antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
70. KELETSŐ vagy napkeletső; keleti vagy napkeleti. Így ejtik ezt néhol magyar hazánkban, és ítéletem szerént nagyon helyesen. Valamint ezekből: túl, innen, vég, hátúl, elől vagy elő, utól, közép s a többi ezen szók jönnek: túlsó,innenső, végső, hátúlsó, első, utolsó, középső s a többi úgy nem tudom, mi okon lehetne kicsúfolni azon helységeket, amellyeknél szokásban vagyon az északsó, napkeletső, délső,napnyugotsó terminatió? Kivált hogy a só és ső suffixumok mindég helyet jelentő szóhoz ragasztódnak.
71. FOSZFOR, görögül Phosphorus, deákúl Lucifer, magyarúl hajnalcsillag. Lásd az első könyvben.
72. CITÉRE, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a szerelem istenasszonya, ki hattyúkon jár.
Ezt hírlelvén Fáma s több illyen formákat, Ismét zűrzavarba hozta a dámákat. Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak Ezek is, és feltett céljában szólgálnak: Nyúgovó vitézit ismét felzendíté, S holnapra egy újabb csatához készíté. Orsolyát, Rebekát s a több vezéreket Feleszelte, miként rendeljék népeket, S majd mikor az ifjú urak lefekszenek, Vélek s Carnevállal mitévők légyenek. - Mert már a hajnali kakasszó is hallott, Szőkűlt már a hideg setétség, s pitymallott. Megfordúlt a Göncöl szekere tengelye, S a késő álomnak eljött az ideje; A lankadt gavallér rikácsolt a torkán, Pislogott a dáma, mint a vén boszorkán.
De - midőn már éppen fekünni készűltek, Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek. Amint a harmatos rózsákba őltözött Hajnal már feltetszett a csillagok között, S erőt vévén a már szendergő éjtszakán, Bésütött a szála keletső70 ablakán: A gyertyák nyomorúlt fényje halványodott, Tűkör, fal és edény öszverózsásodott. A gyönyörű Foszfor71ezüst világával Játszott a bíborba borúlt ég aljával, S a hó fejér egén elszórá azokat A ragyogó, kisded hajnalcsillagokat. Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is Jöttek vólna onnan, - s valóba jöttek is; Mert egy-két perc múlva mindjárt a mennyei Karoknak hallattak érdes koncertjei, Mellyre az érzékenyszívek megolvadtak, Repestek a velők vagy elandalodtak. Örűlt minden lélek, s örömét mutatta, Örűlt, s örömének okát nem tudhatta. Már a főldi fénynél pompásabb világgal Borúlt el a szála s díszlett méltósággal, Már a fél-felébredt szellők által hozott Gángesi kellemes szagtól illatozott: Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg, Gombolyagjain ül a szerelem-sereg. Maga a nyájason mosolygó Citére72 Űlvén diadalmi aranyszekerére, A hajnali pompás felhőből kiderűl, S előtte minden fény setétségbe merűl. Téjszín combján játszik nyilazó kis fija, Kinek szemén tűz van, száján ambrózia. A felhőnek, mintegy mennyei pázsitnak, Hajlásin friss rózsák és jácintok nyitnak, Mellyek Citerének egy mosolygására Teremnek a hattyúk lábának nyomára, S rajtok a tetszetes gráciák táncolnak, Midőn ezer apró szerelmek lantolnak. Édes ígézésnek, másnak nevezzem-é Azt, melly közönséges, és mind a két nemé, Mikor ők Citére eljöttét érezik, Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik. Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben, Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.
Az akkoriak is, mint manapság, a megújulás napját tartották május elsejében. Ekkor már zöld volt a határ. Zöldültek a fák, a legények éjszaka zöld májusfát aggattak a leányok kapuira. És még volt egy nagyon szép hagyomány, amit kár, hogy elhagytak: a májusi köszöntő. A népi szokás legszebbjei közé lehetett volna sorolni. Május hajnalán a cigány muzsikások hát nem éppen mindenkit, de rendszerint a gazdákat köszöntötték. Kora hajnalban arra ébredtek, hogy a cigányok muzsikáltak az ajtóban. Szép csöndben húzták:
Jólesik a bús szívnek, hogyha panaszolhat,
Ha a maga bujából másnak is adhat.
Ó én édes galambom, ó míly szeretlek,
Még éjszaka álmomba téged ölellek.
És mikor felébredek sehol sem lellek.
A másik májusról szóló nótát így hallottam:
Behintem útadat orgonavirággal,
Hogy május éjszakán azon menjél által.
