Olyan vagyok, mint a felhúzott óra, szívem nagy terhe kényszerít, hogy járjak, forog egyhelyben kettős mutatója jelzem, nem mondok semmit az időről.
Mit mondhatok, a magam szenvedését, kerék vagyok – más kerekekbe illő, őrlöm társaimat, magam, – forgat a hajsza s meghatározom, mit nem ismerek.
Meghaltam én, mielőtt sírba tettek, élek – pedig minden, amit tanultam az élet ellen szólna, hogyha szólnék, hát hallgatok mindarról, mit tudok.
Miért beszélnék, nem követne senki, miért követne – mindenkire vár az, aminek el kell jönni végül egyedül születünk, magányosan halunk meg.
Mindenben egyedül maradtunk itten, a szeretet is önző, nagy falánkság, nagy hitem volt – s legnagyobb csalódásom az ember, kit magamban is ritkán találtam.
Eltávozott – mielőtt végleg meg kellett volna semmisülnie, én is segítettem neki a szökésben új partokon talán tovább él – bennetek.
A történet nem kerek, de van, hogy egy szót kisilabizálsz. Ami ekkor történik: kegyelem. A tócsán könnyű tajték, napocska. Ringsz a fényben. A világ eközben jön-megy. Hangyák, porszemek. Vékony száron bordó gömb: épp megvagy. Ma semmi nem bánt.
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Igaz, hogy fényes álmok nem várnak rám sokáig, de kényes témák némán morzsolják minden percem, ajándékok ma is a versek, amelyek megszületnek, s az agy-hullámok árnyán még ünnepelni mernek – zord alkonyok porában, felforrósodott vérben, papírra fröccsent lázból, cseppennek szélfúvásba a belélegzett, csendes letisztult délutánból.
-148-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
A GONDOLAT PARTJAIN
Nem tudom, miért kellene másnak mutassam magam, mint aki vagyok, és élek a nagy Föld-planétán, szerénynek lenni semmivel sem kevesebb, mint dicsőnek, s amikor papír felett görnyed az idő és agyam hullámai csapkodnak a gondolat partjain, szavak minősítenek engem, fenyő-tiszta rímek után kutakodva.
-153-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
HOLNAP
Holnap talán majd újra én leszek: múltamból mentett izzó lélek-parázs – papírra lopom hajnalom neszét s az abban rejlő örök akarást.
Hetven felé próféta-lázban keresem másik félfelem járdaszegélyek koldusában, egy vásott arcban, mely enyém, múló évek redőiben, félmondatok csipkézetén mindenben s máskor semmiben.
-157-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
ÖREG SZÍVEM
Megjósolhatom, mit hoz majd a holnap – szívritmuszavart mutat rég a kórlap
s bár csend zenél, szűkülnek a terek – hamis hangokat kongatnak az erek, s úgy görnyedek az üres papír fölé, mint aki fél: holnap már nem övé
a nappalok sebén áttetsző lélek – a tűz, amely ma véremben lobog...
kiáradnak a szavak ekkor bólintunk dagály átcsapnak parton fövenyen nem figyelünk ha nem muszáj hullámokban sistergő habszavak később szirtek gyomrából rontanak elő s mint elzárult belek morajlanak alattomos sirályos szókkal így alszanak hajósok evezősök iránytűk kormányok ajkin a szavak és itt a parton a parton túli szárazság megérint megver kitüntet szomjúsággal cserepes ajkad öleli át némaságod ülsz a hangzásoknak is háttal és pont a csillagokra látsz fénnyel fölsózott sivár szóhiányod mint apály földnyelvű csöndje
Te Deum laudamus... e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban idegyűlvén letérdel Téged Uram dicsérünk...
- szorítás nélkül ne roppanjunk a csendbe - - mostohább kő már ne hulljon szájra szemre - - házainkat így tartsd meg kifosztott síri rendben - - hajunk lengjen csak tovább kötözzék fenyvesekre -
e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban föláll hazaindul s visszhangozzák a léptek: Ne hagyj soha szégyent érnem! Ne hagyj soha szégyent érnem!
