antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mihelytt tanácskoztak együtt egy keveset, Amelly is sok szóval, kevés sóval esett, És minden bibéjét gyarló szép nemeknek Illették (de amit a kűlső füleknek Nem lehet most nékem előtrombitálni, Szent titkok! mellyeket tilos profánálni): - Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal, Aki a szálába menjen követ-ranggal S mondja meg az ottan lévő vendégeknek, Mi a kívánsága a dámaseregnek. Rebeka vala ez, a tisztes Rebeka, Kinek ősz a haja, görbe a dereka, Ki hajdan magának, most pedig másoknak, Sok próbán általment kerítője soknak. Ékesenszólóbb ő, mint akármelly kofa, Meg is van edződve orcáján a pofa. Ezt választották ki Dorottya s a szépek. Hogy az ifjak előtt legyen az ő képek. Ki is állt nyúlbőrös szalupban a dada; Melléje Dorottya még kilencet ada.
Kongott már a szála: nem tudták odaki, Hogy a szép nimfákat mi a kő hordta ki? Bent egy-két ifjasszony csak úgy csilleng-filleng, Mint a szedés után az elhagyott billeng. S midőn éppen immár azon töprenkedtek, Hogy a sok dezentír szépek hová lettek, S egy kurázsis ifjú szinte már értek ment: Rebeka s az egész követség megjelent. - Kacagtak az urak és brávót tapsoltak, Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak. Carnevál maga is (nem tudta) vígadott, Hogy a dámasereg illy szép tempót adott. De midőn azokat különös gálával Látták vala lenni szeriőz minával, Nem tudták a dolgot egybe mire vélni, Mígnem missz Rebeka így kezdte beszélni: "Uracskáim! engem azok kűldöttenek, akiket az Urak meg nem érdemlenek, Azok, kiket ide hozott ma a szánka, Az a sok ifjasszony s drága szép leánka, Kiknek, bár magokat olly nagyra nézik is, Lába kapcája sem lehetne egyik is. Mért vágynak olly nagyra a gavallér névvel Ha úgy bemocskolják azt a szilvalével?
A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát, s a fák Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál...
És reszket a liget, mint zsenge szűzlány, Feszűl ezer kis lombkeble keményen, S a város, ez a bús, tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul: karjait, A vézna gyárkéményeket kinyujtja, Beszippantja a távol illatot, És mámoros, gyulladt dalokba kezd.
Ó, gyúlt világ! ó, drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak Évadja, - a villámló ablakokban Celzius-létráját riadva kússza Az izgatott, rab higany-szál: a vén, Hűlő világnak újra láza van: Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye, S rekedt autótülök, biciklicsengés, Sikoltó sín, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése, Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát...
Ó, most minden zugát e messzi gömbnek: Tág tengerek zöld ínyü habtaréját, Folyók parallel partját, ifju erdők Testén az átnyilalló édes allét, A földeken a millió barázdát És minden városok sűrűn rakott Ragyogó ház-sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonagló ajkat, Hogy vélük a setét föld felrikoltsa Örök dacát a titkos végtelenbe: Ó, élet, élet, élet, Március!
