Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
„…az elválást valahogy kibirom, de a találkozást – aligha.” (Ahmatova)
Először
Mi felvillant, mégsem lett pillanatnyi. Most minden időm könnyen belefér. Én, kinek erő volt így szeretni – először túl könnyűn s a nehezén.
1. Egy elmosott út
Az állomás felé rég semmi sincs, úgy néz ki mégis, mintha esne. Ki áll bokáig elképzelt sarakban, lehullatlan záport keresve?
Volt úgy, hogy órákig csak vártalak. Talán még emlékszel, éppen vihar volt. Peregne, mint ahogy megérkezésed, vízhatlan arcomon néhány esőfolt.
2. A víz helyén
A ház olyan, akár ha imbolyogna. Alapja rezdül bennem és velem. Lépéseim lassan feloldanak csempék között, parkettaréseken. A csapból édesen vörös folyik, zuhanyrózsából vértelen rozé. Szárazság és fehér. Aszú csöpög. A kortya, íze, színe senkié. Ajtók és ablakok koccintanak; közöttük én, a bárhová bezárt. Állandó rezdülés: pezsgő a falban. Míg szétrepeszti az üveg-szobát.
3. Az arc, a hang, a szem
Legjobb, ha meg se kérdezem, mi történt. Miért hagy el, mi egyszer megtalált. S most is, hogy lassan nincsenek vonások, rajtam felejt néhány szépséghibát. Eljátszik hanggal, hallgatással is, többszólamú, de mégse lesz zene. Elszáll és visszajut, fület sért, nincs válaszom, mi egyező vele. Miért, hogy nem tudok már látni másképp; a kép engem hogy mégse járna át. Mi éber volt, most végül mind lezárul, s tükrébe fordít némi éjszakát.
4. Tangó – lassítva
Csak táncolom, miféle ritmus ez. Egy megtanult és elfáradt ütem. Ki felkért, most már itt marad velem. Lejátszhatatlan, újraírt lemez – csak táncolom, miféle ritmus ez. Hölgyválaszként, de újra s újra itt, míg elmarad a kedv, a szenvedély. Egy mozdulat, s ha benne rejtve én – betölti ismeretlen termeid. Lejátszhatatlan, újraírt lemez. Mikor lehetne végre abbahagyni. Míg elmarad az is, mi pillanatnyi, csak táncolom, miféle ritmus ez.
5. Miféle ébredésben
Melletted tudtam így aludni – ilyen tisztán és éberen. Azóta csak fáradt vagyok az összefüggő éjeken. Képek, ha vannak, érthetőek. Ha most kéred, még elmesélem. Üzenve ágyakon keresztül: miféle álom – ébredésben.
6. Fehér
Csipkéje beszürkült, néhol szakadt, a selyme foszlás. Mint a bőröm, úgy simul rám mégis – könnyű, de nem más. Ezt a szétszakított hálóinget mégse dobtam ki. Őrizze azt, amit úgysem lehet többé folytatni. Az ébredést, elalvást, hisz látod, ennyit sem tudok. A régen cserélt ágyneműk közé rejtett illatod. Elvarrt szálakat megint bogozva most szinte kérlek. Sosem varrás mentén hasadna fel az érintésed.
7. Drive
Most útnak lásd ezt az üres lakást. Képzeld el, mindegy, akármilyennek. Elég, hogy én tudom, ha véget ér, még célja sincs, mi végül megpihentet. Nem más, mint elveszejtő, durva sztráda. Mutat magából pár dűlőutat. De nem tud jobbra, s nem tud balra térni – amerre tart, mindig is ott marad. Te képzeld csak, mindegy, akármilyennek. Most célnak lásd ezt az üres lakást. Én majd megpróbálom elrejteni, min ment keresztül az, ki erre járt.
Végül
Jogos – ha tartod is – a távol. Végül talán megértenélek. Legyél szavakból, nappalokból; a hallgatás, az éj enyém lett.
