Mint a hajótörött, ki lassacskán kihűl, és érzi hamarosan elmerül, de látja még a tovaúszó pallót, úgy nézem messze lengő éveim... Nincsenek vigasztaló érveim, de mondok nekik egy utolsó helló-t!
Kinek porszem, mi nékünk egy világ, S egy rebbenés határa az időnek: Ki, a mi ember-agyban míriád, Nem olvasod, mert semmiség előtted: Ki búborék gyanánt elfújhatod, Mit összehordtak népek, századok: Minden füszálban érezlek; de elmém Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.
Kit megtagad a léha kétkedő, Te adtál, ismeretlen ismerős Te, Te földi szóval nem nevezhető, Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe. Magát tagadja meg, ki megtagad, Mint a napot, a fényt, a szint a vak. A por fiához más nem illik itten, Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.
Ki oda tűzted a közös napot Sugárzó lényed egy parányaképen; Ki hangodat majd zúgva hallatod, Majd édes összhang bájos zengzetében; Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled, De, hogy meghaljunk, még sem engeded; Ki ezt a bölcs világrendet behoztad: Megértni vágyó elmém összeroskad.
A tudomány, az ember-bölcseség Hadd fejtegesse millió csodáid'... Nyugodtan nézed újabb Bábelét, A melyen át egedbe nézni áhit. Engem, tünődőt, volt-e kezdeted. Időnek vége hogy mikor lehet: Érzése elfog a parányiságnak,
Bár régtől moccanatlan de hószín arcával s erős kezével csikók gyönyörű bársony homlokát simogatja: a holdast csillagost - és simítja szívetek kéken lüktető burkát külön-külön is: hogy az árvaságban s tipratásban ne lágyuljatok!
*
Csak lármázzanak szervezkedjenek az önös és fölös haszonra játszó gyors menedzserek - hírük fölényük pukkant lufiként a nagy csillagközi homokozó fölött sipítva majd sziszegve sebesen kereng.
*
Már földben ugyan de arccal az Égnek fölröpülőzve s kiszökve naponta oda hogy vizsgálja porát a kozmikus Egésznek miképp gördül egy angyali könnycsepp a Semmi felhőiből most sehova.
*
S ha létezik még gyöngynek esztergált könnycsepp mi lehetne vidám költőké s angyaloké - arccal az Égnek indul a zsoltár nyakba s bokára keringő bilincses verslánc kik megérdemlik Égen és Földön: hát azoké!
Magamtól féltem eleitől fogva magamtól és soha senki mástól a magamba való szörnyű némulástól mikor már nem beszélek csak hallgatok bámulok és nézek magam elé néha még hallgatom mások fecsegését s nincs szavam egyetlen árva közbe-kérdés nem kívánkozik számra sem panasz se sértés mi egyetlen súlyos szóval is elkövethető de utána meg a szörnyű érzés...! hogy lám gyönge voltál s ez is szófecsérlés!
........................
Uram - bár rendesen vakulgatok - kegyelmedből talán marad belül a látás s kívül - ha így akarod - a kegyetlen nézés
(Egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült.)
Miatyánk ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, rád tekint árva világod: a te neved megszenteltessék, a te legszebb neved: Békesség! Jöjjön el a te országod. Véres a földünk, háboru van, kezed sujtását sejtjük, uram, s mondjuk, de nyögve, szomoruan, add, hogy mondhassuk könnyebben -: Legyen meg a te akaratod! mint angyalok mondják mennyekben. Előtted uram, a hon java, s hulljon a lomb, csak éljen a fa: de vajjon a legkisebb lombot nem őrzi-e atyai gondod? nem leng-e az utolsó fürtön is áldva miképpen mennyekben, azonképpen itt a földön is? Megráztál, nem lehet szörnyebben, már most ami fánkon megmaradt őrizd meg őszig a bús galyat: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és gyermekeinket növeld békére: ha bűn, hogy lábunk ma vérbe csuszik meg: értük az! Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek: a gaz tied, büntetni: mienk csak az, hogy védelmezzük a mieinket! És ne vigy a kísértetbe minket, hogy ártatlanságunk tudatát, mint drága páncélos inget őrizzük meg bár véresen, hogy át ne hasadjon sohasem. Jaj, aki ellenünk mozdul: megvívunk, készen, bármi csatát, de szabadíts meg a gonosztul, mert tiéd az ország, kezedbe tette le sorsát, s te vagy a legnagyobb erősség: ki neveden buzdul, bármennyit küzd és vérez, előbb vagy utóbb övé lesz a hatalom és a dicsőség!
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk,
lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba,
ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!
Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is.
Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.
Jöjjön el a te országod!
De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor
mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!
Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is!
Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne!
De hogy országolnánk mennyei módon a földön?
Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára?
Kiszemelted-e Lótjaidat?
A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!
A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit!
Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak,
emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe,
s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől?
Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát?
Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is – tőled valók-e?
vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek!
Mert mi nehezen bocsátunk meg,
de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.
