárról, evőeszközökről idáig is tudtam, de a vécépapír hiánya számomra új dolog volt. Tudatlanságomban szóltam az ápolónak, hogy nincs a mosdóban vécépapír, mire készségesen azt válaszolta, mindjárt intézkedik. Később, mikor újra bementem a mosdóba vécépapír helyett találtam egy kb. majdnem egy méteres hosszú fehér gurigát a földön. Nyilván, aki mostanában vagy nemrégiben járt kórházban, ismeri ezt a hosszú fehér gurigát. Gyengén perforált, és csak nag darabokat lehet leszakítani róla, amit szabályosan nem lehet félbetépni, vagy tovább tépni, mert cafatokra szakad.
Amíg a mosdóban voltam, hallom, hogy a kórteremből kiabálnak: Ápoló úr! Ápoló Úr! De ezt folyamatosan, többször egymás után. Hallom, hogy az ápolók, akik a szemben lévő szobában vannak, megunva a kiáltozást, visszaszólnak a nyitott ajtón keresztül: Nincs itt!
Visszamegyek a szobába, látom betoltak egy új beteget ággyal együtt, ő kiabál. Lévén, hogy már nincs igazán hely a szobában a sétálgatásra, visszafekszem csendben az ágyra. Korábban szóltak az ápolók, hogy a folyosón nem sétálgathatok az infúziós állvánnyal, mert gyakran hozzák-viszik a betegeket ággyal együtt a különböző vizsgálatokra.
Zaklatásom folytatódik. Az új beteg az ellenkező oldalamon fekszik, mint a pelenkás nő, ő is vízszintes helyzetben. Odaszól nekem: Legyen szíves emelje meg a fejtámlámat. Válaszolok neki: Nem tehetem, én is beteg vagyok.
De ezt nem hagyja annyiban: Guruljon már ide, emelje meg a fejtámlámat! Ezt többször megismétli, mivel már nem reagálok rá.
A pelenkás nő megint megszólal: Ezt nem értem. Miért tesznek be férfit egy női kórterembe? A középső ágyon fekszik egy férfi. Ezt már nem tudom annyiban hagyni: Itt nincs férfi a kórteremben, a középső ágyon én fekszem! – mondom megemelt hangon. – Azt tudom, de a középső ágyon egy férfi betegápoló fekszik.
Közben a másik oldalamról percenként hallom, hogy guruljak már oda és emeljem meg a fejtámláját. Majd megkérdezi a hölgy: Hány óra lehet? Végre egy értelmes kérdés, ezért válaszolok: Este kilenc óra van. Köszönöm. -mondja. De fél perc múlva újra megkérdezi: Nem tudja hány óra lehet?
És mindez nem az elme osztályon, hanem a sebészeten!!!
Mikor este tíz órakor megkaptam a zárójelentést, olyan gyorsan hagytam el a kórházat, amilyen gyorsan csak tudtam. Még az sem érdekelt, hogy szakad az eső és nem volt nálam esernyő. Persze az ott történtek alatt is éreztem a helyzet komolytalanságát, de utólag visszagondolva és elmesélve családom tagjainak, már sírva röhögtünk. Családtagjaimat csak hazatértem után hívtam fel, hogy ne aggódjanak. Persze kaptam tőlük hideget-meleget, hogy ilyet többet ne csináljak, hogy nem értesítem őket. Pedig jól tettem, mert nem hagytam nekik időt az aggódásra, sőt a kórházi sztorimat elmesélve jókedvre derítettem őket is.
Persze így utólag visszaolvasva a történetet, talán már nem is tűnik annyira viccesnek, mint elbeszélve. De ha visszagondolok rá, egyáltalán nem maradt bennem semmi rossz élmény a balesetemből, és a kórtermi zaklatásaimból, inkább vicce élményként fogok rá emlékezni. :)
Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsa-illat, Fényözön hull, a szivek megnyilnak.Hogy először tünt fel a világnak: Tüzes nyelvek alakjába’ támadt. Megoldotta apostolok nyelvét, Hirdeté a győzedelmes eszmét.Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’ Ma is minden bánkodó szivének, Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’: Világitó sugaradat áldja.Habozóknak oldjad meg a nyelvét, Világositsd hittel föl az elmét. Hogy az eszme szívből szívbe szálljon, Diadallal az egész világon!Piros pünkösd, szállj le a világra, Tanits meg uj nyelvre, uj imára. Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, Szeretetnek sugara, Szentlélek!T
Volt idö mikor sokat olvastam Földünk keletkezésérõl, Istenröl, a teremtésröl…a tudósok elemzéseiröl, foglalkotam Darwin téziseivel,de nem jutottam eredményre, nincs egyértelmü bizonyíték, bár sokszor ugy érzem, hogy valami féle “ gondviselés” van! Igyekszem ezzel a témával nem foglalkozni és elmerülni benne.
