A fórumot a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutyaiskola – ezen belül is Fiera és kölykei – iránti rajongás indította útjára. De nemcsak róluk lesz szó, hanem MINDENről, ami a kutyatartást, és a felelős gazdivá válást segítheti. Tippek, praktikák, nevelés, ápolás, egészségvédelem, állatvédelem, kortól, nemtől, fajtától függetlenül. És persze igyekszünk majd nyomon követni a 6 vakvezető-tanonc útját is, nem feledve küldetésük fontosságát.
Kicsit nyűglődtünk, hol a gépem, hol én - remélem, most már mindketten nagyjából üzemképesek leszünk... :-)
Lehet, szentségtörésnek veszitek, de kutyuson kívül - sokkal később - másféle állatkáim is lettek, tengerimalac, egérke, degu... Zömében mentett jószágok, ilyen-olyan okok miatt kidobták őket előző gazdáik.
Eleve nehezen tudom felfogni, hogy lehet egy addig gondozott, babusgatott kicsi állatkát egyszerűen kidobni, pláne, hogy ezek a kis szőrmókok általában ideális körülmények között is nagyon rövid ideig élnek... :-((
Az én kis jószágaim lelkét ugyanúgy kellett gyógyítgatni, mint egy kutyusét, vagy akár emberét - ugyanúgy igényelték a törődést, szeretgetést, biztonságot, mint bárki élőlény.... Számomra szuper érzés volt, mikor valamelyikük elfészkelte magát szépen az ölemben tv-nézés közben, a tenyerembe hajtotta a fejecskéjét és végül elszundított - igaz, még lélegzetet venni is nehezen mertem, nehogy felriasszam a kis alvót.
Nagyon lehetett őket is szeretni és nagyon tudnak hiányozni - a körülményeim már nem engedik, hogy állatkáim legyenek....
Azt gondolom, hiányozni fognak, amíg csak élek. Tulajdonképpen bármelyik kis élőlényhez nagyon-nagyon lehet kötődni, nagyon hozzá tudnak nőni az emberhez. Megszépítik az életet, míg velem vannak, és végtelen hiány, űr marad, mikor távoznak a Szivárványhídon túlra....
Szia! Nem tudom, a Fb-on találtam a Labrador és golden kedvelők csoportban, a tulajdonos engedélyével "loptam", mert nekem is túlcsordult a szívem, ahogy megláttam őket.
Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány · Újból kölykök születnek a Baráthegyinél! Fiera kölykei még alig kerültek nevelőszülőkhöz, április közepén máris újabb alom születik, mivel sok látássérült barátunk vár vakvezető kutyára. Iris kiváló tulajdonságokkal rendelkezik, kiegyensúlyozott, jó anya lesz. Te is tehetsz annak érdekében, hogy a kicsikből vakvezető kutyák lehessenek! Ha elolvastad ezt az írást (bit.ly/2Gbr5e3), és azután is úgy érzed, hogy szívesen foglalkoznál egy kis labaradorral, jelentkezz önkéntes kölyöknevelőnek a piros@barathegyi.org címen. A fotón Irist látod.
De most komolyan! Én úgy elbeszélgetnék egy ilyennel, aki ezt csinálja. A lelkére, az indíttatásra, a kényszerre vagy nem is tudom mire lennék kíváncsi. Mi ebben a bóni? Neki mi haszna van ebből? Miért csinálja? Hogy jut egyáltalán eszébe? Épp ésszel fel nem tudom fogni, hogy bárki bármilyen állatra így tudjon haragudni. Megérett ez a világ a pusztulásra...
Ahol lakom a kerületben, a lakótelepen a szöges virsli és a fagyállós kockacukor a "divat". Nem értem.
Csak szájkosárral sétáltassátok a kutyáitokat, hogy semmit ne tudjon felszedni és a szájába venni a földről!
Most láttam az RTL Híradóban, hogy méreggel átitatott kenyereket dobáltak el az Avas lakótelepen, nagyon valószínű, hogy egy macskát ezzel öltek már meg!
Elmondták, hogy többféle mérget használva már 10-nél több kutya esett áldozatául az ilyen módon gyilkoló bűnözőknek!
Szia! De jó, hogy idetetted! Én fb-os vagyok, de elkerülte a figyelmemet... Nagyon örülök ennek a képnek! Pont erre gondoltam, hogy meg kellene tudakolni a horvát iskola elérhetőségét, és ime!... Hátha ők is tesznek majd föl képet, hírt a két piciről. De jó lenne! Üdv.
Olyan szépen napra készen tartod az albumot hogy ezer köszönet is kevés lenne érte!
Nagyon szeretem a fórumunkat, sokat megtudunk szerintem egymásról, és a szeretett kutyáinkról. Nagyszerű érzés egy ilyen spontán kovácsolódott közösség tagja lenni !
Én is szeretnélek meglepni Titeket egy mai képpel, aminek az igaz barátságot adtam :)
Mint írtam, Csibész 16 éves volt, mikor elment. Ez egy kutyánál matuzsálemi életkor, úgyhogy azt kell mondanom, volt időm hozzászokni a gondolathoz, hogy itt fog hagyni.