És ne vígy minket a kísértésbe, Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek,
hogy edzettségünk megbirkózik velük.
Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valaki langyos szívűé,
aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé.
Alig ismerjük még, azért veszedelmes.
de szabadíts meg minket a gonosztól!
Ő az, ő! Az előbbi, a langyos!
Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!
Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség,
Nem egy az ország az országlással, nem egy a hatalom a hatalmassággal, nem egy a dicső a dicsőséggel. Add, hogy egy legyen, tedd, hogy úgy legyen, mindörökké. Ámen.
Az én útaimon Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok… Virágokat tépnek, Napsugárban élnek Milyen sokan, mások!… Engem megfogott egy Ismeretlen átok.
Nem adott az élet Nyugodalmat, békét, Feldúlta lelkemnek Végső menedékét; Nincs már egy reményem, Szivemből már régen Eltüntek az álmok… Megfogott, megölt egy Ismeretlen átok!
Mikor tudom, hogy Vagyok az, aki voltam S mikor az Ember Jól be- és kibomoltan Fetreng és őrjöng, Száguld és szenved, Hadd imádjam meg, Én, a kálvinista, A páduai Antalt, A szentet.
Óh, drága szent, Te, Ki megholtál, Mielőtt baj lett volna S aki oly okos voltál, Hogy még mái butáknak Is te adsz okosságot, Nézz rám: Íme, rajtam az átok.
Voltam Szent Antalja Szép, gondtalan időknek, Voltam valaki-kijük A nőknek. Voltam apostol És próféta is, Szent Antal, ősöm, Kár, kár, ami történik, Kár, kár és hamis, Ma minden hamis. Tán az is, amit mondtam.
Ki teremthetett engemet, ki tákolt ily elsietve, ilyen jeges csapásokra, kietlen hangulatokra, emilyen esti rívásra, hétig tartó kesergésre, hónap-hosszú nyöszörgésre! Ablakokban sírtam este, sövény alján reggelente. Apám, anyám odahagyott, hagyván reám bocskort jégből, hagyván a jeges nyomokra, hideg falvak közelébe, falvak kemény küszöbére. Engem apám meg nem sirat bátyám értem nem bánkódik mély vízben ha megfulladnék, halas folyóba merülnék, marénák szememet marnák, csukák fejem csutakolnák. Udvaraim oly hosszúak, mint a fellegek partjai, otthonaim olyan zordak, mint a vadon határai.
Most, amikor száműznének e földi létből, Amikor a Nap-Isten hajszolta időszekér árnya áthalad majd a Styx-folyó völgyén, ne bánkódj: teljes életet éltél! Voltál apa és kedves, voltál pákász és polgármester. S bár gyakran túl makacs voltál amikor a dolgod tetted, dicső emlékét visszaadtad elődeinknek. Építettél a köznek, ahogy lelkiismereted diktálta, újítattál útmenti kereszteket Jézusunk örök dicsőségére. Ezért nem kell félned hát a kapuban, az obulust már rég megfizetted, s így kezükben telt boros kupával vár Csaba királyfi ősiddel, a Csillagösvényen.
Valaki énhelyettem ittmaradt. Elcseréltem vele a sorsomat. Futamoz álmosan a zongorán, temetőbe sétál ki délután, gyereket pólyáz, szekrényben matat. Valaki énhelyettem ittmaradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti. Ezt a kisutcát hagytam itt neki, ezt az ecetfát nyarai felett, hitvesi ágyat, dombos szigetet, halálig-biztos társat hagytam itt, ki ősszel rá meleg kendőt terít, keresztelőket, temetéseket, boros-toros bő nevetéseket, víg névnapokat, apró gondokat, sereg rokont, derék utódokat, lángok-falta, vad esztendők helyett tisztes nyugalmú, hosszú életet, s csak néha egy névtelen sajdulást: ezt akarta – vagy mást? Valami mást? Valaki énhelyettem ittmaradt. Küszöbére csempésztem sorsomat. Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Ne szánakozz rajtam, ha keserű is távozásod – mily szép az emlék, mit bennem felejtesz s a fájdalom, mivel visszagondolok reád mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.
S látlak majd, ahogy mellém ülsz s úgy csüngnek lábaid alá, mintha patakban fürösztenéd őket s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után, mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.
Lám, el se mégy te, csak énekké válsz: lombosodó ének árnyában fekszem én – s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál örökös nyílásra kifakad neved.
Szemembe süt az arcod – menekülök a fénybe, tegnap is egész éjjel ültem a villanyfényben. Arcod nem perzselt már, de hangod nem szűnt fülemben – miért jössz, hogyha nem vagy, miért vagy ily kegyetlen? Te aki a nemlétet már fényévekkel méred, ily gyorsan elfeledted, milyen hosszú az élet?
***
Aki lát engem mindenben és aki sejti bennem a világmindenséget, az sohasem hagy magamra és én mindig az övé vagyok.
Mint ilyen, bárhol legyen, örökké bennem marad, mert engem lát és tisztel minden élő teremtményben.
:)
