Egyedül úszom az éjszakában - alattam, fölöttem a csillagok -, téged kereslek a világegyetem eltakart zugaiban. De magába zárt a féltékeny kozmosz, szemedet csillagnak akarja, hajad új Tejútként ragyog, fogsorod csillagképpé változott. Hajnalban kitárok minden ablakot: fényeddel megtelik a szívem.
A platán utolsó levelét is letépte ma a szél. A ködös utcán csupán a vacogó november kísér. A nyirkos avaron lépteim koppanása suttogássá csitul és a nagykabát fázva ölel át. Üres lett a pad a magányos fák alatt. Eszembe jutsz - Milyen rég volt, hogy láttalak!
Párizsban lenne most jó. A kékes neonfények tompán verődnének vissza arcomról. A Szajna felé haladva belém karolna Ady és József Attila. Aztán beülnék kávét inni egy bárba, és a félhomályba szalvétára vetnék néhány kusza sort, ami talán verssé válna egyszer, valahol.
Ha most kérdeznél, elmondanám Volt egyszer egy este amikor, mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei, tudtam téged kereslek. Fáztál, és takarót adott neked a szeretet, s egy pincér, meg a sötétség puha teste, a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek, Mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még voltak lopott csókok, lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz, már tudom, illúzió volt minden Nem volt igaz az ölelés... ...De nem fáj már: a Nincsen.
Most már szinte mindegy, mit írtam akkor mit éreztem éppen Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom. Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba, szorítjuk a semmit mert nem tudhatjuk mi jön még meddig tart: a Meddig?
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek. Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek. Csak annyit mondj majd egyszer: Jó reggelt ... az éjszakánknak vége S megkapod az életet, az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még...
Szemed a földet nézi, zárt az arcod. A pillád alatt én lépegetek nesztelenül, megyek világgá fényes délben, de annyi nap süt odabent, annyi áramütés rozstábla hajladozik, estére ma is visszatérek.
Tudod, azt hiszem, ahol otthonra talál a szerelem, ott a lélek minduntalan felujjong, a legnagyobb bánatban, a legélesebb fájdalomban, a legkomolyabb helyzetben is, mint egy felelőtlen kisgyerek, látszólag ok nélkül elneveti magát, örül, örül annak, hogy él, boldog, hogy befogadták, hogy hellyel kínálták, örömében vidám táncot jár, hálából ünnepé teszi a hétköznapokat, kacajával vigasztalja a vigasztalhatatlant.
Tudod soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
A tenger mindig messze van. Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje, akkor is, ha csak emlékezed, ha már csak álmodod... akkor is, ha egy magas szirtfokról bámulod, hogy sugaras hullámlökéseinek súlyos sokasága: jön honnan s tart vissza hová - - - A tenger mindig messze van...akkor is, amikor hajóddal hajózod s vitorlád, árbocod ifjú még, mint a szíved és nézed, egyre nézed, és nem látsz a láthatáron többé partokat, csak tükrének kéklángú tüzét, örök futótüzet, égszínek izzásában, lázas örvényforgásban - - - Megállsz egy régi parton s nem tudod ki vagy, pedig nem tévedtél el...megérkeztél: a tenger emléke vagy!
A szavak a mi érintéseink. Minden o betûbe bezárjuk ami bezárható, és minden e betûbe elengedjük azt ami végtelen, mert a szavak mi érintéseink. A lélek origójától a tollhegyig tartó egyenes. A szavak a mi porondunk, díszletünk. A hõsök is mi vagyunk és a hõsök színjátékai. A szavaink közötti töredék szünet a mi csöndünk észrevehetetlen mozdulattalan mozdulat. A szavak a mi érintéseink ékezettelen szavak és rájuk hulló zokogó kérdõ- és felkiáltójelek valamint pontok és pontok és gondolatjelek.
Azóta élek, hogy megláttál, Teremtőm vagy, és igaz tükröm. A bizonyosság vagy fölöttem. Én: hamu, elporló föld, míg hatalmad nem lehell lelket a lelketlen anyagba. Süket, örökcsönd-hegedű, ha nem leszek élő hangszered, mely érintésedre felel. Hozzád és Érted a harang: a himnusz. És a rekviem.
"..mindig van a világon egy ember, aki a párjára vár, akár a sivatag, akár egy nagyváros közepén. Amikor pedig ezek az emberek találkoznak, és tekintetük egymásra talál, minden múlt és jövő teljesen elveszíti a jelentőségét, s csak az a pillanat és a hihetetlen bizonyosság létezik, hogy ugyanaz a Kéz írt meg mindent a nap alatt. A Kéz, amely fölébreszti a Szerelmet, s amely mindenki számára, aki ebben a világban dolgozik, pihen és kincsét keresi, alkotott egy vele rokon lelket is. Másképpen az emberi nem álmainak semmi értelmük se lenne..."
Vannak ősi szelek, melyeket nem értek, bár úgy tűnik, egy örökkévalóság óta lovaglok tarajos hullámukon. Z-dimenzióban mozgok; s a világ velem párhuzamosan halad, a dolgok egy másik szeletében. Mintha kezem zsebre dugva, enyhén előre dőlve néznék be egy bolt kirakatán.
Különös perceket él át az ember a Z-dimenzióban. Egy hosszú, esős kanyarból kijőve Új-Mexikóban, Magdalenától nyugatra, az országút gyalogösvénnyé változik, s az ösvény állatok csapásává. Elmozdul az ablaktörlő, és a csapásból erdő lesz, ahol soha semmi nem járt. Ismét az ablaktörlő, és újra valamivel vissza az időben. Ez alkalommal jég, rengeteg jég. Alacsony fűben haladok, szőrökbe öltözve, csapzott hajjal, lándzsával kezemben. Vékony, kemény vagyok, mint maga a jég, csupa izom és kérlelhetetlenül ügyes. A jégen túl, még messzebbre haladva vissza a dolgok sorában, mély, sós víz következik, s én kopoltyúsan, pikkelyesen úszom. Ennél többet nem látok, csak annyit, hogy a planktonon túl van a zéró pont.
Euklidésznek nem volt mindenben igaza. Párhuzamosságot, állandóságot feltételezett, egészen az idők végeztéig. De létezik egy nem-euklidészi út is, amelyben valahol, messze távol, a párhuzamosok találkoznak. A zéró pont. Az összetartás illúziója.
Mégis. Tudom, nem csak illúzió. Néha lehetséges a találkozás, ahogy egyik valóság a másikba folyik, s lágyan összefonódnak. Nem egy precíz világ széles határvonalai, az oda-vissza járó komp hangja. Csak amolyan... légzés. Igen, ez az a hang, vagy inkább érzés. Légzés.
S én lassan úszom e fölött a másik valóság fölött és mellette, alatta meg körötte, és míndíg erővel, hatalommal, mégis átadva magam. Cserébe a többi érzék is átadja magát, a maga erejét.
Valahol a légzésben zene szól, és megkezdődik a különös, spirális tánc, a maga külön ütemével, amely megszelidíti a kócos, lándzsás jégkorszaki embert. És lassan gördülve, adagióba fordulva, mindig adagióban zuhan a jégkorszaki ember... hullik ki a Z-dirnenzióból... őbelé.