Godman: Godman alakban leginkább angol vezetéknévnek tűnik, míg a ritkább Godmann írásmóddal német (azonban német névként is lehetne egy -n-re végződő formájú, de lehet, hogy ezek viselőit jelenleg már az USA-ban találjuk meg).
A korai germánoknál bevett volt a kéttagú névadás, amikor is a személynevek szóösszetétellel keletkeztek. Ezek egy része teofórikus volt, amelynek alcsoportját alkották azok a nevek, ahol az összetétel előtagja az ógermán *gudą ’isten’ szó töve volt. Ez az összetételi tag az ószászban God-, az ófelnémetben pedig Got(t)- alakúvá lett. Az ószász pedig egyrészt a mai angolban folytatódott, másrészt pedig a mai alnémetben. A köznapi használatban az összetett személynevek gyakran az előtagjukra rövidültek (vagy az utótagukra csonkolódtak), azaz az Északi-tenger környékén a Godfrid/Godfrey, Godscalc nevekből *Goda, a déli germán területen pedig a Gottfried, Gottschalk megfelelőkből pedig *Gotto köznapi névformák alakultak. A -man(n) ’férfi’ utótag már a korai német névadásban apanévképzői szerepű lett, vagyis a *Goda, illetve *Gotto nevű felmenők leszármazottai északon a Godman(n), illetve délen a Gottman(n) nevet kaphatták. Vö. a korai magyar történelemből ismerős Karlmann frank-bajor királyt, akink a neve a Martell Károly Karlmann nevű fiára emlékezik. A Brit-szigetekre át nem települt ószászok idővel a német egység részesei lettek, így névkincsük a német névkincs részét is alkotják, míg az áttelepültek természetesen a mai angol onomasztikán hagyták a nyomukat.
A God-, illetve Gott- előtag a fenti teoforikus értelmen kívül származhat a *gōdaz ’jó’ melléknévből. A két eshetőséget nemigen lehet különválasztani, de jelentéstani alapon az irodalom inkább a *gudą ’isten’ értelmezésből szokott kiindulni.
Az ógermán *mannz ’(szabad) ember, férfi, harcos’ szó a kéttagú germán nevek elemeként is szerepelhet, vö. német Hermann < *harjaz ’had, sereg’ + *mannz ’(szabad) ember, férfi, harcos’. Ezért elviekben a Godman(n) ~ Gottmann lehetne egy régi összetett név közvetlen folytatója is (tehát rövidülés és továbbképzés nélkül). De neme találtam rá adatot, hogy ilyen összetett nevet ténylegesen adatoltak volna.
Ad Csipes, Csépes: További irodalommal konzultálva a 16415-es hozzászólásban említetteken kívül a régi Csépes személynév lehet a régi magyar Csépán ’István’ egyházi személynév Csép- ~ Csep- rövidülése is az -s kicsinyítő képzővel bővülve.
Csipes: Kázmér Miklós szerint a magyar Csépes családnév i-ző nyelvjárási formája. Ilyenformán a csép ’magnak a kalászból v. hüvelyből való kiverésére használatos eszköz’ közszó -s melléknévképzős származékáról van szó. A Schlägli Szójegyzék (1405 k.) chepes címszava alapján a (csép-pel nem rokon) csepű ’kóc, szösz’ szó -s képzős alakjáról is szó lehet. Ilyenformán foglalkozásnév lehet ’cséppel dolgozó, csépeléssel robotot teljesítő földműves’, esetleg csepűs ’kóc-, csepűkészítő iparos’ jelentésben. – Mint a foglalkozásnevek esetén sokszor az is elképzelhető, hogy az elsőnek elnevezett nem a foglalkozása alapján, hanem valami eseményre, tulajdonságra, kívánságra utalóan kapta ezt az elnevezést személy- vagy ragadványnévül (1138-ból adatolt az idevonhatónak vélt Cepes személynév), amelyet a leszármazottak megkülönböztető névként örököltek. Ebben az esetben (rendszertanilag) apanévről van szó.
A csipa ’a szem sárgás váladéka’ szó kiindulópontként nem jön számításba, mert egyrészt annak magas hangrendben toldalékoló formáig nem adatoltak, másrészt ebben az esetben az -s képző esetén hosszú mangánhangzót várnánk.
Boga: Hasonló régi személynévből lett képzőtlen apanév. Az alapszemélynév valamely Bog- kezdetű személynév (pl. Bogdan, Bogoszló < Boguslav, Bogat) rövidülése -a kicsinyítő képzővel, illetve végződéssel. Ezek a személynevek szláv eredetűek (szláv *bogъ ’isten; sors, szerencse’; *bogatъ ’gazdag, tkp. szerencsés’), de a magyarba is bekerültek, valamint rövidüléssel és -a végződéssel mindkét nyelvben alakultak régi személynevek. A szláv nyelvek közül kizárható a felsőszorb-cseh-morva-szlovák-ukrán-fehérorosz terület (mert ott a g-ből h lett), valamint a bulgár, mert ott ilyen személynév ugyan képzelhető, de képző nélkül nem alakul apanév. Bejön a képbe viszont a román is, mert a szlávból oda bekerült a Boga személynév, és abból a románon belül is alakulhatott képző nélkül vezetéknév.