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább, hogyne mondjam el egyszer legalább, hogy néma nevetésed mily varázs, mint tüzes pipacs, virágzó varázs, hogy arcod izzik tőle, mint az ég, ha a szürke, tompa napból már elég, s az alkony minden tündérit ígér, mi emberszívbe és éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond - sötét király - uszályával bevont, mely alól örökké borult szemek mint messze felhőkből tekintenek, elérhetetlen, bármilyen közel, a lélek lelket, jaj mikor ölel? És elfordultam, ne lássa anyám, hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted, lábujjra állva vállig érhetek, s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör hozzád hajolni, s mennyire gyötör, hogy mindig új vagy, idegen és más, elporzó hullám, örök változás? nyugtalan vággyal ég felé lehelsz, ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz, az ölelés vagy, élő és örök, az első mozgás, amelyből a körök indulnak s visszatérnek szüntelen, lelkünk egymásban sohasem pihen?
És felriadtam-, régen hallgatok, anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog? s zavartan mondtam: anyám, a kezét ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép, - és hirtelen elállt lélegzetem, kezed éreztem hűlő szivemen, és elfutottam, hadd legyek magam, egyedül tiéd és zavartalan?
- most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappalok, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágzanak künn mind a fák, ezüstpárákban, álmodó hegyek, tündéri folyók feléd lejtenek, melyek fölé az ámult ifju hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én.
Mint ama Villon hajdanában Kivégzésünkre várva itt Énekelgetjük balladásan Az időt s foszló tagjait. Egy jóformájú comb s a többi, Anatómiai lelet - Nem sok kell fényét összetörni; Szerelmeink ki érti meg?
Mert nincs ítélőszék, se törvény, S fellebezésnek nincs helye; Instanciázunk az öröknél, S reménykedünk. Pedig, mire? Nem őrzi meg a rímes írás Testem szikráztató kezed, S hangod változását, ha meglátsz - Szerelmeink ki érti meg?
Fejed tétova köszöntését, A felszivárványló mosolyt, A fulladást az ölelésért, Mikor erünkbe vágy osont; A ritkán engedő szorongást - Holnap a végleg nem lehet - Őrző szemmel igézzük egymást. Szerelmeink ki érti meg?
Ajánlás:
Herceg, nevess, hisz másod úgysincs; Testünkre föld hull és kövek, Szavad se lesz, hogy újrahódíts: Szerelmeink ki érti meg?
Rossznak mondod a világot, Dőresége bosszuságod; Siratod az élet álmát, Földi gondok durva jármát; Felpanaszlod lázban égve: Bölcs elméje, jók erénye S fényt sugárzó lángod, ég, Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád Volt, midőn e sujtoló vád Könnyeidben elviharzott S kiderült rá szíved, arczod. Gyönyörűség volt az élet, Megáldottad születésed'; Rózsák közt jársz, azt hivéd, S mi okozta? ... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved', Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bűnös-bűvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön. Ma a békét áhitod, S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szived: Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen; Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van; Mig, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve; Télen is jársz rózsakertbe'; A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted, Ha világod' búban éled; S csak ha lelked' szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg. Mit törődöl a világgal, Szenvedő sziv sóhajával, Ha egy édes pillanat Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sohajtoz, ki mulat. A világ csak - hangulat.
Mivelhogy sírt, és mivelhogy el akart rohanni, és néztek is bennünket már mindenfelől: sietve felemelkedtem, és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként, az alkarjára helyeztem, miközben tekintetem remegve, de szilárdan hatolt a pupillába egyenest. S ő küzködve, de végül megadóan: visszaernyedt a székre. – Ekképp jeleztem udvarias készségemet a meghitt beszélgetésre.
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni. Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva amint ott ül a kertben s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben. Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang, elvezetni a távolokon által, két oldalán a búcsút integető fákkal. Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
A tücsök egész nyáron át Fölolvasó körútra járt. Hallgatta harcos énekét s tapsolt neki a hangyanép, hisz elmondta akkurát, hogy fejlődünk, de akkorát! –, s hogy dalos ő, és ifjak-vének lelkében van visszhangja ének- ének, s e visszhangnak őbenne van visszhangja – így él testvérként a tücsök s a hangya.
Aztán a nyár tovasuhant – tán dokumentálódni ment –, és hótól fehérlett a hant, s nem visszhangzott daltól a csend, s tücskünk csücsült a blokk-lyuk padlatán, s várta a jótevőt, ki enni adna tán, és künn három műszakban havazott, s epedte ő a tavaszot.