Éris sem henyéle a többi társával, S minden rést és útat megrakott minával. Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!) Álommézzel kezdi Izráelt locsolni. Izráelt a bőgőst, kit altató méze Mindjárt a legméllyebb álomra ígéze. A bőgője mellől feldűle Izráel, Helyét alattomba Eris foglalá el, S ollyan vén zsidóvá válék azon nyomban, Amillyen rabbi nincs lembergi templomban. Felveszi a vonót, kapja a húrokat, Széjjel igazítja s tekeri azokat. Rajtok száz discordánt hangzatokat csinál, Mellyek bérohanván a fül dobjainál, A nyúgovó lelket úgy felháborítják, Hogy gondolatjait egymásra zúdítják, A szép hármónia, melly a hólt húrokról Az érző-inakba szállong, és azokról A lélekbe felhat, s a szívbe bényomúl, Hogy azt az erkőlcsnek szentelje templomúl, Egyszerre elhagyá a húrt, az inakat, A lelket, a szívet, - s a jó rend megszakadt. Jól tudta azt Éris, hogy a szív útjának Birtokán hatalma van a muzsikának! - Mint a zőld Hortobágy kövér mezejében A csintalan betyár, ha a szél mentében Süvegmocskot éget a szalmán vagy pipán,44 Maga meg odébbáll gyalog vagy paripán; Hiába hangicsál a duda, furulya, Összebőg a marha, megszalad a gulya, Tehén, üsző egyre szalad a cserénynek, Van baja, van mérge a szegény legénynek: Így ama szédítő hangok bűbájára, Az Éristől titkon húzott muzsikára Tódúlt a dámáknak nagyjok és aprajok. Zűrzavar lett, kiki bámúlta, mi bajok? Szintúgy törték, nyomták az ajtón magokat, Otthagyták a táncot s a gavallérokat.
Dorottya már szintén ugrott örömében, Tajtékba lábbogó szíve reményjében, S köröskörűl nézvén az amazon hadat, Győzött már előre! nyúzta is a vadat. A bosszúállásnak, truccnak kívánsága Benne a legfelsőbb garádicsra hága; Carnevált már saját lábánál képzette, S mint csókolják kezét az ifjak mellette. - Gyenge, kevély cipő, ugyan mit nem tennél, Ha te a süvegnek főhelyére mennél? Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak, Akik imádói a piciny láboknak: Sok férjfiész saját Kapitoliomát Elhagyja, s csókolni leszáll lábad nyomát.
44. HORTOBÁGY pusztáján, melly az úgynevezett Hortobágy folyóvíznek vagyis Tiszaszakadéknak környékén esik a debreceni és újvárosi földön s közönségesen az alföldi legelők körűl, szokások holmi pajkosoknak, hogy pipájokbasüveg- vagy kalapmocskot tesznek, mellynek füstjét ha messzéről a gulya megérzi, szerte-széjjel szaladoz.
Szerelem, szerelem, Keserű szerelem! Miért bántál olyan Kegyetlenül velem? Te voltál szivemben Első és utósó, Nemsokára készül Számomra koporsó.
Elmegyek az ácshoz, Fejfát csináltatok, Egyszerű fejfámra Csak egy sort íratok; Fekete betűkkel Ez lesz írva rája: "Itt hervad a hűség Eltépett rózsája."
Országgyűlésünk ekkor Pozsonyban volt. Az országgyűlés fellelkesült a szabadságért és meghozta az 1848. évi törvényeket. A király szentesítette azokat.
Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy mi magyarok fellázadtunk!
Ezt a hazugságot a boldogtalan királynak is annyira fejébe verték, hogy bennünket lázadóknak tekint, sőt Jellasicsra bízta, hogy bennünket csendesítsen le.
Mindenható Isten! hiszen mi a törvény mellett vagyunk, amelyet őfelsége is aláírt és megpecsételt, hogy volnánk hát mi lázadók?
Hiszen mi, amint az új törvényeket megkaptuk, békességben maradtunk, egy csirkefiat sem öltünk meg amiatt: hogy volnánk hát mi lázadók?
Hiszen mi, amikor a rácok lázadozni kezdtek, egy darabig csak tyúkkal-kaláccsal bántunk velök, s szenvedtünk nekik, míg csak szenvedhető volt a dolog: hogy volnánk hát mi lázadók?
Hiszen nem mi ütöttünk be Horvátországba, hanem Jellasics és a horvátok jöttek pusztító sáska módjára Magyarországba, hogy volnánk hát mi lázadók?
Hiszen a tót Hurbánt* és Simonicsot*, az oláh Urbánt* soha sem bántottuk, ők szedtek népet ellenünk, ők ütöttek ránk. Száz felől támadják meg a szegény magyart, száz felől kell magát egyszerre védelmezni, és amiért magát védelmezni meri, amiért nem nyújtja nyakát a hóhérpallos alá, még ő a lázadó?
