Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
„Nem számít, mit beszélnek róla, nem számít, milyen híre vagy múltja van. Csak az számít, kicsoda melletted. Az emberek változnak, sokszor épp azért, mert van kiért. Ha magukért nem, hát valaki másért, akit saját maguknál is jobban szeretnek. Te lehetsz számára a változás… Szerelem dolgában, ne hallgass más hangjára, csakis a saját szívedére. Mert senki sem tudhatja, nem értheti, mi van köztetek, csakis Ti ketten. S ha igaza is lesz mindenkinek, ne bánd, hogy esélyt adtál, mert akkor az volt a legigazabb döntés. Hittél a szerelemben akkor is, amikor senki más… és hogy nem féltél maradni, amikor mindenki elmenekült volna…”
A pusztulás s utána majd a semmi. Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó. Hadakozunk és ismét kezdjük enni egymás testét. Két ős tradíció. Százezer év. Az Alföld megint tenger, a Himalájából dombsor maradt. Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember. Szél fújta el az acélhidakat. Pár millió év kell csupán s kidugja a porból első zöld fejét a gyom, és hirtelen kezdődik minden újra. Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon. A lét egyszerre iszony és csoda. Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se – jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életemet úgy édesíti, édes nevedet: nevedet, édes, a pár szótagot, mely tündéri burkoddá változott, röpítő közegeddé, nevedet, mely körém gyújtja az emlékedet, fűszerként csendít a nappalon át, s beillatosítja az éjszakát, s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem te vagy, amit beszívok, már majdnem te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet, s titka, te, vagy nála édesebb.
Vidám és jó volt s tán konok, ha bántották vélt igazában. Szeretett enni s egyben másban istenhez is hasonlitott. Egy zsidó orvostól kapott kabátot és a rokonok úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam. A görög-keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot - országos volt a pusztulásban,
Cumae felől bicegve jött az alkony, mint kék vitorlák álltak a hegyek s ők ketten ültek lenn a sziklaparton és bámulták a rozsdamart eget. S midőn az est ködöt kevert a kertbe, ők csak nézték némán a kék vizet s tógájukat fejükre húzták, melyre fehér holdat kaszált hat évtized. S midőn a kert, mint régi palettáknak utolsó zöldje, vén lett és sívár s midőn Baiae felett a pineáknak fejét az alkony egybefogta már, s midőn a Cap Misenumról a május narancsszagot hozott a mirtuszokra - így szólt az egyik:
- "Pontius Pilátus, emlékszel még a régi májusokra? Ma harminc éve voltam a vendéged, hogy helytartója voltál Judeának: bíborban jártál, liktorok kísértek és rám üzentél, hogy a kertben várjak. Aztán lejöttél és borodat ittad s míg homlokunkra szállt a nyár pora, zsidók legyeztek s te e népet szidtad, mely halni gyáva, élni ostoba; e rút népet, mely röhög a Cézáron, és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot, de a keresztfán is vitatkozik, e népet, mely semmit sem tud a szépről, mely ma elájul egy korbácsütéstől, s egy kettőspontért holnap halni kész.
Aludni mentél. S én még aznap éjjel az utcákon bolyongtam szerteszét, mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét sikátorokban, szemét közt, a sárban kivert gyermekek, rokkant nagyapák hevertek, akik szemük olajában hordozták népük roppant bánatát. Egy kis lebujba tértem, hol a mécses bizonytalan világot szőtt a kétes falakra és egy meztelen leányra, ki ott táncolt a rojtos szőnyegen. Uszálynak lengett mögötte az ámbra- illat s fejét unottan dobta hátra, mint hogyha húzná nagy, vörös haja, s nedves szemét, mint hogyha csókra várna, félig lezárta s a lassú, parázna táncot oly álmos, barbár kéjjel járta, hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra s azontúl minden nap megnéztem őt. És hangja, amely durva volt és édes, megrészegített, míg a kormos mécses mellett ültem a néptömeg között, és már nem kellett kérlelnem hiába, míg egy napon, kifestve, meztelen, a langyos judeai éjszakában az Olajfák hegyére ment velem. Még ott ültünk a cédrusok tövében, midőn a dombok közt kikelt a nap, és ekkor néztem először a szemébe, mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kísértem éjről éjre Jeruzsálem sötét kocsmáin át, ahol a város fiatalja s véne zeneszó mellett itta rossz borát: aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok között táncolt vörös, megoldozott hajával, míg olajos, barna testét kopasz írástudók pihegve lesték, s mellbimbóját, min vöröslött a festék - míg egy napon nyom nélkül elveszett. Szolgáim három hónapig keresték és én még nagyon sokáig és titokban a kocsmákban töltöttem minden estét s nyomát kutattam a sikátorokban, hírhedt házakban, börtönben, görög kerítőnők és leprások között, de nem találtam meg vörös haját. S aztán, egy év után hallottam róla, és azt mesélték: egy ifjú zsidóval látták nemrégiben Cezáreában, egy megszállott, bolyongó lázadóval, ki házról házra járt többedmagával és prédikált, s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus, s akit az Olajfák hegyén, a kertek mentén elfogtak és keresztre vertek. Mivel hírmondó sem maradt utána: felelj, Pilátus, emlékszel reája?"
