A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát Aranyozza az alkony, Istenem. Munkásaidat látom fenn mozogni, Apró bogárkák, serény hangya-népek, Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel. Munkálkodjatok, míg nappal vagyon: Mondtad s elküldted mindannyiokat. Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben. Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre, És felszállt áldozati páraként S virágillat lett: édes öntudat És boldog, tiszta lelkiismeret. Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban, Aranyként csillan szürke hangya-testük, Már készülődnek lassanként haza, - Egy óra még, és itt van a sötét.
Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó, Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid, Mily félelmes vagy, mily irtózatos, Még annak is, ki dolgozott napestig, Hát még annak, kit elhagyott a hajnal, És elhagyott a délelőtt s a dél S kit a hanyatló nap is így talál: Hivalkodva és haszontalanul.
Álltam valami messze piacon, És tarka rongyként ráztam lelkemet, Így tűnt a hajnal, így futott a dél, És így jött rám a késő alkonyat. Utolsó munkás és utolsó óra - Most itt állok a szőlőhegy tövén, Napszámodba szegődnék, Istenem. Egy óra még, és itt van a sötét.
Ükunokákra gondolok, a harmadik évezred útján botladozókra, akiket nem ismerhet meg már e század, nem láthat meg e gyengülő szem. Lesz-e idejük megszületni, Lesz-e hová? Mire? Mi végre? – kérdem, s az ÚRRA gondolok, Kinek ujjhegyén a jövendő, s hű nemzedékről nemzedékre.
Ébredj lélek új örömre húsvét reggelén, sötétség hatalmán úrrá lett a fény. Nem rejti a sír mélysége, a Megváltó él, újjászületett az élet, s benne a remény.
E szent öröm gyújtson lángot ma is szívünkben, ragyogja be fényével, teljes életünket. Van élet a halál után, aki hitben él, léte már e földön, boldog újjászületés.
Az igazság nem olajcsepp a sebre, hogy ne fájjon, ami éget, nem ültetik szamárra, hogy körülvigyék az utcán – az igazságnak szenvednie s rejtőzni kell. Minden idegszál megfeszül az agy szerkezetében, valahányszor valami összeomlik bennünk, mint egy épület – tudjuk: nem elég csak kívülről rendbe hozni, a biztos támasz az alap, mint csónaknak a hullám. Az igazság fölemeli az embert. Ha nem így volna, kétszeres teherként nehezedne ránk az épület, mert ami minden emberben közös, ott rejtőzik valamennyiünkben, mint titkos aroma – míg mások riadtan futnak, együtt a szamárral (kevesebb-e az utcán az igazság? vagy egyre több?) mi bátran tekintünk előre, nem vesz erőt rajtunk a félelem.
A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.
Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.
Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.
A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.
„Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.
Minden ember, akit Isten szerepre jelöl ki, magányos. Jézus leszólt a keresztről anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentírás legfélelmesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy aki őt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követőitől. Nem lehet megváltani a világot, s közben legjobb férjnek, fiúnak és atyának maradni, négy gyerekkel, hitvessel, kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig teljes magányt, kietlen egyedüllétet, könyörtelen, csaknem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem vállalja, kókler; még akkor is az, ha megfeszítik.
Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak.
Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen.
Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!”
A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz,
héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!”
Bizonyosabb nekem a repülő koffer mint a fizika tételei valóságosabb Mária mennybemenetele mint a nők egyenjogúsága az én hitem ott végződik ahol a brosúrák elkezdődnek az én hitem ott kezdődik ahol Lázár felkel és jár
Szóval ezen a napon születtem: az oroszlánnak sörényes jegyében, sugárzó csillagok alatt, félholdas éjszakán, mikor almák érnek és vágyak, s a földi kert is éden.
Szakasztott ílyen nyujtózós nap. Az ég alján cikkázó, júliusi fények, a kupola gombján álló csillagok fogadtak, s lent, tücsöktorokból rakétázó ének.
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya, s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hívő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok, s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kívánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni, s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom, vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nekem, végtelen, s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös ínye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszú út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő, s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, mint hogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente, s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól, s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann, s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatlan suttogás, a fák fölött szalag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajít a ködnek, és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldus gúnya is, jaj, hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliája.
Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok. Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret, s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak, s mint a kisikált sárgaréz-edények a konyha délutánján, mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló? Miért, hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos?
Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.
Egy segítő kéz mellettünk az néha többet ér, mint a világ minden kincse, egy segítő szó az életben az néha egy varázslatos csodát tud teremteni, egy segítő szív, amely megért, mikor már egy csepp reményünk se nincsen, egy igazi jó barát, aki ha még ilyenek is vagyunk, mégis tud szeretni.