Igazságos Isten! ne késsél sokáig.
Hogy merik azt mondani, hogy mi fellázadtunk?
Hiszen mi a lázadás?
A lázadás nem forradalom. A lázadás olyan alacsony célú zendülés, mikor a nép azigaz törvény ellentámad.
Lázadás az, mikor a rác, horvát, és oláh felkél a törvény ellen; mikor ostobául felzúdul a maga tulajdon szabadsága ellen.
Lázadás az, mikor a szentesített törvények ellen a király nevében bujtogatnak; lázadás az, mikor a király serege a törvény ellen harcol, lázadás az, mikor a király nevében törvénybe ütköző parancsok jelennek meg.
Az a lázadás; – nem mikor a magyar a maga régi törvényes szabadságát, nemzetiségét és függetlenségét védelmezi.
A magyar nemzet még ez ideig a forradalom mezején sem állott. Nem tudta ő, szegény, hogy az a rác, az a szerb zsivány, aki faluit felégeti, barmait elhajtja, – vetéseit felperzseli, nőjét megfertőzteti, gyermekeit leaprítja, magát földönfutóvá, koldussá teszi; nem tudta mondom a szegény magyar, hogy az a király fogadott embere.
Nem tudta ő, hogy Jellasics a király nevében lepte el haddal az ország egy negyed részét, hogy a király nevében raboltak veres köpönyeges cigányai, azok a szerezsánok. Nem tudta, hogy mihelyt Budára ér Jellasics, mindjárt vicekirálynak teszik az István főherceg helyére!
Éppen mint az Ezópus békáival* történt. Léc király után vízikígyót adtak nekik!
Nem tudott a szegény magyar semmit. Elővette a törvénykönyvet, nézegette annak elején, végén Ferdinánd nevét, s nem bírta elhinni, hogy a király a törvény ellen titkon feltámadjon.
Most felnyílt szeme e nemzetnek. Most látja tisztán, hogy csak egy mód van királyával kibékülni: ha lefekszik és meghal! Egyebet nem kívánnak a nemzettől, csak életét!
De a nemzet nem fog meghalni, a nemzet megvédi magát minden erőszak ellen, a nemzet nem irtózik a szent harctól, melynek neve –forradalom.
A nemzet fel nem lázadt soha, de szent jogait és szabadságát, hazája függetlenségét, ha a törvények már semmit sem érnek, fegyveres kézzel, forradalom útján is ki fogja víni.
És a nemzet lázadó még akkor sem lesz!
* = Hurbán, Jozef Miloslav (1817–1888) – szlovák író, politikus; 1848. szeptember 18-án fegyveresei betörtek Szlovákia területére, noha a szlovák nép többsége a forradalom mellé állt.
* = Simonics – Simunich, Balthasar von (1785–1861), osztrák hadosztály-, majd hadtestparancsnok néhány zászlóalj élén 1848 októberének elején Szepes megyébe tört, és Bártfáig haladt előre, majd visszavonulni kényszerült; nagyobb had élén október 22-én ismét betört az országba, ezúttal Trencsén megyébe.
* = Urbán, Karl táborszernagy (1802–1877) – 1848. szeptember 14-én mint a naszódi (2. sz.) román határőrezred parancsnoka nyíltan felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, és a román felkelést támogatta.