Dobondi: A 15715-ösben már előkerült. Ahhoz képest azonban már előkerült olyan adat, hogy a mezőségi dombság egyik egységét Dobond-ág-nak nevezték. Ide esett Magyarborzás (ma Bozieș, Románia). A név tehát lehet az innen történt elszármazásra, az ide való kapcsolatokra utaló -i képzős magyar lakosnév. De nem kizárt, hogy más, a névadás után az ismertebb névtárakba való bekerülés nélkül megszűnt Dobond nevű településhez való kapcsoltság. És az sem kizárt, hogy a 15715-ös említett Dobony (ma Dobanovci, Szerbia) vagy hasonló nevű település neve a hasonló nevek hatására szervetlen -d képzővel bővült, esetleg már egy *Dobon(y)i vezetéknévben. Hasonló, akár a kérdezett név alapjául is szolgálható településnév a ma Lábod részét képező Dobonta.
Rofaÿn: A Rofayn személynevet több forrásból is lehet adatolna a középkori Magyrországon az Árpád-kortól kezdve. Pl. 1281-ben említik a Thomas és Rofayn nevű, Borsod megyében birtokos testvérpárt. Az Erdélyi Helynévtár pedig Magyarkéc (ma Cheț, Románia) személynevei közt adatolja 1489-ből. A név írásmódja sokféle: Rafajn, Rofoyn, Rophoyn, Rophayn, Rofayn, Ruphayn, Rophoin, Rophoynus. Nyilvánvalóan nem magyar eredetű név, de az etimológiáját nem tudtam megközelíteni. Vezetéknévként már bízvást magyar, a már meghonosodott személynévből képző nélküli apanévként alakult ki.
Ad Szipál: Valóban, a hosszú á eltakarta előlem a cseh Sýpal (Sypal), valamint a lengyel Sypał lehetőségét. Mivel ez a nyugati szláv név is igen ritka, fennáll a lehetőség, hogy a magyar Szipál és a cseh Sýpal ~ lengyel Sypał egymástól függetlenül alakultak ki, tehát részben fenntartom a 16407-es hozzászólásban leírtakat. Ugyanakkor egyik irányú átvétel sem kizárt.
A nyugati szláv név, ha önállóan fejlődött ki, a cseh sypat ’szór, hint, önt’, lengyel sypać ’ua.’ ige múlt idejű folyamatos melléknévi származéka, tehát annyit tesz, hogy ’aki szórni, hinteni, önteni szokott’.
Amennyiben átvétel történt, úgy a név a fogadó nyelv hasonló neveinek hatása alá került, azokhoz alkalmazkodott: a nyugati szláv esetén az -al ~ -ał végű, a magyar esetén pedig a Pál utótagot tartalmazó vezetéknevekhez.
Igen, a felföldi Gímest és az erdélyi Gyimest könnyű összekeverni, különösen mivel az előbbi esetében – kimaradván az I. vh. előtti településnév-rendezésből – a historizáló Ghymes íráskép rögzült a köztudatban.
Köszönöm, különös tekintettel a Kolon hivatkozásra, mert így megtudtam, hogy rosszul képzeltem Gímest (Gimest, Ghymest) valahova délebbre, a Csángóföld tájára.
Szipál: Ha az indiai eshetőséget figyelmen kívül hagyjuk (mivel különösebb ok nincsennek a megfontolására), akkor én úgy gondolom, hogy a gyakoribb magyar Szélpál családnév alakváltozatáról lehet szó. Az í-ző nyelvjárásokban az irodalmi szél ’oldalsó rész’ szónak ismert a szíl változata, és az is adatolt, hogy a szótagzáró -l ilyen helyzetben is beolvadhat a megelőző magánhangzóba, pl. (Kolon nyelvjárásában*) dí ~ dél, fí ~ fíl ~ fél.
Több olyan összetett magyar vezetéknév van, amelynek egyik tagja gyakori személynév, a másik tagja pedig egy ezt minősítő régi ragadványnév. A Pál egyházi személynév esetén pl. ilyen a Hajpál, Jópál, Katipál, Kispál ~ Küspál, Nagypál, Őzpál, Tarpál, Újpál, Vargapál. A Küspál esetén látható, hogy a ejtésmód nyelvjárási is megőrződhet a véglegesedett alakban. Ilyenformán a Szélpál és az ennek megfelelő Szipál családnév olyan felmenő ragadványnevéből válhatott vezetéknévvé, akinek eredeti személy- vagy vezetékneve a Pál volt, és a többi Pál nevűtől az arra utaló kiegészítő ragadványnévvel különböztették meg, hogy a falu szélén lakott.
* Kolont csak mint szakirodalmi hivatkozást említem, a név nemcsak itt, de minden más í-ző nyelvjárási területen kialakulhatott.
Akkor már nem kérdezem meg a 'falumbéli' Hanula nevet. Róla viszont eszembe jutott egy másik híres fényképész pardon, fotóművész család: Szipál. Ez sem egy mindennapos név.