A teremtés hat napja előtt c. versét. Nagyon elnyerte a tetszésemet. Korábban már én is gondolkodtam erről. Univerzumunk tökéletesen meg lett teremtve. Tökéletesen lett kialakítva benne a Földünk is, és a rajta lévő élet. Ha mindez nem lenne tökélesen kialakítva, nem működne évmilliárdokon keresztül. Olyan, mintha a Teremtő megtervezte volna.
Mit mond az ősrobbanás elmélete, amiről tanultunk? A világegyetem, kezdeti állapotában egy végtelenül kis kiterjedésű, ugyanakkor végtelen sűrűségű és hőmérsékletű pont volt. Ez az állapot azonban túl van a matematikai leírhatóság határain – semmit nem lehet róla kijelenteni; a számítások teljesen összezavarodnak, értelmetlenné válnak.
Lehetetlen megmondani. A szaknyelv ezt nevezi szingularitásnak.
Ma már több elmélet is létezik a világegyetem keletkezésére. De maradjunk az ősrobbanásnál. A világegyetem nem az ősrobbanással kezdődött, hiszen azt állítják, hogy már előtte is volt valami, amiből robbanásszerűen kifejlődött és elkezdett tágulni. Az a végtelenül kis kiterjedésű és végtelen sűrűségű, hőmérsékletű valami az mitől keletkezett? Az csak úgy volt öröktől fogva? Vagy a semmiből lett?
Mi emberek, nem tudjuk elképzelni azt, hogy "öröktől fogva". Hiszen a mi világunkban minden kezdődik valahol. és semmi nem örök életű. Ezért hiszünk a Teremtőben (nevezhetjük Istennek is), aki tökéletesen megtervezte világunkat. Egyes élőlényeknek tudatot adott és érzésekkel ruházta fel. Megadta a jó és rossz lehetőségét. Olyan ez, mint a Teremtő kísérlete arra, hogy mit kezdünk ezekkel.
(Jó egy hétig nem volt nálam a laptopom, ezért reagálok csak most. Kölcsönadtam a fiamnak, aki hajóvezetői vizsgára készül, és a teszt kérdéseket kézenfekvőbb laptopon kitölteni és beküldeni, mint mobilon. )
Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülőjé szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának, A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján És nyelvén fohászkodnia. Csak nektek ajánlgatják templomul Az útszélét s az égbolt sátorát? Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükbe biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, főre, szétmáló göröngyre, – Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge.
Köszönöm, hogy megosztottad 60-as évekbeli ausztriai tapasztalatodat. Most megsúgom, hogy az ottani, utcán elszívott cigaretta csikkmaradványának dilemmájával nem csak Te szembesültél.
Igaz ezt már a kilencvenes évek elején mesélte nekem egy ismerősöm. Ő ugyan nem Ausztriába, hanem Németországba utazott. Már nem emlékszem, melyik városba. A lényeg az, hogy ő is ciggarettázott az utcán. Aztán rájött, hogy nem dobhatja el a csikket, mert sehol sem látott eldobott cigaretta csikkeket az utcán. Szemétgyűjtő ládákat sem látott. Rövid ideig tanakodott, hogy mit csináljon. Elnyomta a cigicsikket, majd a nála lévő papírzsebkendőbe csomagolta. Amúgy is be akart menni egy plázába, ahol a plaza mosdójában lehúzta a vécén.
De számtalan más megoldás is létezik. Japánban pl. hazaviszik a szemetet. Hogy miben? Ez nem gond nekik. Az élelmiszerüzletekben több plusz zacskót adnak a vásárláshoz, pont ezért. Ha valamit elfogyasztanak út közben, a szemetet egy üres zacskóba teszik A járműveken az utas ülések alatt is vannak zacskók. Minden szemét zacskókba kerül, és hazaviszik, vagy a munkahelyen dobják ki a szemetesbe. A szelektív gyűjtés fegyelmezetten történik. Mindenütt plakátok vannak, hogy milyen napokon milyen szelektív hulladékot gyűjtenek, és ezt számon is tartják. Szóval, mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. :) Csupán két dolog kell hozzá nálunk: A közgondolkodás megváltozása és kollektív összefogás. Egyelőre nem látok esélyt. (:
Érdekes amit hoztál. Bennem már csak egyetlen kérdés merül fel:
Nálunk ez miért nem működik?