Pilátus, az emlékek közt keresve kezét hallgatva tette homlokára. Aztán így szólt: - "Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus? Nem emlékszem reája."
Ágyam fölött, a feszület fölött Karácsonytól egész Nagypéntekig Híven virrasztott egy fenyőfa-ág. (Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!) Hű zöldje végül mégis elkopott Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. Éreztem: nálam tovább nem marad Nem bírja lelki szárazságomat, S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki. A kemencében énekelt a tűz, Zsoltároztak a lángok lelkei. A száraz ágat helyéről levettem, Vigyázva, ahogy halottat viszünk, - S a tüzes kemencébe bevetettem. Nagyot lobbant, - és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata Elborította rögtön a szobát. A száraz ágból kiröppent a lélek, Jöttek adventek, - karácsonyok, - évek, És hittem én is: hátha mégis élek...
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta Barkáját kedves kéz által nekem, Hogy a szent főnek új dísze legyen. Az ólomszínű éji ég alatt Langyos, ébresztő áramlat haladt, És gyermekkorom ölén, a hegyen Rügyet bontott a borostyánbokor.
Mint a csillagokat a távcsövek, úgy húztam körém, s egyre közelebb, könyveken át a Világ Tényeit: éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, kis lámpa mellett, s függönyözve a konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény mihelyt szabad, oly határtalanúl tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl kíváncsiságban s reményeiben iskolán s minden hasznon: Végtelen nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat kaptam, repülni, s törni zárakat: az Irodalmat: születő, arany lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan, de úgy, ahogy az első távcsövek tömték új csillagokkal az eget.
Megállok ha piros van és továbbmegyek ha zöld az ajtóban mindenkit előreengedek kérek engedélyt és bocsánatot ha leszállok vagy nemcsak saját lábamra lépek távozás előtt fizetek és a pénztárnál nem reklamálok kínosan érzem magam ha olyan valakivel vagyok aki már-már élvezettel háborodik fel a világon kitalálja hogy a tonik nem három hanem két és fél deci egyébként igaza van kikéri magának ha nincs elmosva rendesen a villa kétszer leméreti a grillcsirkét és rákérdez mennyibe is kerül a franciasaláta tíz dekája mondom kínban vagyok szeretek minél kevesebb súrlódással angolosan átsiklani két pohos öregúr Szküllája-Karibdisze sajátos domborzati viszonyai között békülékeny mosoly ugrik a számra ha kivetetek egy rohadt almát a zöldségesnél a nekem szánt adagból megpróbálom egyszerre megtartani az utasok és az ellenőrök rokonszenvét amikor jegy nélkül utazom máris veszem elő az igazolványt de közben körbefuttatom a Közlekedési Vállalatot pár napig mégiscsak megkárosító Robin Hood cinkos mosolyát igyekszem minél kisebb célpontot támadási felületet nyújtani udvarias fedezékbe lapulni elütni mindent tréfával csak úgy venni fel a kesztyűt mint visszaadandó leejtett tárgyat fájdalommentesen döföm a világ alkarjába érzéstelenítővel csurig telt tekintetemet
A süket nő végül elköltözött. Először a csend tűnt fel, hogy nem hallom a falak mögül kukorékolásra emlékeztető jajgatását, aztán pedig a sötét a lakásban.
Magával vitt mindent. Nem búcsúzott, nem üzent, csak fogta magát, bepakolta a bolhairtó nyakörvet, a fésűt, a füstölőt, a hagymát és a szétfeszített kalitkát.