Korda: Kázmér Miklós ad magyar etimológiát, ráadásul kettős is: egyrészt a nyelvjárási korda ’kötél, zsinór’ szóból eredezteti ’kötélgyártó, kötélverő’ értelmű foglalkozásnévként. Másrészt ez a garda halnév nyelvjárási formája is, ezáltal ’halász’-t jelölő foglalkozásnév is lehet. A magyar etimológia lehetőségét támogatja a Kordás névváltozat léte is.
A szlávban a magyartól függetlenül is kialakult a Korda vezetéknév, amely ilyenként a német Konrad ’Konrád’ személynév összerántott Kordt változatából ered a szláv -da kicsinyítő képzővel.
Ui. A Borgula (Borgulya) névre történő magyarosítást én is ellenőrizni próbáltam Szentiványi XIX sz.-i gyűjtéséből, de ott nem találtam. A névmagyarosítási opciót én is kérdésesnek tartom, mert nem tűnik számomra annyira a magyarba ágyazott névnek. A fentiek értelmében azonban a Korda ilyen. Az merült fel még bennem a vegyes házasságon kívül, hogy ha a névadó felmenő Lengyelországból települt ide, akkor éppen a névlengyelesítés is felmerülhet: de a hipotetikus lehetőségen kívül erre semmi ráutaló adatatom nincs.
A marhuľa ’sárgabarack’ szó végén az -uľa nem képző. Adott esetben a német Marille ’ua.’ növénynevet honosította meg ilyen formán a szlovák. Ez a végződés gyakori az átvett növénynevekben, pl. cibuľa ’vöröshagyma’ (< latin cepulla), fazuľa ’bab’ (< német Fasole < latin phaseolus), levanduľa ’levendula’ (< latin lavendula), mišpuľa ’naspolya’ (< olasz nespola < latin nespilus) s í. t. Látható, hogy így a végsősoron latin -ul(l)a, -ola végű szavak illeszkedtek be a szlovák fonotaktikai rendszerébe – persze nem véletlenül az -uľa képző hasonító hatásától.
Az -uľa képző olyan szavakon van, mint baba ’nagyanya’ > babuľa ’fiatalasszony, leány’, breh ’part’ > brehuľa ’parti fecske’, frnda ’piperkőc nő’ > frdnuľa ’ua.’, hádať ’találgat; jósol’ > haduľa ’jósnő; őszi kikerics’, hviezda ’csillag’ > hviezduľa ’homlokán foltos tehén’ stb.
Az előbbihez tartoznak az olyan női becéző, illetve köznapi nevek, mint Hana ’Hanna’ > Hanuľa, Magdaléna ’Magdolna’ > Magduľa stb. Az ilyen női nevek anyanévkénti családnévvé válása folytán jelenik meg a képző a férfi családnevekben.
A jelenkori szlovákra kevésbé jellemző, de (időben, térben más) szláv környezetben férfi neveket is alkotott ez a képző. Ilyen pl. a szerb Jankula, Hunyadi János népi neve.
Léteztek olyan névmagyarosításokváltoztatások, amikor a felvett név nem volt magyar eredetű név, hanem magyarnak gondold, Magyarországon elterjedt (valószínűleg szláv eredetű) név volt. Lényeg, a tipikus zsidó név lecserélése, egy átlagosra/hétköznapira, azok között meg sok a szláv eredetű.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy az 1890. évi népszámlálás szerint a szerbek csak a negyedik legnépesebb nemzetiséget alkották Szentendrén, és náluk számosabban voltak akkor ott a szlovákok. A Pilisben olyan szlovák többségű falvak voltak, mint Pilisszántó. 1890-ban, ha csekély számban is, de Budakalászon is jelen volt a szlovák etnikum. Ezt azért írom, mert a Borgulya ~ Borgula családnév egyértelműen szlovák névadó felmenőket implikál.
Nem tudom, hogy egy magyarországi zsidó család hogyan tesz szert olyan szláv vezetéknévre mint a Borgula. Elviekben a vegyes házasság is elképzelhető, ha az anya örökíti a zsidó identitást.
Kucsa: Vö. egyrészről a cseh-szlovák Kuča, lengyel Kucza illetve az ukrán-orosz Куча (Kucsa) vezetékneveket, másrészről a horvát Kuća családnevet. A nyugati szláv formák sziléziai eredetűnek tűnnek. A név ragadványnévi eredetűnek tűnik, és a névadás lehetséges motivációjához vö. egyrészt orosz-ukrán куча (kucsa) ’rakás, kupac, halom’, cseh kuče ’tömeg; kazal, asztag, boglya’, másrészt szlovák kuča ’viskó, vityilló; idénymunkások egyszerű hajléka’, kučať ’guggol, gubbaszt; tengődik, nyomorog’, ukrán куча (kucsa) ’ól’, illetve horvát-szerb kuća ’ház’.
Köszönöm, - de a kérdésem csupán részben nyelvészeti, nagyobb részt társadalmi-történeti része - hogy ugyanis zsidó családoknak lehet-e ez a családneve?
