Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Hová lett édes mosolyod? Hová lett ölelő karod? Hová lett ragyogó szemed? Hová lett aggódó tekinteted?
Mondd! Mindezek hová lettek? Kérdezlek, de nem felelsz. Szelíd hangod elnyelte a végzet, mosolyodra béklyót tett enyészet.
Akkor is tudom, itt vagy velem, ha tested nem érzékelhetem, ha ajkad hangot már nem hallat, soha többé meg nem szólalhat. Tudom, nem engeded el kezem, s felemelsz, ha élet kövébe elesem.
Sok-sok éjszakán itt vagy velem, álom szárnyán megjelensz csendben. Hajamat gyöngéden simogatod, arcomat kedvesen cirógatod. Vállamra hajtod ezüst hajú fejed, mint ahogy évekkel ezelőtt tetted.
Ám a szép álom hajnalra elillan, mint éjjeli hullócsillag, elvillan. Megint itt maradtam nélküled, pedig ismét eljött az ünneped.
Kimegyek hát a sírhantodhoz, drága lelkedért imát mondok. Lepergő könnyel csokrot teszek, ugye, tudod, hogy örökre szeretlek?
Hálás szívvel köszönöm Neked önzetlen, féltő szereteted. Köszönöm újra az életem, ...és köszönöm a jó Istennek, hogy Anyám Te lehettél nekem.
2023. május 3., Anyák napjára. Hová lettél? Egyedül hová mentél?
Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen. Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem. Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk. Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk. Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet. Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget. Ébren is a párnán pihenjen az ökle. Amikor nem zavar, maradjon örökre. Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban. Lássa meg az arcom minden felhőfoltban. Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa. Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.
Hallgatsz, hallgatsz s én forgok a csendben fuldokolva. Visszájára fordult ez a szerelem is, visszaüt minden, mint a bumeráng. Maradék erőm, elnyűtt idegeim, minden félbehagyott vacsorám, át nem aludt éjszakám, minden, minden itt vibrál a versben, elfordított szemeden. Elfordul a világ is, visszaüt, visszaüti vágyaimat, kifordulnak. „Ez kellett” – ütnek visszafelé, fonákjára fordul a nap, visszafele futnak a vizek, befele hull a fájdalom, hiába mondok érted akármit, itt kopognak a szavak a falon, hiába koptatom napjaim, ellenem fordul, amit akartam, forgok, forgok a szavakban. (És nincs, akinek elmondjam magam.)
ma mással láttalak és láttam rajtatok és rajtam nem látszott semmi hát úgy látszik kezdhetnék mást keresni de senkit nem látok ki érdemes volna ki előttem lát engem érdemesnek ti emberek mind másokat kerestek s én láthatatlanul ott várok a szélen elfogadnálak mert kívánlak egészen de másra nézel mert gonosz a látás gonosz vagy mert legyőzted az álmom szabálytalan harc ez és nincsen kardom
Anyag vagy csupán, én megformállak pedig félek, hogy túl jóra sikerülsz és nem jut majd nekem belőled semmi. Hát pajzsomra kötlek, hogy ne tudj leesni – azt hiszem tudnálak szeretni.
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem… kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
kopasz katonák égi marhavagonokban tüdejükben elnyomott földi csikkel tüdőnket átlyuggatva mennek előre megállíthatatlanul halál utáni logikával füstté vált tüdejükben égi csikkel
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived, Ha már tied volt s akkor elveszited. Nem bánat az, ha csókolt már az ajka S most más csüng édes szédülésben rajta. Ha boldog órák, pásztorórák képe Kisér a puszta, magányos sötétbe, Mint téli kertbe a szines tavasz –
Nem bánat az.De az a bánat, ha kezét se fogtad, Álmodba jött csak, csodának, titoknak. Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba, Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva. Tied se volt s már életedhez kötve És akkor, érzed, elveszett örökre És nem lesz fénye többet éjszakádnak: Az a bánat
Mily gyorsan távolodsz a nagy időben tőlem, fiam. Már idegesen kelsz föl az ebédtől, eltűnsz, szaladsz. Újságot olvasol, amikor beszélek, kurtán felelsz. Barátaiddal vagy. Üres a szobád. Üres a lelkem. Nem látod arcomon botor szerelmem. Nem veszel észre. Csikorgó hangom iszonyú tenéked. Nehéz a kezem. Anyád lett megint egyetlen barátnőm. Véle beszélek. Halkan említem hancurozó korunkat. Hogy meg ne halljad. Így hagytam el egykor én is apámat. Ő is így ment el. Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan, vissza se nézve. Ó e magány a régihez hasonló, mikor még nem éltél. A reggelek hamut szórnak fejemre, szürkék a delek. Este a kertben nézem az eget, a fákat, a lombot, s kérdem magamtól, miért nem érti gyümölcs a törzset?