Valamikor a 60-as évek eléggé az elején jutottam, ki első alkalommal Ausztriába, és ott is Bécsbe.
Bár Japánnal nyilván nem tudom összehasonlítani, hisz ott sosem jártam, de meglepett az osztrák utcák terek tisztasága, karbantartottsága. Akkoriban nálunk ilyent el sem lehetett képzelni, ott érezni lehetett, hogy mindenki ügyel a tisztaságra. Már akkor is dohányoztam- sajnos- és nekem az okozott rövid időn belül problémát mit csináljak a maradékkal. Itthon ez akkor sem volt probléma, bár nálunk akkoriban viszonylag elég sok utcai szeméttartó volt kihelyezve. Bécsben ilyent nem találtam és gondot okozott mit csináljak a csikkel.
Kevés az utcán dohányzó emberrel találkoztam, nem tudtam következtetést levonni, hogy ők hogy tüntetik el a csikket. Viszont az mély nyomot hagyott bennem, hogy ott nem szemeltek az emberek és még stikában sem akartam eldobni. Eszembe jutott, hogy általában mindenhol vannak az utcán a csapadékelvezetőkön csatorna nyílások, így amikor elszívtam a cigit, a markomban tartva gyalogoltam a legközelebbi csatorna nyílásig, és ott szépen beleejtettem. Nem tudom helyesen jártam-e el, mástól igazából ilyent nem láttam, és az ott töltött rövid idő alatt -2 napot voltunk kint-nem tudtam rájönni a kérdés megoldására, hogy a sógorok hová tüntetik el a csikket.
Dicséretemre legyen mondva, hogy ez alatt a 2 nap alatt a megszokott cigi mintegy egy harmadát szívtam csak el.
(Költői kérdés, mindnyájan tudjuk rá a választ. De ha mégsem tudnánk, az alábbi cikk részleteiből kiderül.)
Nemrég láttam egy érdekes film összeállítást a japán tisztaságról. Makulátlan rend az utcákon, az otthonokban, a különféle intézményekben, metró és vasútállomásokon, közlekedési járműveken. Nem hittem a szememnek. Európában ilyen példás rendet egyetlen országban sem lehet találni.
Többet akartam erről tudni. Rákerestem a neten, ahol nem egy cikket lehet olvasni a japán tisztaságról.Többet ugyan nem tudtam meg, mert tök ugyanezeket láttam az összeállításban, de ennél többet nem is kell róla tudni. Minden magáért beszél.
Levontam a konzekvenciát. Általánosságban véve nekünk nem fontos a tisztaság. Annak ellenére, hogy sokaknak fontos az otthonuk tisztasága, még ha a rendezettsége nem is annyira. De az utcán és a járműveken már ezzel nem mindenki törődik. Ott hagyják a szemetet, ahol éppen képződik náluk az útjuk során. Az üres fémdobozokat, műanyag flakonokat, zacskókat, ételmaradékokat. Járművek ülésein, parkolókban, az erdőben, stb.,stb. Rengeteget tudnék erről mesélni. Egy forgalmas KFC-ben dolgozom, és a KFC parkolóját naponta többször fel kell söpörni. Sokan elvitelre kérik az ételt, megeszik a kocsiban, a maradékot pedig kidobják a kocsi ablakán, holott a kültéri padok mellett is van egy nagy kuka. Csak akkor ki kellene szállni az autóból. Rendszeresen vannak szétszórva kukoricacsutkák, zacskók, papírkosarak, üdítős poharak, csirkecsontok, és akkor a rengeteg cigarettacsikkről még nem is beszéltem, pedig a kültéri kuka mellett van egy elegáns fémdoboz, ahol tábla jelzi, hogy a cigarettacsikkeket ide lehet bedobni. Nálunk a közgondolkodás olyan, hogy azért vannak a szolgáltatóknak takarítói, hogy ezeket eltakarítsák, nekem nem kell törődni vele. Az emberek többségéből kiveszett a jóérzés, hogy amit otthon esetleg nem tehetsz meg, azt otthonon kívül megteheted, hiszen otthonodon kívül nem kell neked takarítani. Japánban ilyen elő nem fordulhat. Ennek ellenére mégis szükség van az utcák, járművek takarítására. És nem azért, hogy ne legyenek mocskosak a városok, (mert mocsok aztán végképp nincs Japánban), hanem hogy makulátlanul tiszták legyenek. Mert ők így érzik jól magukat.