* = Ezópus békái – utalás Aiszóposz A királyt kérő békák című meséjére. Arany itt tömören fogalmaz, de feltehetően ezt az utalást falusi olvasói nemigen értették. Íme a mese szövege, Bodor András fordításában:
A királyt kérő békák
A békák, akik azon búslakodtak, hogy közöttük állandó az egyenetlenség, követséget küldtek Zeuszhoz, s arra kérték, adna nekik királyt. Együgyűségüket látva Zeusz egy fatuskót dobott a tóba. A békák a lehulló tuskó zajától először megrémültek és lebuktak a tó mélyére. Később, mivel a tuskó mozdulatlan maradt, feljöttek a víz színére, és óvatosan hozzáúsztak, majd a tuskóra felmászva rátelepedtek. Azután azt gondolták, nem méltó hozzájuk, hogy ilyen királyuk legyen, és másodszor is Zeusz elé járultak, arra kérve őt, hogy cserélje ki uralkodójukat, mert hisz az első túlságosan lomha. Felbosszankodva Zeusz vízi kígyót küldött. Ez összefogdosta és felfalta őket.
Mars hadisten emléke már rég kiveszett a március hó fogalmából, de a tél elmúlásának, a tavasz megszületésének ünnepét még mindig a március fogalmához kapcsolta az emberiség, s ennek megfelelő babonás szokásokat fejlesztett ki márciusban. Így március 15-én, a hírneves „március Idusán” ülték meg Itáliában az Anna Perenna ünnepét, aki eredetileg valószínűleg valamilyen holdistennő lehetett, s ünnepe az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőt dicsőítette. Ebből formálódott ki az Esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én ünnepélyesen elégettek (nálunk is megvan a nyoma az úgynevezett kiszehordás szokásában), s az olaszok még ma is elégetnek (bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát). Innen aztán persze már csak egy lépés volt, hogy az Anna Perennában egyáltalán valamilyen éjjeli démont, vén boszorkányt lássanak, akit el kell égetni. Következésképpen aztán március 15-e egyáltalán a boszorkányok nagy napja lett, akik ezen a napon kötözött seprűnyélen lovagolnak fel a magas hegyekre (Blocksberg), hogy ott megüljék a „boszorkányszombatjukat”. Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok böknapjává.
Nem épp a márciusi Ifjak szellemiségével van összhangban a kép és a szöveg...:-(
Kérlek, a jövőben ügyelj erre!
Tóth Árpád
MÁRCIUS
Március hónapra nem vagyok zavarban: Ibolyadivat lesz a barna avarban, Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.
Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod, De félkézzel már a rügyek selymén kapkod, Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság, S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.
Petőfi hónapja! közibénk suhanva, Bár lennél szabadság új, tündéri anyja, Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még, Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!
Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm. Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek?
A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez, – mert szabadság nélkül az ember nem is Isten képére teremtett állat, hanem igavonó barom.
Ezért a népek, amint lassanként felvilágosodni kezdtek, mindig jobban-jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek.
Minthogy pedig az uralkodók a népek szabadságát soha sem akarták, a népek kényteleníttettek fegyvert ragadni és fegyveres kézzel víni ki a szabadságot, melyet az Úristen szívökbe oltott.
Ezt a harcot, melyet a népek az elnyomó hatalmasság ellen vínak, – nevezik forradalomnak.
A forradalom legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát víja ki, a hatalmasság körme közül.
Ilyen forradalom által vítta ki Franciaország a maga tökéletes szabadságát, ilyen forradalmakban küzdenek a bécsiek az ausztriai nép szabadságáért, ilyen forradalom van mindenütt Európában.
Az egész világ két pártra szakadt. Egyik párt a szabadságot akarja kivíni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni.
Ami bennünket magyarokat illet, nekünk nem volt rá szükségünk, hogy szabadságunkért, melynek fundámentuma az idei új törvényben van letéve, véres harcokat víjunk.
A mi forradalmunk Pesten, március 15-én, nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe; ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondák Petőfi Sándor után az eskü szavait:
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Dicső ünnepe az ifjú szabadságnak! ki hitte volna még akkor, hogy ily nehéz küzdelmek várnak ránk? Kinek jutott akkor eszébe, hogy eljőnek a sötétség fiai és konkolyt hintenek a szabadság legszebb tisztabúzája közé?!
Ma van az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetének napja,
Magyarország nemzeti ünnepe.