Álmodsz-e róla, mondd? Eljár-e hozzád olyan suhanó, Nesztelen léptekkel, mint életében? Érzed-e édességét közelének? Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét, Lélek-kitágította pupilláját, Lezárt ajkát, a keskenyvonalút, Mely hallgatni, jaj, régen megtanult, Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban: Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját Álmodban látod-e? S azt a nehány apró, keserű ráncot, Miket az elfojtott betegség, S övéiért örök aggodalom Olyan korán szántogatott Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen? Hát ritka mosolygását látod-e? S még ritkább nevetését, Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele, Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?
Álmodsz-e róla, mondd? Álmodnod kellene. Hiszen vele élted az életed. Feleséged volt, életed fele. S szeretted, Szeretted százszor erősebben nálam. Mert bírtad, s merted életedhez kötni Életét, ahogy férfimódra kell. S boldog voltál, és boldog volt veled – - … Vagy – én szerettem jobban mégis, én, Aki nem mertem karjaimba vonni, Mert tudtam: nem lehetek semmije, Álmok szőnyegét teregethetem csak Szegény, megfáradt lábai elé?
Álmodj róla! Álmodnod kellene! Éltél hiszen annyit a közelében! Lényének ezer apró részletét Ismerted, mely nekem rejtve maradt. Tudtál ezer nem-sejtett édességet S lelke rejtett, pókhálós zugait, Hol mégis őszi napfény bujdosott S a pókfonálon csillogott a harmat S ezüstrezgéssel reszketett a dér: Te tudhattad talán csak – egymagad. Mit ismertem én? Pár nagy vonalat. Vajjon e pár vonal volt lényege? Nekem freskó volt – neked mozaik. Álmaidban még összerakhatod. Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember! Gazdagok lehetnek az álmaid! Az álmaidban még gazdag lehetsz! Láttad annyi drága hétköznapon, S jóban-rosszban oly bensőségesen Osztozkodtál vele… Osztoztam én is, ó igaz, De csak kivételes nagy ünnepen. Nem bírtam, nem mertem és nem akartam A két karomba zárni. Féltettem összhangját a szíveinknek, Féltettem őt az élet vad kezétől, S féltettem kényes, önző magamat. Elengedtem hát, hogy megőrizhessem, Mint pók a fonalat –: Helyette – róla szőtt álmaimat!
Álmodsz-e róla, mondd? Én, amíg bús fölénnyel És képzelt diadallal Csak hagytam peregni az életet – Álmodtam róla szakadatlanul Tündéri szépeket. S kiálmodtam magam. És most nincsenek többé álmaim. Se nappal nincsenek, se éjjelente.
Mit nem adnék pedig, Ha láthatnám egyetlenegyszer bár! Érezném édességét közelének! Barna haját, vadgesztenye-szemét, Mellyel most játsznak őszi angyalok – Lélek-kitágította pupilláját, Egy-egy barázdát arca drága földjén, Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét Ha érezném forrón kezemre hullni! Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt, S fájna szívünk nevetés közben is!
Álmodtam róla egész életemben, Kiálmodtam lelkemet, magamat. S álmaimban most meg nem látogat Soha, soha!
Álmodsz-e róla, mondd? Mert ha álmodsz, hiába veszteséged: Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
Ismertem a jóság különös dadáit, a betegeket csókolják, gondozzák az öregeket, s az őrülteknek kandiscukrot adnak! Figyeltem őket, éjjel sötéten és szomorúan tolókocsikat görgettek a tengerparton! Ismertem a jóság hájas püspökeit, a szürkehajú öreg kis hölgyet, a szomszéd papot, a híres költőt, anyámat, ismertem valamennyiüket! Figyeltem őket, éjjel, sötéten és szomorúan ragasztották az irgalom plakátjait a kétségbeesés erős oszlopaira.