Epedett hát és ezalatt összegondolt tücsköt-bogarat, és megvallotta tücsökül: nem kenyere a gyomorűr, s hogy itt valamit tenni kell, mivelhogy ennie kell, s mivelhogy néki ennie közérdek – megvan! – fejet föl, mellet ki, hasat be, és nem hajtani térdet!
S egy befagyott ér mentibe a főhangyához ment, íme. Ám alighogy beért a lába a főhangyai előszobába, elébe állt a főhangyai titkok őre, és kérdé tőle: – – Kicsoda ön? – Tücsök vagyok, a hangyák dalos tücske! Hírem-nevem és társadalmi szerepem nem éri tüske! S a titkár kérdé: – Mit akar? S mivelhogy intézményünk nem afféle só vagy hangyasav- hivatal, hozzon be előbb minden szükséges aktát! És ezzel tücskünket kirakták.
És elloholt az istenadta, s hogy megszerződött minden akta, hol meg volt írva: hímleje volt- é, s nő- é vagy hím neje, s a szomszéd szúnyogra nem orrol, s mi a véleménye a Nagy Francia Revolúcióról, és kijelenti- e kemény szóval, hogy nem tücsökevény, s a dalolásra mi vitte rá, etceterá, etceterá – mondom, hogy mindez szépen ott szunnyadott a belső szebében, a befagyott ér mentibe a főhangyához visszament, íme.
S a főhangya fogadta végre, s ő előadta, hogy mivégre, miért, mivel, hogyan, gyanánt, s kérvényezett napi ötszáz gramm hangya-banánt.
– Mert az én munkám alkotó, nem ilyen-olyan munka! Bennem érik dallá a szó, hogy ismerjünk magunkra! – mondá, s elhallgatott.
És a főhangya vette át a szót: – Kétségtelen, az ön éneke kell! Ön azért dalos, mert ön énekel, s ön azért énekel, mert ön dalos, ön egy lelki műbútor-asztalos, s működik a felül- építményen belül, egyszóval tükröz, hozzáadja a valóságot a betűkhöz. Mint látja, én önt megpróbálom érteni – nos, kérvényét approbálom.
S a befagyott ér mentibe a tücsök hazment, íme, és ült szobája padlatán, és gyújtott dalra dal után, és elmondotta, hogy a hangya- életeknek ő a visszhangja, és visszhangdalai a lelkek kuckóiban visszhangra lelnek, visszhangoktól visszhangos a világ, s az ő szavától hevül át minden, ami hevülni képes,
Vegyetek s egyetek, drága barátaim, egyetek jól, ha van mit, vegyetek s egyetek, kövérek legyetek, kössetek tiszta kendőt a nyakatokba bogra s kigömbölyült vidám arccal, szép pirosan egyétek a levest, gyúrjátok lefelé az ízes pecsenyéket, zsíros falat zamatját élvezzétek, ropogva harapjátok a hízott gyümölcsök drága húsát, töltsetek bort, a szőlő sűrü aranylevét csurrantsátok csobogva a kristályos pohárba és igyatok örömmel és egyetek sokat és igyatok sokat s egyetek, igyatok, míg meg nem részegedtek és hangosan dalolva nem veritek az asztalt, nem kezdtek kiabálni és csókolózni roppant kacajjal, igyatok, kedves barátaim, vidám fickók, ti drágák, szivem szerettei, - ó mert tudom, bizonnyal nem bűn örömben élni s az Isten úgy tekint le reátok kék egéből, jóságos víg mosollyal, ellágyult szívvel és félszemmel hunyorítva, ahogyan én tekintek a tej körül csatázó, ugrándozó, bolondos, lefetelő, bozontos, rubintos-nyelvü, huncut öklömnyi kiskutyákra!
Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak. Valaki jön? Valaki megy? Nyitjára nem jutok a kódnak, és mielőtt még meghatódnak: az anódnak, meg a katódnak, sem a többi ilyesminek.
Boldog szerettem volna lenni, mint mindenki; vágyam csak ennyi, aztán már boldog sem. Csak Én. Boldogtalan, vén, hiú lény, és az értelmét megkeresni, hogy mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány?