Ne kössél koszorút gyönge ibolyából,
Jó lesz a síromra fehér orgonából.
Szeresd az ibolyát, ne bántsd a virágot,
Aki a májusról oly sok szépet álmod,
Valamikor én is májusról álmodtam,
Egy borongós őszi nap jött a valóságban.
Nyíló kis ibolyák, Istenem, de szépek,
Reszketős ajakkal májusról beszélnek.
Valamikor én is májusról beszéltem,
Tele volt a pohár, mégis hullt a könnyem.
Nem olyan sokból álló, de szép szokásai voltak őseinknek. És ha az ember összeszedi a sok aprólékot egy csomóba, akkor látja csak, hogy annak mindegyike valamiről beszél. A legtöbbje a tisztességről, becsületről és az illemről. Noha az csak szórakozás volt az akkori időben is.
A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte rászól az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szivem szólt helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?... De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hiszen úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Fénynek, melegnek újulása van, Virág a földön, új remény a szívben, Elhagyja ágyát a nehéz beteg, Hogy e szép földön még körültekintsen. Eldobja mankóját a csüggedés, Megszünnek a bajok, a veszteségek, Mikor a gyönyörű május van itt, Mikor a békák brekkekéznek.
Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat, Mint nevető lány ünneplő ruhában. Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör Pacsirtadalban, illatos virágban. Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya, Ki az egész világot megigézed!... S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya, Ahol a békák brekkekéznek.
Beszélik róla: különös, nagy szeme, Opálos, idegen, északi szem, Távolba révedt mindig. El tudott Babrálni félnapon egy tő virággal, Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult, Kényes, nagy szirmok küzködő illatát -
Az asszonynak is - a lelkét kereste. Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést. Az emberekkel is erőlködött, Dús lakomáin csillogott az asztal, Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok Kristálytüze oly mélyen, lángolón Aranylott. És ő kedvét lelte benn, Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz. Ám később, mikor egyre harsogóbb, Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst, Szidták a kormányt a megyés urak. Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán Kacagva dőltek el -, baráti csókban Ellágyultan dadogtak majd, amíg Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal. Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő, Elnézte őket fátyolos, bús szemével, S érezte, hogy csak ő a magános itt. Aztán füttyentve hívta be hű ebét. Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult. Ölébe téve az okos, nemes fejet, S a szürkülő borgőzös reggelen Amíg simogatta - egymásra néztek.
Mondják; később én lettem szemefénye. Feledte értem a híres virágait, Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt, És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött. Mennyit virrasztott kis betegágyamon! S amikor egy nap, senkitől nem tanulva, Le tudtam írni először két betűt, Magához vont és súgta: "Így, kicsim! Mire te felnőssz, más lesz a világ!" És akkor jött a kór, s ő haldokolt Sokáig, bizton tudva végét. És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!... Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon, Ha rámnézett a keze ökölbe szorult. "Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava - "Mért nem lehettem éretted fukar!" Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az! Ha nem lett volna soha nagyobb bajom! De látod, a világ se változott azóta; Mennyire nem volt igazad, apám!
Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod. Bókol a márvány s az aranyos betűk Lemosva mind. Oly régen jártam arra, És minden évben vannak záporok. Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én,
S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.
...Ha látnád, igen, már van kis unokád, Fényesszemű, hangos, eleven csöppség, De szeme oly más, mint a tied s az enyém! Így jó. Mert fognak még jönni viharok! - De hátha más lesz a világ, mire felnő? De milyen régen is alszol már te lenn! Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én, S aranybetűid az idő mind lemosta, És hallom a hírt, oly gyepes a sírod! Elvihetem-e még egyszer virágaim? Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar, És én olyan fáradt vagyok - apám.