2
Ismertem magát a Mindenható Jóságot is! Szűzies, fehér lábánál üldögéltem, hogy bizalmába férkőzzem! Csak kegyes dolgokról beszéltünk, de egy éjszaka megkínoztak azok a különös dadák, hájas püspökök. Az öreg kis hölgy szögeskerekű kocsival átrobogott a fejemen! A pap felhasította gyomromat, belém dugta kezét, és ezt kiabálta: „Hol a lelked? A lelked!” A híres költő felcsippentett és kihajított az ablakon! Anyám elhagyott! A Jósághoz rohantam, rátörtem az ajtót, és meggyaláztam! Egy megnevezhetetlen késsel ezer sebet ütöttem rajta, és mocsokkal fertőztem be mindet! Lecipeltem a hátamon – mint egy vámpír – a macskaköves éjszakába! Kutyák vonítottak! Kandúrok menekültek! Bezárult minden ablak! Fölcipeltem tíz lépcsősoron! Ledobtam szobácskám padlójára, mellétérdeltem és sírtam. Sírtam.
3
De mi a Jóság! Megöltem a Jóságot, de mi az? Jó vagy mert jó életet élsz. Szent Ferenc jó volt. A háziúr jó. A nádpálca jó. S ha azt mondom, hogy a parkban ücsörgő emberek jobbak?
Szagom maradt az egyetlen, mit őrzök féltve még. Hamis történetek között igaznak maradék. Talán akad még mozdulat, mi jellemez, kiad. Minden más elhagy, elmos, elken, elreped, szakad. Túlszavalt szavak mögött bújok meg néma vad. Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.
kék madár van a szívemben repülne kifele de én hajthatatlan vagyok, azt mondom: itt maradsz, nem fogom hagyni, hogy meglássanak. kék madár van a szívemben repülne kifele erre én whiskyvel locsolom és cigarettafüstöt szívok be, hogy a kurvák, a pultosok meg a zöldségesek meg ne tudják, hogy ott van bent az a madár.
kék madár van a szívemben repülne kifele de én szigorú vagyok, azt mondom neki, nyughass, össze akarsz zavarni? ki akarsz szúrni velem? azt akarod, hogy ne fogyjon a könyvem az európai könyvpiacon? kék madár van a szívemben repülne kifele de én okosabb vagyok annál, csak éjjel engedem ki néha mikor mindenki alszik. mondom, tudom, hogy ott vagy, szóval ne szo- morkodj. azután visszazárom, de még énekel egy kicsit odabent, nem hagyom, hogy teljesen meg- haljon így alszunk mi együtt titkos szövetségben és elég szép is ez ahhoz, hogy az embereket megríkassa, de én nem sírok, hát te?
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Ha el tudod engedni – még épen tud érkezni. A visszafogott perc csak a mutatót tolja el, az idő lejárt, hidd el most a csendet. Meg fogod találni. Valaki még hátranéz, jegyet kezel,
és visszanéz megint, hátha utánaintegetsz. Hideg van, úgy érzed, a cipzárt ezért jól húzd fel. Meg fog majd érkezni. Ringó kikötőbe, máshol, és akkor örülni fogsz, hiszen tőled indult el.
Szeretted, de nem jobban, mint magadat, hirtelen mégis észreveszed, amit talán eddig soha, hogy most magadról kell lemondanod. Talán érted. Vagy érte. A kis padot már benőtte a moha,
a házfalaid romosak, éppen még arra jók, hogy ne ázz be, ha belül úgy érzed, nagyon esik. Kabát nem kell, ahogy ablak sem ezen a szobán. Két harmatcsepp szemed alatt. Az asztalod verik
közben, hogy már megint mit csinálsz, és miért éppen most nem érsz rá. Csörög a telefon, nem veszed fel, hiszen most nem elérhető az, akit keresnek, te sem találod, bocsánat, hát hova veszett el,
miért nagyobb már megint a farmer, a pulóver, fakul mosásban, a lepedő hiába tiszta, az ágyad piszkosnak érzed, ahogy magadat is – minden adósságod egyszerre fizeted vissza.