Juhász Gyula
Március idusára
Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral, a vontatók sora egyszerre elmaradt: versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük, – s azzal se, tág ölemben angol gyapot pihen vagy belga búza ring, a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben, vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
S a téli tébolyult hullámok zord dagályán robogtam – siketen, mint gyermekagy – tova! Az omló földű félszigetek partja táján győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen, kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen s nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízű alma húsa, a zöld, lágy lé befolyt fenyő-bordámon át, a kormányrúd levált s lemállt a horgony gúzsa, s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszínűn derengő és csillagringató tenger dalaiban, a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő és mámoros tetem bús sajkaként suhan,
s hol enyhekék habot a rőtcsillámu napban a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat, ízzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban erjesztve a fanyar és vérszín vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal, tölcsért és áramot, mind láttam, és az est árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal – s láttam, amit csupán fült fantázia fest.
Néztem, már süllyedő, borzongó titku napba s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt, mely tündökölve dőlt hömpölygő fodrú habba antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit, a tenger szemein csók volt az éjsetét, kerengő áramu, rejtelmes-uj erő vitt s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra s én zátonyok közt robogtam a kergült csordaként torló hab taraján nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant talpával tiprat-e a hörgő óceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mese-tájat, láttam párduc-szemű, virágos testeket s a horizont alatt kék habban méla nyájat, s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott és óriási varsán rohadt a sás között leviatháni hal, szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány örvény zuhog s mohón a messzi martba fal.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot s a barna öblök rém roncsait láttam s a hajnali parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva, a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek óh be boldogan mutatnám a kék s arany halat, mely zengve felszökellt. Virágos habverés áldotta bús utam már s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger – pólusok gyötörték s unt világok – míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot s asszonyként türtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt s ringattam néha holt tetemet, hogyha resten rossz láncaim között aludni mélybe szállt…
Bitang bordáimat a rongy hínár alázta s madártalan terek űréig vert az ár, vizektől részegült roncsom ki nem halássza se fürge monitor, se lassú bárka már.
Én szálltam szabadon, ibolyafényű ködbe, s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat, és most a nap moha és azúr nyála föd be: költőknek ritka és zamatos jófalat.
S villamos rája-rajt sodortam és tolongott setét csikóhal is a balog tat megett, vad juliusi fény és izzó lángdorongok verték tölcsérbe fönn a sűrű-kék eget.
Kit Behemót buja s hars poklához az orkán borzongató dühe ötven mérföldre vitt, én, örök bujdosó a kék ég horizontján, csak szánom Európa kivénhedt földjeit.
Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral! Fölötte meghasadt, mámoros menny terült! Jaj, ott bujtál-e meg, alvó aranymadár-raj az éjek mélyein: jövendő, szent Derű?
Igaz, sírtam sokat. Ugy elgyötört a hajnal s minden hold szörnyű volt és minden nap sivár. És részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj, csak szétrepedni már! Csak elsülyedni már!
Ha vágynám vízre még ez unt Európában, hűs tócsa volna az, setét és pici tó, hol bús fiucska ül az alkony illatában s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó…
Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger, kalmárul szállhat-e gyapottal révbe még? Nem, nem! s a lobogók és lángok dölyfe sem kell, nem állom már a mord hidak nehéz szemét…
Az Éris szikrái, amellyek titokban Eddig a banyáknak szívekben, májjokban, Mintegy hamu alatt, még benn lappangának, Egyszerre kiütvén, lángokká válának. "Megyünk-menjünk!" amit mondhattak, ez vala; Indúltak, s mindenik már bosszút forrala.
