Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Lehet-e kérdőjellé formálni a szorongást, ős, kínai jelektől várni a csodát, három érmével játszani a sorssal - fej vagy írás alapon, több értelmű mondatokban fellelni az egyetlen kiutat, keresni valódi válaszokat, és leginkább, ezeréves bölcsességgel szabadon elfogadni, mit az Élet ad, lehet-e, mondd?
Fókuszáljunk mindannyian együtt a békére, hogy hathassunk gondolattal, a világ szívére! A gondolat erejével emeljük világunk, s higgyük el, hogy jobbá válik, és szebb jövőt látunk! Ne merüljünk a posványba, mert lehúz a mélybe, ültessünk most szeretetfát másoknak szívébe. A szeretet rügyet bontva, élőn kivirágzik, így lehet a romok helyén, békés szebb világ itt!
Fegyverekkel sosem lehet teremteni békét, az csak a gonoszt szolgálja, és a világ végét! Az életnek értelme van, nem úgy a halálnak, hol emberek, értelmetlen áldozattá válnak. S akik szítják ezt a tüzet, nem vesznek részt benne, nem kerülnek célkeresztbe, övék csak az eszme! Koholt indok, öldökölni, golyót elhasználni, gonosz törvényeket hozni, gazdagabbá válni!
Pénzimádók, figyeljetek, elveszthettek mindent, a békére irányuljon mától a tekintet! Emberibbé kéne válni, együttérző lénnyé, ahogy Istenünk teremtett, testbe formált fénnyé! Tudom, ez a fény a lelkünk, érző, csodás szellem, nem pusztul el, csupán akkor, hogyha szeretetlen! Ám, ha szeret, jobbá tehet egy egész világot, legyen béke, legyen a Föld, általunk megáldott!
A pusztulás s utána majd a semmi. Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó. Hadakozunk és ismét kezdjük enni egymás testét. Két ős tradíció. Százezer év. Az Alföld megint tenger, a Himalájából dombsor maradt. Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember. Szél fújta el az acélhidakat. Pár millió év kell csupán s kidugja a porból első zöld fejét a gyom, és hirtelen kezdődik minden újra. Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon. A lét egyszerre iszony és csoda. Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
önzést, a rosszat feledni. Kívánságom, óh, csak annyi, szeretetet adni, kapni. Ahol jók az emberek, szívükből nem halt ki a szeretet. Szeretet nélkül élni nem lehet, szívszorongva várod, vajon mi lesz a felelet?
Szeretet csillámporát önzetlenül szóród a kezeddel, gyöngyszemkönnyet letörölsz, vigasztalsz, átölelsz. - Cserébe semmit ne várjál, a lelkekbe jóságot s áldást adjál! - Kívánságom meghallgatást talál, ha lassan is, hiszem, hogy szebb és jobb lesz e földi világ!
Nekem még sose szerették el senkimet, csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop. Én álltam, ők meg ponttá zsugorodtak. Így alakult ki az a borzoló, bár nyilván alaptalan véleményem, hogy aki engem elhagy, az befejezi magát a szeretést. Eltávozik a szeretettelen antarktiszi hósivatagba, jégtiszta hidegbe, s olyan formában létezik tovább, ahogy a pingvinek: sokadmagával, elegánsan, szólóban álldogál.
Mikor az ember magára marad, könnyezve telik el minden pillanat, mert szeme előtt állandóan feldereng a múltja, ahol még ketten álltak, egymás kezét fogva.
Mikor magányosság marcangolja szívünk, úgy érezzük, boldogok mi már nem lehetünk, hisz aki mellettünk állt jóban, rosszban, bajban, falevélként szunnyad a rozsdás avarhantban.
Társ nélkül, egyedül, mind semmik vagyunk. Elveszettként rójuk megszokott utunk, mert mind, akik vezettek, s kik vigyáztak reánk, fentről nézik már a csillaghullását. Ki árván maradt idelenn az sem tehet mást, mint hagyja, hogy enyhítse szíve fájdalmát az a borzas szellő által csókolt néhány szál virág, mely magába foglal egy csöndes, halk imát.
Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülőjé szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának, A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján És nyelvén fohászkodnia. Csak nektek ajánlgatják templomul Az útszélét s az égbolt sátorát? Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükbe biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
Kanyargós, poros út a mezőn át vezet, hajdanán legelő, akácerdő mellett. Nézem a bókoló pipacsvirágot, társát a vetés szélén már nem találom.
Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem, mezei csokorba mindig örömmel szedtem. Szülőföld hívogat, az emlékek élnek, gondolatban gyakran kis falumba érek.
Gyermekkor varázsa múltam egy darabja, vadvirágkoszorú illatozott hajamba`. Lehunyom szemem, szüleim arcát látom, dolgos két kezük ölelésére vágyom.
Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged, ha tehetem, örömmel mindig hazatérek. E drága földön útravalót kaptam, szívem zugába, egy burokba bújtattam.
Az intő szavakat el nem felejtem, köszönöm, hogy általa tipegő gyermekből felnőtt lehettem. Kanyargós utam mára már révbe ért,
az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád, apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok. Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.
