Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
El, el nézem néha, néha mint úszik a hold ezüstös karéja a sápadt langyos égi vizeken. És elmélázom, ott fönt roppant világok kergetőznek titkos, engedelmes pórázon vak végtelenségből vakabb végtelenbe futnak töménytelen napok. S nincs kezdete és nincsen vége a csillagporos, végzetpatkós útnak, Ott fent kavarog, omlik száz világ s mi nem látunk a könnyeinktől s összelapítanak törpécske emberi tragédiák. Fentről gigantikus világok parányiságot, némaságot parancsolnak az araszos ösvényű földivándoroknak. Én mégis rendületlenül hiszem, hogy idelent a síkos, sáros embergazos életparton egy könnycseppben, egy mosolyunkban végtelenebb, rejtelmesebb világok élnek, omladoznak. És vallom, hogy az emberszív a mindenségnek legtündöklőbb, legfoltosabb, legéjszakásabb, és legigésebb testvértelen, de mindennapoknál gigantikusabb bolygója. Ott fenn csak vak törvények keringenek, a csodák idelent születnek a paranyi emberszíveknek didergő száztitkú redői közt.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Írok, az élőholt érzéseket papírra vetem, magjaimat vetem el könyv-ültetvényeken. Írok, hogy ami fájt egyszer tinta és papír legyen, addig míg nem múlik, csak írok türelmesen. Írok, élőhalott érzéseket költészet gyógyít, szinte betege vagyok annyira elbódít. Írok, hogy szavaim öleljék át sebzett szívemet, fülembe súgva, hogy: már nincs mit veszítened. Írok, hogy maradjon papíron minden egyes emlék, legyen ott öröm s a beteljesületlenség.
Talán még születésem előtt megkérdezte Isten, hogyan gyónnék életemben s a bűneimben? És én ragyogó szemeimmel válaszoltam neki: fa és a papír, mi éltem megőrizheti, írok, mert talán arra születtem örökkön írjak, maradjon valami, ha mennybe visszahívnak
Federico García Lorca elpattant húrjaira szerezte egy magyar vándorénekes
keresgélt a repülőgép fél szárnnyal a vizet szántva míg a lagunák közt rálelt a parázsló betonsávra domborodott az ég kékje homorult a földnek zöldje mikor a gép alázökkent fújtatva és dörömbölve húzta a sok kis cölöpház maga alá az árnyékát rezegtek mint a bazári fölhúzható bádog-békák föld az éggel kék a zölddel borult össze elalélva szerelemtől részegülten betűzgettem cartagena
delet ilyet soha én még napot soha még így égni hol a bokor víz és viskó s még a beton is érzéki félórát ha voltam nálad míg egy kisded megszülethet ameddig egy ismeretlent elföldelnek elfelednek kísértésbe szédítőbe estem véled szerelembe hogy maradjak viskóid közt mindenkitől elfeledve ittam fényed kéked zölded a géphez gurított létra tetejéről félórára enyém voltál cartagena
fölszállóban már úgy rémlett vityillóid rezegtetve mindegyikben mintha egy-egy szerelmespár ölelkezne jaj elválnunk miért kellett magadhoz mért nem öleltél minden évszakom azóta hóval borított hideg tél egy napodért éjszakádért cserébe mit vágyton-vágyok adtam volna üdvösségem az örökkévalóságot ilyen bolond ki szerelmes érzi hogy a szíve béna belémsajdult sose látlak többé viszont cartagena
s ittalak még színed fényed amennyi talán elég lesz itt a deres kárpátok közt a közelgő öregséghez hol a nap is a tiednek csak lézengő halvány mása kél és nyugszik emlékeztet az egyszer-volt ragyogásra ó a kéked ó a zölded kékje zöldje víznek égnek karib-tenger tüneménye a neved is belémégett nem gyógyít ki az idő sem azon kapom magam néha félhangosan szólongatlak cartagena cartagena
Kit tett már némává a döbbenet; kiben meggyaláztatott minden oltár, mert hangja, ereje sírni se volt már; hogy az ember milyen hitvány lehet.
Aki ha szól, védtelen, s hittel szól bár, ám akit a csalódás földre vet, s küszködve szül csak újabb éneket: de hite újul benne, – s szava zsoltár.
Kétkedem én abban, kit nem visel meg, ha közönnyel, szóval, korbáccsal vernek bárhol, bárkit, – s túltéve az egészen magát, produkál; mindig napra-készen. –
Annak hiszek, – ki „odaér”; – nem törtető kolompos, – minden másodlagos – a mű a fontos; annak hiszek, – mert fájdalma azt is késlelteti, amiért jött: – hogy higgyenek neki.