Nem tudom, merre járhat most. Talán csak kedvességet keres a kerítések mögött, egy kis megértést a színek alagútjában, elveszve bolyong a hosszú füljáratokban.
Amióta üres a lakása, mintha egy állat nyöszörögne odaát. Vemhes, napok kérdése és üvölteni kezd. Aztán meg ott a falamon az a kérdőjellé görbülő, fekete árnyék,
és a huszonöt kilogramm olvadó negró. Ma bekopogtatott hozzám a Betűember, azt mondta, hogy a vízórát jött leolvasni, és feltűzte a gyűrött fülkagylókat a falra.
Az asztalomon hagyta piszkos szülőfaluját, aztán ő is elment. Azóta mintha én lennék a szomszéd lakás. Csak Héjjáné énekel tovább a nyár nyálkahártyájának ernyője alatt.
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben. Állok az esőszagú kertközépen És kinyújtom két áldott, dús karom Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.
Nem kereslek, és mámort nem remélek Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben. A lombos kertnek minden szála rebben És elmerül tengernyi tárt szívemben Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.
Az ég boltja csillagfénnyel kevert, Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek, Szerelmem fáján virágként megülnek Dalos virágok dús szerelmem fáján Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj. Nincs fény többé az égi mezők táján, Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.
Belém vésődött csókod nyoma, ajkam, Karom sem más, csak bontott ölelésed, A föld sem más, csak hely, amelyen álltál. Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden Gazdag tejútja a százkeblű létnek.
És utolsónak bevonulok én is – Hála néked, hogy nem kell lennem nékem Én édes, áldott, boldog megszűnésem, Nem kell lennem többé: te vagy.
Kéne egy olyan vers, amiben minden benne van, az is, hogy a szemed tenger, az is, hogy a szemed olyan tiszta, mint a felhőtlen ég, az is, hogy a szemed szél zúgása és fák hajladozása és madár dal, a szemed annyira szép, el se tudom mondani.
Kéne egy vers, ami olyan, mint az erdő ősszel, ami olyan, mint a zöld rét és a zümmögő méhecskék és a virágba boruló fák.
Kéne egy vers, ami olyan, mint egy barlang ahol az állatok világra hozzák kölykeiket, felnevelik őket és észrevétlenül, csendben elpusztulnak.
Kéne egy olyan vers, amiben minden benne van, az is, hogy milyen a tücskök ciripelése, az is, hogy milyen a hajnal tavasszal, az is, hogy a virágok szétpattanó bimbója zene, örök zene, az is, hogy az esőcseppek kopogása mese, álomba ringató mese.
Gyógyszeres dobozok, jelzőtáblák a mocsárban. Nézi. Szájáig ér a jövő. A szó, mint a kéngáz buboréka. Kibírhatatlan. Ha nem az élet utánozná a filmeket, itt leállna a kamera, valaki kimenne a mosdóba, összehányná a cementlapot, golyózáport eresztene a tükörbe. De harmadszor szólal meg a telefon. Talán a miatyánkot mondja. Talán az útellenőr kérdezi meg, hogy vagyunk. Talán a kakas kukorékol. A média beleőrül az ilyenbe. A parlament óvatosabban szeleteli a futball-labdát. Minden irány megemelkedik. Egyetlen kígyó kel ki az összes tojásból. Magasra tartva a fejét, szájában fecskendőtűvel hátrafelé úszik.
Érzem mindig jelét az ősz akaratának Hát a gyümölcs való nekem nem a virág Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak Hallani a levert diófa bánatát
Állok tűnt szeretők szép kezek avarában Ó örök őszidő lelkemnek évszaka Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka
kezdetben észrevétlenül lazulnak a ragaszkodás eresztékei de amikor kapkodva beütöd a megszokás durva szegeit már sejted egyenes út vezet innen a legyen hát közönyéig amiből előbb vagy utóbb kiviláglik a magad előtt is titkolni próbált cserbenhagyás igazolásul a gyalázatra a szembefordulás megtervezett és kézenfekvő zárlat lesz a kés végsőkig kéjes megforgatása a gondatlanságból ejtett sebekben
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek: újra elhagy kalóz kedvem, s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintetet, bőröd meleg színéből, szád ízéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak, s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, színéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe: melyik vagy te? És én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