Vándorszinész korában Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) Körmölgeté, mint más, a színlapot. Kapott Ezért Egyszer vagy öt forintnyi bért, Amint mondom, vagy öt forintnyi bért.
Először is hát tintáért megyen, Ha ismét írni kell, hogy majd legyen. A tintás üveget pedig hová Dugá? Bele Kabátja hátsó zsebibe, Amint mondom, kabátja zsebibe.
S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig, S hazafelé menvén, ugrándozik. Hiába inti őt Szentpéteri: "Kari, Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, Amint mondom, majd követendi gyász."
Úgy lett. A sok ugrándozás alatt Kifolyt a tinta; foltja megmaradt. Megyeri elbusúl - kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, Amint mondom, csak egy kabátja volt.
Mi több: kabátja éppen sárga volt, És így annál jobban látszott a folt. "Eldobnám - szólt - de mással nem birok;" Ez ok Miatt Hordá, míg széjjel nem szakadt, Amint mondom, míg széjjel nem szakadt.
Boldog ember vagy, amíg hazavárnak szerető szüleid a családi házba, kapuhoz tipegnek könnyeket hullajtva, deres fejükkel válladra borulnak.
Addig szép életed, míg velük örülhetsz, háláld meg a sok jót, amit érted tettek, dolgos két kezükkel téged felneveltek, Anyák napján szívedből köszöntsd hát őket.
Illatos orgonából kössél egy csokrot, drága édesanyád legyen nagyon boldog, ne csak a mai napon, hanem egész évben éljenek az édesanyák szeretet fényében.
Én már árva vagyok, igazából árva, engem nem vár senki a kicsike házba, drága szüleim a temetőbe várnak, ott köszöntöm őket egy csokor virággal.
Halkan imát mondok, meggyújtok két mécsest, könnyező szemekkel magam elé nézek, kedves édesanyám, a fényben látlak téged, tárt karokkal futsz felém a májusi réten, Anyák napján szeretettel köszöntöm emléked.
Felállítják a májusfát, májusi nap ránk nevet! Körbeállják, megcsodálják felnőttek és gyerekek.
A háztetőn gólyafészek, a vándor is hazatért, elrepül még pár új gallyért, fészkéhez pár kacatért. Kelepelve táncot járnak, kihirdetik a tavaszt, magasztalják a Napocskát amely rügyeket fakaszt. A gyerekek példát vesznek, némelyikük táncba kezd, épphogy csak nem kelepelnek, na de mondd, ki bánja ezt?
A férfiak a májusfát kipányvázzák, emelik, és a világ kacagással, vidámsággal megtelik. Színes szalagok az ágon, májusi szél belekap, s repkednek mint felhők között, égben szálló madarak. Ahogy nézi a sok ember, szívük, lelkük is vigad kezdődhet a víg mulatság, te is érezd jól magad!
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemt, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor a képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, és mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, s gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld, s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam neked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan nyújtsak néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Amikor azt hiszed elfogyott, S nincs már több erőd. Amikor azt érzed, Ez, tovább nem mehet, Emelt fővel élni nem lehet. Összetört a bánat, Ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart. Nem tudod miért, nem tudod kiért? Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad. Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.
Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak, talán ezért hívnak engem orgonának, április vad kedve suhogtatja ágam, azután megfürdöm fényes napsugárban.
Orgona, orgona, illatos muzsika, zengõ és libegõ lila virág... fürtjeim lengetem, illatom pergetem, szakíts le hát engem, s légy boldog te világ, légy boldog te világ!
Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok, már csak éppen május elsejére várok, s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom, s orgonaillatom a világra ontom...
Orgona, orgona, illatos muzsika, zengõ és lebegõ lila virág... fürtjeim lengetem, illatom pergetem, szakíts le már engem, s légy boldog te világ! Légy boldog te világ!
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.
Mi az élet, mondd, barátom, mondd, Az élet öröm, bánat és gond. Olykor nevetünk, aztán szomorkodunk, S ha elszáll a felhő, már boldogok vagyunk.
Ha fáj a szívünk, s könnyeink hullanak, Másokat nézünk, hogy milyen jó annak. De fordul a kocka: mosoly az arcomon, S talán a másikat kínozza fájdalom.
Örökké szaladunk, örökké futunk, Sokszor elfelejtjük, hogy emberek vagyunk. Hajszoljuk a kincset, keressük a szépet, S közben elfelejtjük, hogy rövid az élet.
A kincs, a szépség nem tart örökké, Az élet útjain válhat rögökké. Egyszer elmúlik minden, ami szép, De akkor a lábad már nehezebben lép.
Állj meg hát barátom, csak egy pillanatra, Gondolj életedre, gondolj önmagadra. Az élet az egyetlen, a legdrágább érték, S nem tudjuk, milyen hosszúra mérték.
Hiszen az órák nagyon gyorsan múlnak, Lassan az évek is egymáshoz simulnak. És ahogy az ősz is eljön a nyár után, Úgy érkezik majd el hozzánk a délután.
Estébe hajlik immár a délután, Sokszor kapkodni kell a levegő után. Akkor vesszük észre: elmúltak az évek. Gondold meg, barátom, ennyi csak az élet.