. Lásd, minden szólam elolvad a csendben, lassan kihunynak a fényes ablakok, ím, messze nő a távolság e rendben, csellómuzsikába burkolózhatok. . Lágy húrokon most langyos est pilinkél, s látod, egybegyűjti mind a szót e táj, már elcsigázva te is megpihennél, hársunk illatába takarózhatnál. . Lomha macska lépdel fenn a háztetőn,: lustán pislákol az utcalámpa is, míg a sötétségnek éppen szárnya nő, . sereg csillag csöppen égnek útjain. Lámcsak, milyen mély a hallgatás tava, mégis benne ring az összes muzsika.
Kiszáradó szavak, csupán a csend beszél. A tettek alszanak. Meneszti mindenét a hit, mi gyenge lánc, sivár a nagyharang. Keresztre verve gyász, feszítve tartanak. Mi végre szép szavak? Maradt a jelbeszéd. Körötte házfalak, zavarnak. Épp elég.
Minden reggel azzal kezdem a napot, találgatom, mostanakkor élek-e még vajon? lustaságom sárfehér kotorékában egy ideig eldagonyázom, aztán a paplan alatt sunyítva, ütőeremet óvatosan kitapogatom, tappancsimat, szárnyaimat takaróm széléig nyújtóztatom, majd magamat megrugdosom, karambolos repülõfarkasroncsomat kihűlt révülésem vackából kirángatom. Aztán. Aztán egész nap csak álmélkodom. Azt nyüszítem, azt vonítom, ennyi? Hát, csak ennyi? Csupáncsak ennyi? Ennyi maradt csak?
ÉN IS
Talán csak ez a hosszú július, talán csak ez a hidegrázós nyár, talán csak ez maradt. Akiket szerettem, már mind a föld alatt. Sóhajaikat messzeborzongják a füvek, horkantásikat kongatják távoli ködök, kérdeznek, s mire válaszolnék, talán már én is eltűnök.
Örömről daloltok? - Ne vigan, ne hangosan! Óh szenvedni kell még! az öröm még messze van. Pányvád el nem éri. Boldog réten fut, suhan vagy hever zöld fűvön. Mennyi erdő, hány folyam közte és közötted! Az öröm még messze van. - Vad ijesztett, ág szúrt, tüske tépte szórt hajam: futottam feléje - vert a szívem nyugtalan. Eltévedtem szörnyű völgyek útfogóiban. Örömről daloltok? Az öröm még messze van. Óh szenvedni kell még! Küzdj tovább, lihegj, rohanj, tépd a sötét sűrűt, úgy érhetsz ki az arany fényre, zöld tisztásra, véresen, de boldogan! Örömről daloltok? Az öröm még messze van. Tudod a nevét már? Ki ne kiáltsd hangosan! Friss fehér tüzekkel boldog réten fut, suhan. Pányvád el nem éri: az a perc még messze van! S akkor is csak szolga... Akkor is csak új iram más valami cél felé... Akkor is még csak olyan mint szép paripád, mely vágtat, és majd lezuhan s tán kiadja lelkét, mire veled szomjasan igazi hazádba ér, mely ki tudja, merre van...
Múltam átmosott tisztaságából küldöm feléd napjaim csendjét, mindezt a semmiből, az idő összezsugorodott hasadékain átszűrt tegnap arcából, hogy szerény soraimban érezd a feléd áramló melegséget, amely még ma is ég bennem.
Eső. Ki számolja a csöppeket? Fűrészelés. Ki számolja a forgácsokat? – A gyöngyöket számolják. Megmérik az aranyat. Mit tesznek szavaiddal és mit teszel a szavakkal te, melyek szádból hangzanak fel? A szavaid. Egyetlen csöppben égboltnyi felhőíze. Egy forgácsban a tölgy ereje, a másikban a fenyő illata. Mi van a szavaidban? TE. Minden szavad te vagy. A szíved, a lelked, az érzéseid, a tested egészsége, a gondolataid. Minden szavadban. – Vagy üresek? (Akkor üres vagy magad is.) Ó szavak, hírközlők rólam. Futárok a másikhoz belőlem. Ó szavak, bennük közölhetem magam. Szavaim, mi több bennetek, a hang vagy a gondolat? Szavaim, mit visztek belőlem? Azt, ami és aki vagyok? Szavaim, teljesen el ne áruljatok! Szeresd és csodáld a szavaidat. Minden szó öröm. Öröm, ha képes vagy szavaidban megszületni, magad megmutatni. Kár minden szóért, mely csupán a lármát növeli, mely a szavak szeméttengerét hulladékkal telíti.
A szavaid. Te vagy. Örülj, hogy szólhatsz. Szólj, hogy örülhess.
