Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
Jaj te, ha ki volnál fénylő csillagoknál sugárabb is lehetnél, ha én égboltomon kicsinyég megpihennél. Otthontalan fényjel, csillagtalan éjjel várlak, hogy már szeretnél.
Meg fogok halni. Nem is oly sokára. S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – az erkélyen reggelente leszívott első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, persze, ahogyan elmúlt annyi minden. Hovatovább csak egy maradt velem, de az igen, Istennek hála érte! A szem mohó, éhes kíváncsisága, a nézés gyönyöre, hogy minden látvány a maga más-más módján színöröm: egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, és egy kazánház tekergő csövei burkolva üveggyapottal és sztaniollal. Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt és a levegő üveghidege. Egy eldobott üres cigarettásdoboz céltalan zörgő összevissza szálldosása az út betonján a változó szél szeszélye szerint. A mosoly egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, valamint a feszes húsú ifjú leány csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, ám ez nem baj: a szépség fűszere és forrása – a hiba. De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – Mert az angyal a részletekben lakik.
Nevetni szívből újra megtanult. S mert Nyár van még: a ruhája fehér. De lelkében, a legbelső szobában, Minden élőnél erősebben él Az ifjú isten, aki tovaszállt, Ki ajándékba kapta a halált, Hogy férfi helyett csillaggá legyen: Örök szépség és örök szerelem.
A lelkében, a legbelső szobában, A virágait rendezgeti szépen: Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta, Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen… Ó mennyi, mennyi virágot kapott! Pedig be kurta volt a földi éden.
Pár hétig tartott a paradicsom. S most lányos asszony-lelkében pihen Az ifjú hős, de nem ravatalon. Élő erő és ható hatalom. Fény, aki mellett árnyék a világ. Emberarcok, hegyek és tengerek Csak tükrök, mikben ő jelenik meg, S kinyilatkoztatja folyton magát.
A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérők is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik. De ki eljut az utolsó szobáig, Az a küszöbről némán visszafordul És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.
Nem akarom, - és minden versbe mégis A Te nevedet építem bele, Isten, holt szívem élő Istene - Mint faltörő kos a kőfalakon, A soraimon rést üt a neved, - Tán csak szokás, - hisz Tehozzád kiáltnak Nyomorúság idején mindenek, - Isten, üres szó, vagy végtelen teltség, Mondd meg nekem most: mért nem teheted, Hogy akik egymást oly igen szerették, Varázsütésre mind eltűnjenek? Mért van az a gyilkos: egyik előbb? És mért parancs, hogy a más végignézze Mindíg, mindíg a halálbamenőt? És mért kell tépnem magamat azon, Én menjek-e előbb, vagy menjen ő, S engem ne lásson a ravatalon? Mért nem egyszerre, egy harangütésre Ragadtatnak az egymást szeretők Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?! A lehetetlen kapujában állok, Tudom, Uram, hiába zörgetek, S tudom, hogy őrület, amit kívánok, - De hidd el, jobban dícsérnének téged Az egy csapásra megszűnő világok, Az egy szélroham-eloltotta lángok, Az egy ütemre megállt szívverések
Melled két pólusa közt a kék sugár - A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess És én már túlsokat kerestelek - Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon, Szivükben szép, zöld tüzek égnek, Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S az Úr Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott áll az útjuk végén...
De én nem vagyok fáradt, kedvesem - Csak a tenger jött el a küszöbömig.
Meg fogok halni, súgta valaki, mikor kezet csókoltam és közelről megláttam a ruhán s az ingen át melled kezdetét s térdeid fölött friss husodból annyit, amennyin elfér egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak? Meg fogok halni! Néztem arcodat s öledet is megizleltette már az az egy kézcsók, egész bőrödet fölvonultatta ajkamon, s örök gyönyörüségre vágyott ez a perc. Meg fogok halni, súgta valaki. Meg fogok halni könyörtelenűl s lehetsz enyém: én mégis megöregszem s meg fogok halni, mint te, akivel be akart csapni most a feledés. Meg fogok halni, én, e szomju lélek, ki ma örökre megkivánt: e test meg fog halni s csak az marad utána, hogy elmesélte vágyát s elmesélte, hogy lemondott rólad, mert élete az öröklétben csak egy pillanat volt
Végy engem, végy a karodra: rajta pecsét legyek én! Tégy engem, tégy a szívedre: rajta pecsét legyek én! Mert szörnyű a nagy szerelem, mint méreggel teli korsó erős az igaz szerelem, mint a halál s a koporsó.