Indulni készül, kívánj neki jó szelet, kérlek, feszülő vitorlát, csendes megnyugvást. Elesett. Segítsd fel, kötözd be, és engedd, hogy újra járjon az, aki magánál soha jobban nem szeretett.
A vadludakkal sincs kiút, mert visszatérnek, és én nem akarok visszanézni se többé, nem akarok az lenni, ami történt, látod, csak győzködöm magam, hogy semmi se történt. Nem tudom egyébként, hogy elkerülhető-e. Az ember kitartóan felejt, ha meg nem is bocsát – és mert jó lenne, azt mondja, hogy szeret mindenkit. Hogy végül is szereti magát. Képzelj el egy elhagyott partszakaszt, hogy milyen, hogy mi történt, ami elromolhatott. Relatív csöndet, gazt, újságokat, homokban felejtett fülhallgatót. A fülhallgatóban valódi csöndet. Képzelj bármit, csak mesélnem ne kelljen. Képzeld, hogy mint álmaidban, világvége van, úgy könnyű minden. Képzeld azt, hogy ez van belül. Képzeld azt, hogy van olyan, hogy benn. Mert se ég, se part, se kiút, de mindegy. Csak majd te légy, amire magamból emlékszem.
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd, kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött. Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem, mint drága álmot, karjaim között. A bűvös nyári égen a magasban, rég észrevettem már, felhőcske állt. Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen, midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.
Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba, s úszott el az időben csendesen. A szilvafák közül sokat kivágtak, s ha az kérdeznéd: hát a szerelem? Azt mondanám: emlékem sincs felőle. S habár kétkedve pislognál felém, arcát nem tudnám semmiképp idézni, csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.
S a csókot is feledtem volna régen, ha az a felhő nem lett volna ott. Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké, fénylő-fehér volt, s fentről villogott. A szilvafák talán virágzanak még, s a régi lány hetedszer szül talán. De az a felhő percekig virult csak, fölnéztem, és a szél elkapta már.
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem, ó, hallgat még felőled benn a lélek, mely fátylat von köréd, szerelmesem, s még nem tudom hogy néked mennyit érek, jósorsodat hozom, vagy tán halálom arany s gyémánt díszét, még nem tudom: új, mézes fájdalom indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szívem s lettél egyszerre társa, elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra; hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad.
Csak azt tudom, hogy hajlós testeden szinte öröktől ismerős a testem, fejemnek fészke ott a kebleden, s nem szégyen, ha előtted könnybe estem, semmit se titkolok s ős-ismerősen jársz vad, töretlen Tibet-tájamon, imbolygó szánalom, vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik, szemed nyugodt kék mécsét megtalálja; kicsinyke úrnő, térdedhez búvik s elszunnyad az érzékiség kutyája; és benn a Fénykirály, az örök ember, még hallgat, tán nem tudja szép neved, s nem mond ítéletet, így vár piros ruhában, szerelemben.
Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, hogy csillagokat hordoz nagy szemében s hogy büszke és dacos és rá se nézne oly csúnya, fekete fiúra, mint én. Ő csak kacag, és sóvárogva nézik gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, még a rigók is mind megrészegültek a közel röpülve a májusi lomb közt eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.
De inkább vízszintes volnék. Nem vagyok fa, gyökerem nem fogja a földjét, Nem szív ásványi sót és anyai jót, Márciusonként új leveleket se hozok, Nem vagyok virágágyak szépe, Nincs a láttomon Ah, nem kerülök mutatós képre, Gyorsan, megismeretlen hullok szét. Hozzám képest egy fa öröklét Egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb, S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom, együtt a kettőt.
Ma este, elenyésző csillagfény alatt Fák és virágok szórják hűs illatukat. Járkálok köztük, nem vesznek észre. Néha azt gondolom, ha alszom, éjjel Nagyon hasonlíthatok rájuk – Gondolatok helyett csak a homályuk. Lefeküdni, nekem ez a természetesebb. Akkor az éggel nyíltan beszélhetek, És hasznos lehetek, ha lefekszem végleg: Akkor a fák egyszerre megérintenek, és a virágok rám érnek.