Miközben Japánban általános probléma a szemét kezelése, összességében ez a világ egyik legtisztább országa. A városok utcái rendezettek, minden élére van állítva, a boltosok maguk mossák a járdát üzletük előtt, ritka a graffiti, az emberek nem szemetelnek.
Bár nem minden japán ilyen rendszerető, ha a köztisztaságról van szó, a japán városok ragyognak. Japánban az az alapvető elképzelés, hogy ami tiszta, az jó. A gyerekek saját maguk után tisztítják az osztálytermeket tanítás után, a tisztító szertartások a templomokban rendszeresek, a cipőt szinte mindenhol le kell venni, még egyes éttermekben is. Pedig az utcán szemetes sincsen.
De akkor miért is ilyen tiszta Japán? Íme, nyolc ok. (Ezekből csak néhányat emelnék ki.)
1. Nincsenek nyilvános szemetesek? Nem probléma!
Az első dolog, amit észrevehet egy turista, hogy nagyon kevés hulladékgyűjtő van a városban. Szinte csak a vasútállomásokon találkozhatunk velük. Nálunk valószínűleg azért van ilyen sok szemetes, hogy az emberek még véletlenül se a földre dobják a szemetet. Érdekes, hogy mégis megteszik. A japánok viszont nem várják el, hogy mások gondoskodjanak az ő szemetükről. Őket arra tanították, hogy mindig legyenek felelősek saját környezetükért, és tegyenek meg mindent, hogy tiszta legyen a hely, ahol élnek. A szemetet általában mindenki hazaviszi. Arra, hogy a szemetet tessék hazavinni, még tábla is figyelmeztet, melyen egy béka látható. Azért, mert a hazamenni és a béka ugyanúgy hangzik japán nyelven: kaeru.
..........
5. Önkéntesek is sokat takarítanak
Sok olyan nonprofit szervezet van, amely arra törekszik, hogy páratlan legyen a tisztaság. A Greenbird is egy ilyen szervezet, sok prefektúrában működik, és arra buzdítja az embereket, hogy rendszeresen tisztítsák meg a különböző közterületeket, például a vasútállomásokat. Az önkéntesek a legapróbb dolgokat, az utolsó cigarettacsikket is összegyűjtik. A folyamat öngerjesztő: az emberek kevésbé szemetelnek, ha tudják, hogy aztán nekik kell feltakarítaniuk.
6. A tömegközlekedésben is kifogástalan a tisztaság
Akár egy olcsó metróvonalról, akár a szupergyors sinkanszenről beszélünk, a tisztaság elsődleges. A takarítóbrigádnak ráadásul csak összesen 7 perce van mindent kitakarítani.
7.
7. Ragyognak még az utak is
Ami szintén meglepő Japánban, az a hihetetlen tisztaság és rendezettség az építkezések körül. Több építkezés mellett is elmentünk közelről, sőt még éjszaka is építkeztek a szálloda közelében, de sosem éreztem szagokat, port, vagy bármit, a hangokon kívül. Az építési területet úgy kerítik el, úgy hálózzák fel, hogy sosem száll például cement a levegőben. Az építkezés körül minden ragyogóan tiszta, az emberek biztonságáért külön őr felel a járdán. A műszak után a kamionsofőrök gondosan lemossák a járműveket. Az autópályák ennek köszönhetően még a kevésbé forgalmas területeken is makulátlanok.
És ne felejtsük el a fehér kesztyűs taxisofőröket, akik az autót polírozzák, miközben várják a következő utast.
8. A szomszédság összefog
Ha valaki Japánban él, köteles részt venni a közös takarítónapokon. Egy adott időben a környék lakossága fogja magát, reggel 7-kor felkel, fogja a lapátokat, seprűket, kaszákat, gereblyéket, ollókat és útnak indulnak. Megtisztítják a csatornarácsokat, visszavágják a fákat, kivágják a gazt, füvet nyírnak, rendbe teszik a környéket. Ez vonatkozik a közeli kis parkokra és a nyilvános illemhelyekre is. A lakosok pedig büszkék arra, hogy milyen szép és rendezett helyen élnek.