Szinte helyreállott vólna a csendesség, S meglett vólna köztök a kívánt békesség; A dámák szűntetni kezdték haragjokat, Nem bántván Carnevált s a gavallérokat: De - - éj igazán, hogy a háborúságba, Melly Trójától fogva esett a világba, Csak belé kell jönni mindég a dámának! - Most is a' lett oka az új galibának. Egy nimfa,66 kit Virgil s utánna mindenek Ollyan irtóztató formában festenek, Holott, habár néha réműlést hoz is ránk, De sokszor angyali orcával jön hozzánk; Egy nimfa, ki Kozma zengő trombitával, Repűlő szárnyakkal és felfútt pofával Festett rozsólisos szalmás üvegére, Egy Fama-Volatot tévén címerére;67 Egy nimfa, ki Virgil paraszt idejébe Maga hordta a hírt a világ fülébe, De most nála bérért szolgálnak, mint úrnál, A Novella, Zeitung, Gazetta és Journál.68 Egy nimfa - de ki ne esmérné miss Fámát? - Újabb zendűlésbe hozott minden dámát, Mivel elhírlelé a bálban egyszerre, (Hihető, hogy Éris vette őtet erre) Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek Carnevál ittlétét, rá felzendűltenek, Hogy nincs ollyan ember, ki rá nem neheztel, Mivel illyen kurta fársánggal ereszt el, Amellyben így felsűlt mindennek a kényje, Kinek a szíve fáj, kinek az erszényje. Ihon a tislér céh hijába fárada, Mivel a sok bőlcső mind nyakán marada; Alig van kenyere s fűtője szegénynek, Pedig hetibért is fizet a legénynek. Sok szegény varrónék jó bízodalomra Megvarrtak húsz-harminc főkötőt potomra; Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával - S még most is adósok a tintuk árrával. Majd minden kalmárok bankrótokká lettek, Akik sok jegyruhát előre megvettek. Így jár a szűcs, szabó s minden mesterember, Kiket jó haszonnal biztatott december. Kiváltt a cigányok, a szegény cigányok Fájlalják, hogy itthonn vesztek a leányok, Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára, Támaszkodnak csupán a más lagzijára. Hát az a sok lezsák eszemiszom pajtás, Kiknek csak a tánc kell és a kancsóhajtás, Kik ha tivornyázó házat nem találnak, Életnek sem tartják: ugyan mit csinálnak? Hol él most sok szegény svalér69 e nagy télben? Aki bablevest is alig kaphat délben; Mert sem uramöcsém nem tarthat most sok bált. Sem asszony-húgomhoz leánykérő nem szállt, Pedig csak olly helyen néha jóllakhatott, S a két lovacska is abrakot kaphatott. Sőt még a papság is haragszik reája, Mivelhogy az idén kevés a stólája.
67. Hogy a literatúrában még a rozsólisos butellára is kell citálni. Vide sic:
Rosolio di aqua d'oro, all'insequa della Fenice in Bologna.
MICHAEL KOZMA. FAMA VOLAT.
- In Bologna: pedig Kozma Mihály, míg élt, budai rozsólisos görög vólt. -
68. A NOVELLA, ZEITUNG, GAZETTA ÉS JOURNÁL mind olasz, francia és német nevei az újságleveleknek.
69. SVALÍR vagy Svalje, franciáúl Chevalier, gavallér. Ritter, nemes vagy nemeskedő.
Európa sok országában május 8-án ünneplik a második világháború befejeződésének emléknapját. Ezen a napon tette le a fegyvert a náci Németország hadserege az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió szövetséges hadereje előtt 1945-ben.
Illyés Gyula
Buda, 1945. május
Jól esik itt a rom között ülnöm mégis, az otthonomban. Nap süt, odaát tál csönög, mert csak a ház fele van romban. De én ezt választom, a félig nyílt falú-tetejű szobát. A kerti hármas sír se rémít, én ástam nektek katonák.
Összedobált székek és képek földre hányt könyvek, bútorok – Le-letörlöm a törmeléket egy hű asztalról, így írok, ládán ülve itt írok és itt olvasok, innen hallgatom a madarak csevetelésit s kislányomét az udvaron.
Elképzelem (s ez a valóság) egy ország rom-csúcsán ülök. De enged már a szomorúság – A keservek, bajok, dühök föl-fölmordulnak tajték-túrva – Ülök a tenger mult felett s énekelni szeretnék újra, mint a madarak s gyerekek!
Mikor május kezdi híves hajnaltájon Édes ébresztőjét halk muzsikaszájon: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal?
Lészen szerelemnek örök-új divatja, Mind az egész földet templommá avatja, Akárhol is hajol két fej össze csókra, Imádság lészen az, új öröm új jókra.
Csak fészek is nyíljék elég a madárnak, Hová turbékolni szépen hazajárnak, Édes Uramisten, végtelen kegyedben Ne felejtsd: hol leszünk! - új házbérnegyedben!
Köszönöm szépen az elismerést!:) De ha nem bánod, s a látogatók sem, akkor folytatom július végéig. Ugyanis július 31-én lesz 175 éve, hogy Petőfi Sándor elesett (eltűnt) a segesvári csatában.
Juhász Gyula
Május ünnepe
A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény!
És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött föl És a paréj is megnőtt szabadon.
Mint győzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal!
A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet!
