Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
a férfi seb, vagy forradás, hősies ölelő géz számára a női test kitartó és szívós mint a halál sokáig csak közeleg de keveset vár a pulzusa folyton lüktető őrjárat néha ragadozó máskor óvó vadállat
a nő tavasz, kihajt, szárba szökken megtalálom a fű között bújó ködökben fodrozódó körök egy pohár vörösborban homloka még büszke de a válla roppan nekem készült, kértem, férfias ajándék ajka mellkasomon öle szelíd árnyék
a férfi csend a nő vihar a nő kér a férfi fal a férfi a nő a
Tizenötévesen katonának vittek, Nyolcvan is elmúltam, hogy hazaengedtek. Szorongva kérdem falum elején: enyéim közül még ki él?
Az ott a házad – A kutyaólnál vadnyulak tanyáznak, a fenyők nőnek, a sírok süppednek, a gerendák közt fácánok röpkednek. Az udvaron vadon kinőtt a rizs. Papsajt tenyész a kút körül is.
Török egy kis rizst; szedek a marok papsajtot, levest abból habarok. Rizs is, leves is egy-kettőre megvan. De hol akárki, hogy vele megosszam? Kelet felé tekintek; köntösöm elejét könnyel öntözöm.
Hogyha a szerelem elkerül, többé nincs hova menned, a látszat muszlinfüggönyei kőfallá merevednek. Rád bogozódva a ráncaid is, vénasszonyra a kendő, ébred a szörnyed, utánad ered, az árnya mögötted megnő.
Hogyha a szerelem elkerül, ronggyá bénul a lábad, úgy bújsz önmagad árkaiba, mint vackára az állat. Vedleni vágysz, de a bőröd alatt nincs, ami képes az újra, vergődsz csak, de törött üvegen, felsebzed magad újra.
Hogyha a szerelem elkerül, a napok rád kövesednek, fűrészporral az éjszaka jön, kínálgat: nesze, edd meg! Néz a tükörből a maszkod, az arc, nincs aki már leszeresse, hogyha a szerelem elkerül, hóval vagy betemetve.
Nem úgy fakad a vers, ahogy Ti gondoljátok, nagy véres harcok árán,... bús, könnyes csókok árán: nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik, mint ahogyan születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél.
Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé egymásnak furcsa kékes titkokat hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.
Szeretlek Vaszilíj Kandinszkíj, mert szép vagy, ha hülyeségeket is beszélsz.
Ahogy fog a rókában, ahogy bennünk a kétely, úgy a tárgy a tárgyban, oly sajátosan. Élessé tettél minket. A lélek az, amit a kezeddel láttál, és mi más a lélek, ha nem tiszta hódítás?
Mi van benne, hogy közben láthatatlan – hogy van a nyom, a szín, mitől bukik alá a forrás, éjjel a bozótban?
Míg növekszel, lenn a fehér dologban, (nincs jelentésed, de van benned értelem), valaki belép a gyors egyidejűségbe, az érthetetlen, zsíros disznóba.
Minden mozdulattal tágul valami, belélegez, kilélegez, sistergő gyufaházat alkot a lélekből, végképp elhasznált, utolsó helyiséget.
Benne ülök, körülvéve élek, hallgatok és suttogok a tárgytalannak: – milyen lehetsz, szűk menedék, a legfehérebb zombi, aki várja, hogy eljöjjön a maga ideje –
Háromszor olvastam el Frank O’Hara Lunch Poemsét, majd aranykígyót melengettem a keblemen, teát szürcsöltem szemüregéből, jól megégette a nyelvem, mert a tea forró volt, én meg türelmetlen. Szólt a kígyó: te kretén, hogyan gondolhat az égett hús ennyit! Benne valami mély államellenesség sajog! Napokig hordtam körbe azt a hideg labdát – mikor mindent megittam, és bentről megállíthatatlanul ömleni kezdett a sötétség, elengedtem, és bezártam a kávézót. Többet nem jöttem vissza. Kétszer olvastam el a Lunch Poemset; az elejétől a végéig, összevissza kétszer, nem számítva az egyes verseket! A három csak a há miatt volt! És mi köze mindennek a tárgyakhoz, és ki bírja el még mindezt!
mikor majd nem találkozunk akkor is este lesz és a part kövein békák énekelnek te mosolyogva nem kérdezed melyik királyfi vagyok és én sem fogok válaszolni mert éppen elutaztam felejthetetlen este lesz melyre nem fogunk emlékezni és hat hónap múlva te sem dörömbölsz ajtómon és nem üvöltöd hogy tőlem vársz gyereket
Tőlem nem várhatsz te semmit. Nem adhatok sem napokat, sem holdakat, mert azok egymáshoz tartoznak.
Nem adhatok sem házakat, sem tárgyakat, mert azok másokhoz tartoznak. Nem adhatok sem magányt, sem sértéseket, mert azok hozzám tartoznak. Tőlem nem várhatsz te semmit, csupán kis hazugságot a boldogságról. Ha ez elegendő az egész életre, akkor indulhatunk.
A pusztulás s utána majd a semmi. Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó. Hadakozunk és ismét kezdjük enni egymás testét. Két ős tradíció. Százezer év. Az Alföld megint tenger, a Himalájából dombsor maradt. Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember. Szél fújta el az acélhidakat. Pár millió év kell csupán s kidugja a porból első zöld fejét a gyom, és hirtelen kezdődik minden újra. Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon. A lét egyszerre iszony és csoda. Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
Wass Albert 