Lángja, miképpen a tűzláng s az Úrnak lángja, olyan: nagy záporok el nem emésztik, nem oltja ki semmi folyam. Nélküle koldus a dús, háza, megannyi cseléde mind semmi a nagy szerelemhez, hiába kínálja cserébe.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Ma, az álságos, műanyag érzelmek korában, mikor valóság-sótlan figuráké a porond, mikor csak kóborol a szív, s a lélek hazátlan - számít-e ma a vers, a költemény? Számít-e, mondd!
Vagy Te is csak írsz buzgón a nagy végtelen-könyvbe, mert hiszed, hogy szavadnak majd őrizője akad? Lásd be, olyan ez, mint rúzzsal rajzolni tükörre - a reggeli üzenet délre elkenődött maszat.
Ne áltasd hát magad, szegény, önjelölt poéta, ha nem vagy "rokona, sem ismerőse" senkinek! Ha könyved nem is, mindig lesz, ki utad kiadja, s ne lepődj meg, ha majd az úton én is ott leszek.
Csak néztem s nem tudtam, mit keres, menekülőt vagy menedéket, de túl igaz és fűszeres tekintetével beleégett gondolataimba minden eltévedt, titkos rebbenés és elhittem (mert neki hittem), hogy Sárospatakon megszerettem és észrevétlen, mint ölbe hullt morzsa, érdekelni kezdett a sorsa.
És mikor érdekelt, már megint néztem (füleim közt még Fáni futkos át) ebben a szokatlan és fáradt egészben félmosolyának periódusát és láttam benne a szörnyű nőt, ki elvetélte magát, a gyermeket és gyűlöli mégis a szenvedőt és csakazértis újra felnevet, mert annyira hirtelen változnak a dolgok. Tündérek voltunk és buta koboldok,
hiszen ő sem tudja, hogy mit keres, menekülőt vagy menedéket, de bosszantóan kellemes tekintetével beleégett gondolataimba és itt ragadt, mintha sejtené, én elhiszem, hogy a rajtaütés egy pillanat és nem tűnt még el semmi sem előle - minden megvan, csak talán annyira fél, hogy túlmutat magán
Mert éltem én oly korban is e földön, mikor a bűnös bűntudatot érzett, a bunkó meg szégyenkezve leszegte üres fejét – rossz volt hülyének lenni. Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem. Azt még talán, hogy késő unokáink arra ébrednek egyszer, hogy javakból nem csak pénzzel szerezhetőkre vágynak, hanem szívekbe vermelt ősi kincsre, melytől ködös korszakokkal korábban két lábra állt a fáról földre pottyant bozontos emlős, majd előre lépett.
Bejártunk néhány erdei utat. A sárban sárga gyertyánlevelek, istenhozzádok, istenveledek, a foglalata mindnek csak a sár, ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár!
Ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár! A fák közt karcsú őzlábgomba-lámpák, egy apró, fényes-zöld csodabogár-hát, rohangáló, túl boldog gyerekek - ne mondd, hogy te nem láttad ezeket.
Ne mondd, hogy te nem láttad ezeket: Gombaszedők késekkel, kosarakkal, egy erdő tele elhullott szavakkal, egy tanácstalan, fáradt utazó: Inkább más úton járni volna jó?
Inkább más úton járni volna jó? Keresni egy másféle terepet, új asztalt, ágyat - új szálláshelyet? A foglalata mindnek csak a sár - ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár.
Bejártunk néhány erdei utat, egyik fa a másik fára mutat, istenhozzádok, istenveledek, a sárban sárga gyertyánlevelek
Ez is csak egy éjfél lesz, akár száz másik, két óramutató csöndesen összeér. A percek elhullanak - el, mind egy szálig, már közelít az újév a tetemekér'.
Reményt és álmokat vajúdik a jövő, míg a gyermeknyi holnapnak életet ad. S mikor felsír az első gömbölyded hétfő, a tegnap keserve csak emléknek marad.
Az ablak fontos. A van-nal, nincs-csel kapcsol össze, a bent-tel, kint-tel. Pár millió fényévet enged besugározni a padlóra, mintha a sugár végcélja volna, hogy hozzád jusson - Gondold meg, kéz, ki az ablakot csukod, tárod, milyen kozmikus mozdulat, mellyel a mindenséget kirekeszted,