Bizonyára minden nagyszülőnek vannak csodálatos, felejthetetlen élményei az unokákkal.
Nekem is van három unokám. Mikor még aprók voltak, én is sok ilyen élményt raktároztam el a fejemben. Aztán elhatároztam, hogy ezeket le is írom. Idővel összegyűlt egy füzetnyi írásban rögzített közös élményünk. Milyen jó lesz – gondoltam -, ha évek múlva újra előveszem ezeket a történeteket, és az időközben már felnövekedett unokáimnak felolvasom. Ezek nagyon személyes történetek, egyet mégis felteszek ide, mert ez volt a legelső, amit leírtam. Ez inspirált arra, hogy a többi élményemet is megírjam az unokáimmal. Valamint én is szívesen olvasom újra bármikor.
A kis piros autó és Olivér (Játszódott 2016-ban)
Olivér unokám most 11 éves, de belém rögződött egy jelenet még alig hároméves korából,
Lurdi játszóház. Rengeteg gyermek. Nézem az unokámat, ahogy össze-vissza szaladgál, és boldogan hol egyik, hol másik játékot veszi igénybe. Nagyon tetszik neki egy piros kisautó, mellyel hosszasan kocsikázik. Aztán más játékok kötik le a figyelmét.
El kell mondanom, hogy Olivér bölcsődés korában inkább félénk és visszahúzódó volt. Igaz, ő volt a legfiatalabb és a legkisebb a csoportban. Ha egy másik gyerek elvett tőle egy játékot, akkor keservesen sírt, és azt hüppögte: Evetteee!!! Evetteee!!! Ezért is lepett meg, ami itt és akkor történt.
Olivér megunva a sok más játékot a játszóházban, újra be akart szállni a piros kisautóba. Azonban megelőzte egy másik, hasonló korú kisfiú. Ahogy ránéztem az unokámra, szinte érzékeltem, hogy ezt most nem fogja annyiban hagyni. De mit fog csinálni? Mit tud kitalálni, ha a másik kisfiú már benne ül?
A kisfiú elindult az autóval. Olivér egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet és döntött. Halálmegvető bátorsággal a kocsi elé feküdt, kitárt karokkal, mint a keresztre feszített Jézus. A kisfiú egy pillanatra meghökkent, de aztán nem esett kétségbe, kikerülte az unokámat, és haladt tovább az autóval. Olivér újból eléje szaladt, és megint a kocsi elé vetette magát az előbbi pózban. A kisfiúnak megint sikerült kikerülnie, de már nehezebben, mert kezdett szűkülni a tér, amerre tovább haladhatott. Olivér - immár harmadszor - újra eléje szaladt, és megismétlődött az előző jelenet. Ekkorra már annyira összeszűkült a haladási irány, hogy a kisfiú az előtte fekvő Olivért nem tudta kikerülni. Így nem tehetett mást, kiszállt az autóból és másik játék után nézett.
Unokám azzal a lendülettel már be is pattant a piros kis autóba és elhajtott. Tudom, nem szép dolog, hogy fondorlattal vette el a másik gyerektől a játékot, mégis jókedvre derített ez a jelenet, és büszkeséget éreztem. Unokám nem erőszakkal vette el a kisautót – jelleméből adódóan szerintem ez eszébe sem jutott – hanem gondolkodott, felmérte a helyzetet, és hogy mit tud tenni. Érezte, hogy előbb-utóbb így megszerezheti a kisautót. Neki óriási sikerélmény volt, nekem pedig, - amíg élek -, egy olyan élmény, melyre jókedvűen és szeretettel emlékezem vissza.
Erdőn-mezőn nyitott szemmel, sok virágra lel az ember. Én most őket megöntözöm, Piros tojást megköszönöm. Van víz elég, nem kell kölni, Azzal foglak lefröcskölni!
Mélységes elnézést kérek!!! Most vettem észre, hogy Bajkálifóka neve helyett valami nagy hülyeséget írtam. Először a "fifóka" végződést észrevételeztem, aztán rájöttem, hogy már a név elejét sem írtam jól.
Ezért újra küldve az üzenet, most már hibátlanul.
Kedves Időgép és Bajkálifóka!
Mindkettőtöknek nagyon köszönöm a kedves húsvéti üdvözletet. Kívánok én is Nektek és szeretteiteknek kellemes húsvéti ünnepeket.
sem hagyott cserben:-)