Már túl a túlon túl földi idődön pedig rég nem te voltál hisz láttalak egy halott beszélt a rögzítődön de nem tudtam megállni hogy vissza ne hívjalak
mikor rég úton voltál és nem tudtál megállni se hang se test csak távozó alak nem fordultál meg szólhatott volna bárki mégse tudtam megállni hogy egyszer vissza ne hívjalak
se hang se test csak távozó alak már túl a túlon túl földi idődön egyszer hiába hívtalak egy halott beszélt a rögzítődön mégse tudtam megállni
hogy vissza ne hívjalak nem fordultál meg szólhatott volna bárki már túl a túlon túl földi idődön rég úton voltál és nem tudtál megállni hiába hívtalak
Ne jöjj el sírva síromig, Nem fekszem itt, nem alszom itt; Ezer fúvó szélben lakom... Gyémánt vagyok fénylõ havon Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén, Ott vagyok a reggeli csendben, A könnyed napi sietségben, Fejed fölött körző madár, Csillagfény sötét éjszakán, Nyíló virág szirma vagyok, Néma csendben nálad lakok A daloló madár vagyok, S minden neked kedves dolog... Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, nincs is halál.
Mary Elizabeth Frye ( 1908- 2004)háziasszony és virágárus volt aki emiatt az egyetlen verse miatt vált világszerte híressé
Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak. Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt. Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és magad megadni késztet a férfiölelés. A támadásra vártál, hogy megadhasd magad. De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik, mikor számban csupán még jövendő íz zamatja édesíti a nyálat, indít meleg szavakra! Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék. Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este.Várj még!
Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték. Téged az ágyba döntött a szigorú betegség, keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt, s elvitte veled együtt testednek titkait. És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.
A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.
Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás! Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz, tested, mit érintetlen átadtam a talajnak, a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad, elhódított a vén föld és én azóta folyvást siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.
Hol vagy István király, Régi szent királyunk? Juj, merre keressünk, Hogy Reád találjunk? Eltemet-e földön Mindent a mi gyászunk, — Ellenség bilincsét, Földünk drága kincsét Sirató rabságunk.
Hol vagy István király? Merre jársz az éjben? Árva magyaroknak Könny ég a szemében. Régi magyaroknak Büszke törzse sorvad S köntösük a szégyen.
'Köntösük a szégyen, Szivök mélyén bánat, Látod mivé tették Szép Pannoniádat? Virágos kertedet Szentségtelen kezek Szétszórták prédának...
Hol vagy István király? Régi szent királyunk! Hozd vissza tündöklő, Boldog magyar álmunk, — Kárpátok bérceit, Erdélynek érceit, Régi nagy országunk!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván, Hontalan bánattal Szakadatlan sírván, Éjek rabságában Nevedet szólítván... Szánd meg a mi gyászunk, Szüntelenül várunk. — Te erődben bízván!
A fehér egerek kitalálnak. A ráció labirintusának nem rabjai az ösztönök. De az embernek nincs kijárat. Becsapja fény, és hit, és látszat, hogy célja is van az iránynak élete falai között. Ámítja, élteti a távlat, amit sejt, vagy képzel magának, hiszi, valahol reá várnak, valahol szabad lesz, örök, de a távlatok fallá válnak, s gyűlnek, gyűlnek a börtönök.
A fehér egerek kitalálnak, de az embernek nincs kijárat, olykor hiszi, hogy utat választ, de csapda az útelágazás, mert soha nem volt két iránya, látszat a tér: hiába járja keresztül-kasul, bolyongása helyben topogás, semmi más.
Balra, jobbra, előre, hátra indul, kétséget, hitet járva, s minden út egyetlen halálba vezet, és kívüle nincs sehol kiút a kétségből, se válasz arra, hogy ennyi bolyongásnak mi volt a célja, s ennyi távlat miért börtönfalat vakol?
Nem az a fontos, hogy meddig élünk! Hogy meddig lobog a vérünk, hogy csókot meddig kérünk és kapunk! Hanem az, hogy volt-e egyetlen napunk, amikor érdemes volt élni? Az életet úgy kell nézni, mint azt az országutat, amelyen luxusautó halad a sír felé! Nem az a fontos, hogy az autó sebessége mennyi volt: Hogy nincs az a világrekord, amit a katasztrófa sárba nem tiport! Hanem az, hogy volt-e az úton egy virág, egy mosoly, egy csók, egy lány, egy kézszorítás, vagy bármi, ami mellett érdemes volt egy percre megállni!
...................................
*Harmath Imre
1915. december 10. — 1999. április 4. költő és hitoktató
Hááát-Ez nem éppen mai a kérdés, nagyon sokszor kerestem az (állítólagos )Ady idézetnek a forrását- eddig eredménytelenül, egyenlöre nem kutakodom tovább…
Nem az a fontos, hogy meddig élünk, Hogy meddig lobog vérünk, Hogy csókot meddig kérünk és adunk, Hanem az, hogy volt egy napunk, Amiért érdemes volt élni.
Ady Endre
*****
Nem tudjátok, melyik verséből való? Vagy csak egy bölcsessége? Egyáltalán: Ady írta? Egy helyütt így szerepel: Hogy csókot meddig kérünk és kapunk...
s ha nem volt még halálos szerelem, azt akarom, ez halálos legyen, értelmes kín: mert nincs értelme annak, ha embernek üres kínjai vannak, s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, én meg fogom majd ölni magamat, nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, de jobban fájna elsorvadni lassan, s árnyék leszek, melytől szorongva félsz, bíró, kitől büntetést nem remélsz: Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
Csillagruhát öltött a bársonyos égbolt, halványan néz le a Földre a vén Hold, édes dallamot visz messze az esti szél, tavaszról, reményről, szelíd álmokról mesél.