De Dorottya, ki már haragja tajtékát Jobban kifőzte vólt, így közlé szándékát: "Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával, Sok kézzel kell nékimenni s sok baltával. Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen. Vagy öröm lesz bére, vagy örökös szégyen. Nékünk is kárt tehet a hebehurgyaság. Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság. Előbb is azokkal közöljük dolgunkat, Kik sorsokhoz fogják mérni a sorsunkat. Ha egyszer Rebeka s Márta meg nem veti Zászlónkat, a többi önként is követi. Mindent, akit velünk a közűgy egyesít, Majd a köz próba is egyaránt lelkesít. - Ez tehát tanácsom: rajta! ne késsetek, Minden társainkba olly lelket öntsetek, Hogy köz gyalázatunk megtromfolására Kiki a köz munkát vállalja magára. Tőltsétek bé őket belső háborúval, Carnevál s az ifjak eránt új bosszúval, Valakiket közttök hajlandóknak láttok, Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok. Én addig az egész dolgot megforralom, Kifőzöm s egyszerre nékik kitálalom."
Ezt mondván, ama két banyát elereszti, S zajos szívét újabb habokba süllyeszti. Hányja, veti végét, elejét dolgának, Kivált: miként kezdjen néki a csatának. A harag, bosszúság gyakran kilankasztja, S plánumának folytát közbe megakasztja. - De vídúl, hogy immár dólgai jól mennek, Mivel néhány dámák nála megjelennek, Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt, S kiknek már a szívek a Dorottyáé vólt. Ezek után több-több gyűle zászlójához, Újabb truppok jővén a többek truppjához. Úgy forrt már a leány s asszony a szobában, Mint a szentelt szűzek Veszta templomában. S mint a lefüstölt raj az új kasban belől, Zúgtak, zsibongottak az ajtón kétfelől. Könnyű vólt Orsolya- és Adelgundának Így nevelni számát szoknyás verbungjának; Mert az asszonyi szív s a leányi elme, Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme, Az olly ámítónak magát ki- s bényitja, Aki eltalálja, hol a dámák nyitja.
A föld alól a gyors csirák, kidugják fejüket, a fák, mint boltos áruját, kirakják a rügyet, kamaszok arcán pattanás, férfiajkon a csók, mind egy repeső kapkodás, a szoknyák lobogók, s már itt és ott fölhangzanak, elűzve kínt, fagyot, a szívbe húzódott szavak, eszmék és kardalok.
Adelgunda hozzá méne. - "Jókor jövél! - Mond néki Dorottya, - lelkem újjonnan él. Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, - Gyere e szobába, - jöttél jóidején. Gyer hamar, - ne késsünk - titok - jól esmérlek; De hídd bé magaddal Orsolyát is, kérlek." Orsolyát béhítta, s a muzsikaszónál Eltűnt a három vén az oldalajtónál. Így mennek a három fúriák morogva. Csókoló kígyókkal s egymást kézen fogva, Tulajdon anyjoknak örök homályjába, A Styx mellyékének egyik barlangjába, Mikor a királynak s népnek eszét vesztik, Rá a hadat, pestist és veszélyt terjesztik. Így lépdegél együtt a három párka is, Az öreg Atropos, Clothó és Lachesis, Kiki a szerszámot vívén a markába, Az élet és halál fonószobájába.
"Édesim! - Dorottya nékik így beszélle: Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle. Az én fájdalmamból ti is részt vehettek, S feltett szándékomban méltán segíthettek. Bosszúállás tüze perzseli mellyemet, A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet, Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim: Rajta! ne késsünk már, szenvedő társaim! Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak, Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak. Kevélységek szarva szinte az égig ér, Annyi esztendőktől fogva bennünket vér; Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket - Csúfjoknak tárgyává tettek már benünket! Éreztessük vélek, melly súlyos a harag, Mellyet a megvetett asszonyi szív farag, S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett S gyalázott szerelem önnön magáért tett. - Tudjátok, hogy itt a Fársáng; jól láttátok, Melly vad és goromba vólt hozzám s hozzátok; Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra, Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra, Ugyan lehetne-é néktek rá nem állni, Ha e tanácsomat mérészlem ajállni, Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra? S ha magam elkezdem ez intézetemet, Lehetne-é néktek elhagyni engemet? De ám légyen! tőllem mind - mind elálljatok: Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!"