Nem volt beteg, csak öreg: romlott a látása, a szaglása, kopott a szőre, lassult a mozgása. Úgy kellett elé rakni az ennivalót, mert különben nehezen találta volna meg. Mindezeket figyelembe véve bántunk vele, így is szerettük, ezért azt nem láttam, hogy szenvedett volna tőle.
Sajnáltam őt ezekért, de belegondoltam: ha én megélem, hogy megöregszem, csak az életkorom miatt remélhetőleg senki nem fog akarni eltenni láb alól.
Sajnos, nincs olyan, hogy a legelső kutya fáj a legjobban, szerintem. Minden kutyánk egyformán fájt, és egyformán ott a szívemben most is. Nekem annyiból volt szerencsém, hogy átfedéssel voltak a kutyák. Az első, Alex volt, 9 -vet élt, de pár hónappal előtte befogadtunk egy kis csavargó kis kölyköt, aki tacsi mix volt, Kázmér. Mikor Alex elment, az egész család gyászolta, Kázmér nagyon depressziós lett. Pár hónap múlva, mikor nem javult, kaptuk az első argentin dogunkat, majd nemsokára a másodikat. Így éldegéltek sokáig, Mikor az első dog Murphy meghalt, Kázmér már öreg és beteg volt, nem tudta pótolni Bonnienak az elvesztett társat, úgyhogy egy kis amstaff kölyköt kapott a lányom. Aztán szinte egyszerre Bonnie és Kázmér is elment. Maradt a kiskutya, aki felindulásában elszökött, és soha többet nem találtuk meg :(
Sokáig nem volt kutyánk. A gyerekek felnőttek, próbálkoztak ezzal-azzal, külfölddel. Egyik lányom férje angol lett, ők nemrég vettek házat, és náluk lett Sunny.
De mindmáig a család összes tagjának elcsuklik a szava, bármelyikről esik szó. Sajnos, rossz hírem van, nálunk nem megy könnyen, pedig Alex 95-ben halt meg.
És akkor akiket még nem láttatok:
Alex
Kázmér
Ő pedig Bonnie, egy vendég kisgyerekkel, ez az egyik kedvenc képem. Első alkalommal látták egymást...
Sziasztok! Kérdésem Mindenkihez: hogy lehet túlélni az ELSŐ kutya elvesztését? Nem tudom, tudjátok, nem tudjátok, nekem Panni az első, 40 évet vártam rá, hogy olyanok legyenek a körülmények, amelyek mellett boldog kutyát nevelhetek. Ugyan még csak 2,5 éves, de ahogy egyik labradoros barátnőm mondta, náluk nagyon gyorsan peregnek a homokszemek. Bele se merek/tudok gondolni, hogy mi lesz/hogy lesz, ha el kell őt engednem. (Küldök egy képet, első nap otthon, amikor még azt hittem, hogy Panninál nem lesz Marley-korszak, mert C. M.-tól mindent elolvastunk, megtanultunk...)
Igen, tündéri volt, mikor a két fehér vitatkozott valamin, nagy hangzavarral, csaholással. Kázmér (tacsi) felnézett álmából, hogy, na, nem lehet ezt kicsit csendesebben??? ........és már nyugi is volt. Ő volt ott legelőször, és ő nevelte fel mindkettőt, mikor hozzánk kerültek. Ezért tanácsoltam lentebb, hogy össze kell őket engedni, nem elzárni.
Nagyon meg voltak rémülve. Azelőtt mindenhova, iskolába is, leginkább autóval vittük őket. Persze, engedelmesek voltak, a lányom 60 kilóját, aki iskolába járt velük, ketten azonnal szét is tudták volna tépni, ha kétfelé indulnak. Elmentünk mi sokat mozgatni őket, de hogy kimentek volna a kapun, olyan nem volt ezelőtt. Ez a kép akkor készült, mikor megkerültek, látod, 2005. Akkor még nem voltak szupi kamerák, de azt hittem, ilyen nem történhet meg, úgyhogy lehet, hogy fölöslegesnek is ítéltem volna.
Egész nap nyitva volt a telep kapuja, jöttek mentek az emberek, teljesen hidegen hagyta őket a nyüzsgés is, a nyitott kapu is, akkor figyeltek, ha valaki sokáig állt egy autó mellett.
Egyébként amekkora nagyok, olyan veszélytelenek voltak. Nem martak, nem támadtak, mikor küzdeni kellett, egyszerűen ráfeküdtek az ellenfél kutyára :).
Hamar el kellett őket vinni képezni, mert 5-6 hónapos korukban, mikor elkezdtek nőni, nem voltak tisztában az erejükkel. Voltak kisebb balesetek, mikor rohan feléd, és épp becsukod a kert kaput, és már repül is a kutya, és azonnal földre küld. Nem volt élmény két bevásárló szatyorral a kezedben. A főnökük pedig az én befogadott keverék tacsim volt. Annak egy morranása rendre utasította mindkettőt.
Nagyon sok, állatokkal foglalkozó filmben látom a következő megoldást, ami ebben az esetben Nektek is milyen hasznos lehetett volna: mini kamera a nyakörvükön a nyakukban, úgy utólag rekonstruálhattátok volna, merre jártak, milyen kalandjaik voltak, ha voltak, hogy jutottak el odáig, ahol megkerültek.
Mikor rájöttek, hogy nem találnak haza, gondolom, ők is meg voltak rémülve, nem csak Ti.