Nem könnyű az életben helyünket a szavak csatájában megállni, akkor nyugodtnak maradni, mikor oly sok igaztalanságot látunk, nem könnyű mindig egy segítő, egy őszinte szót találni, de ha a szívünkkel segítünk, a másiknak is a szívébe is találunk.
Vannak nekünk is percek, amikor mi is segítségre szorulunk, de hogy segítsen valaki, ha bajunkat senkinek el sem meséljük, magunkba szorítjuk, szenvedünk, inkább bele is halunk, téves büszkeségünk tiltja, hogy egy másiknak a tanácsát kérjük.
Álom lenne az élet, mi lennénk benne a boldog álomkirályok, oly szép lenne minden, mint abban a mesebeli hetedhét országban, álmunk reggelre elszáll, mint ott a nyílt tengeren a hófehér sirályok, és szembenézünk egy könyörtelen, hazug, de mégis szép világgal.
Mikor feküdni készült, a világ fejreállt, Megéledt mind, miből csak egy verssort is kreált. Az ablakon a függöny, a hibásan szövött, Zöld-barna táncot lejtett a kinn s a benn között.
Az ócska bőrkabát, mi már hártyásra kopott, Levedlett, mint a kígyó, és újabb bőrt hozott. A konyhaszekrény szélén a kék stelázsicsík Kanárisárga lett, s most madárhangon visít.
A kávézfőző roncsa, mit más már elhajít, Lelkesen feketévé kotyogta titkait. Pipája megtömődött, de nem égett sokat, Füstkarikákból fonta a furcsa álmokat.
S míg odabenn a költő édesen aludt, Fölkeltek a versek, és megírták maguk.
mikor a csillagokba költöztek a fények és barlangokban bújtak össze akik éltek elküldted akkor a biztatást hogy lesz nap szél és eső hogy lesz gondolat szó és erő lesz akarat hogy megalkosd magad
hullámozni hívtad a tengert reményt oltottak a homokba a partra simuló habok
a szél vitte tovább a biztatást szelíddé váltak akkor a távoli rögök és állhatatossá mindenfelé a sziklák
és évek ezreit adtad nekünk és csináltunk piramisokat városokat mindenféle földön és gépek seregét
alkotni akarjuk magunkat azóta adj még néhány ezer évet hogy ráleljünk egymásban magunkra
/egy beszélgetés margójára, Sándor Ivánnak az első 70-re/
az ismétlődések fehérlő centrumában guggol a költő és verset akar írni, már ma, mondja a szavakat, de még nem állnak össze, majd összeállnak, de nem lesznek versek úgy se,
mert az írás pillanatában egyetlen valóság a fehér lap előtti rendszeres szorongás, vagy ha úgy tetszik, maga a sietség a boldogság, amíg a toll a papírig elér,
elég ez az indokolatlan kis mozdulat, s akár kezdődhet is előlről, újra e furcsa jelenet, amelyben minden "addigi" elveszett, s újra lehet majd mondani, íme a kezdet
A mesebeli madarat elfogjuk olykor, hogy utána úgy dönthessünk: legyen szabad. S szorosan az ablakhoz állva eresztjük el a messzi ég felé, mely húzza ismerősen - s akkor a madár színe kék. Csak akkor. Mindig eltűnőben. Nincs más, csak ez a pillanat, mely tollait kékkel befújja, hiszen pihéin átszalad a sugárzó mennybolt azúrja és hiteti, hogy élni szép: van Kék Madár, mely visszaszállhat! S engedek én is kicsikét az illúzió igazának, hisz ez a szárnyalás visz el a boldogsághoz, mert iránya cikcakkos, tört íveivel ráröpteti szemünk a fákra, s meglátjuk végre a csodát, mit addig is kínált az ablak: zöldellnek, zöldellnek a fák!
Amikor szétbontasz egy életet, hogy aztán máskor, máshol összerakd, előkerül sok elvetélt lehet, s kelletlenül belátott nem szabad. Ha szétszerelsz egy régi életet.
Ahogy ott fekszik darabjaiban, feltárja titkait a múlt: kopás, törés. Mindaz, mi máskor rejtve van, s amit jobb volna, ha nem látna más. Hever ájultan, darabjaiban.
S nem is lesz már olyan, mint volt, soha, hiába bűvészkednél, részeit egymáshoz illesztvén: az oldala repedt, s lepattogzott róla a hit. Nem lesz olyan, mint egyszer volt, soha.