Lesz, ami lesz. Van, ami van. De úgyse hagyjuk annyiban. Volt, ami van. Van, ami volt. Tatarozás alatt a bolt zavartalanul működik. Mi meg jól elvagyunk. Pedig… Ámbátor? Jóllehet? Noha? Nem lesz már semmi úgy soha.
Maradjunk mégis annyiban: jó is, elég is, ami van.
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk – lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk, ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás – lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék – efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Sírkerteknek mélyén hideg kövek állnak, emlékeztetői egy letűnt világnak. Hűlt helye azoknak, akik köztünk éltek, akik boldogságot, s örömöt reméltek.
A lelkük útra kelt, csak a testük maradt, másik síkra lépve, létük tovább haladt. Bennünk hagytak űrt csak, sok kedves emléket, mi pedig őrizzük a sok közös szépet!
Kőváros szívében, nincs ott, kit szerettünk, ám nem él közöttünk, szegényebbek lettünk! Hiánya fájdalom, érthetetlen, s kínzó, amit nem enyhíthet sem idő, sem szép szó.
Mécsest, gyertyát gyújtunk, visszaemlékezünk, felidézzük mennyi jót is tett ő velünk. Megbocsájtjuk azt is, mivel olykor bántott, visszasírunk most egy elveszett világot.
Hiszen tanítónk volt, része életünknek, s lelke bennünk is él, innen el nem tűnhet! Tanított szeretni, ahogy tellett tőle, és ha megértettük, okultunk belőle.
Ez a zilált, zavaros szemű nő ugyanaz lenne tényleg mint az, aki a képen nevető arcával az enyémhez simul? Mi teszi ezt? Csak az idő? Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel, anyádék hogyan éltek. Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!” Mindennel egyetértett. Most napokig némán járkál le-fel, mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő, valami ismeretlen holtak lelke rikoltozna elő a szánkon – nem mi ketten… Sótlan a leves, mondom, mire ő: hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két ember, nem jobb, ha válik, mint valami vétlen bűn örökét hurcolni mindhalálig, mikor a végső perc mécseseként egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább, hogy kezdődött, mi hozta létre – a társadalom? a család? Isten? hogy megpofoztak négyévesen? – ezt a fekete lánc- reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát elindíthatja bármi: görögjön életek sorain át… Hogy képzeltem: talán mi…? Csúszik velünk is lejjebb a világ – ki bír útjába állni?
Pán sípja dalol most, édes fuvola S a szép görög égnek napja ragyog. A mának borúja száll messze, tova, Ifjak boldog csapata táncba fog: Erdei nimfa, forrási najád A víg faunnal kelleti magát, A völgy ölén és a hegy oldalán Örök melódiáját fújja Pán.
Az isteneknek is kedves a tánc, Hol ifjú szíveknek új ritmusa ver, Hol lejt az öröm és szökell a vágy... Fel hát, fiatalság, fel, táncra fel! Ujjongjon az ének, dobogjon a föld, Lobogjon a hajban a tirzusz, a zöld! Evoé, éljen az élet, a szent, Elég pihenőnk lesz majd odalent!
Rabindranath Tagore (1861–1941) Vers A kertész című kötetből
Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod? Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből. Nyisd ki ajtóidat és tekints szét. Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit. Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd
Mindketten szilárdan hitték hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket A bizonyosság gyönyörködtet de a bizonytalanság még szebb.
Sosem találkoztak azelőtt, így bizonyosan semmi nincs közöttük. De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon - talán már milliószor elkerülték egymást?
Megkérdezném tőlük, hát nem emlékeznek - egy szemtől-szembe pillanatra valami forgóajtóban? vagy egy 'bocsánat'-ra a forgatagban? egy rövid 'téves'-re a telefonban? de tudom a választ. Nem, nincs ilyen emlékük.
Megigézve hallanák hogy a Véletlen játszik velük már évek óta. Még nincs készen arra, hogy a Végzetük legyen, egymáshoz lökte, vagy taszította őket, megvonta útjaik, elfojtva kacajuk, aztán oldalukhoz szökkent.
Pedig voltak jelek közben, még ha nem is voltak elolvashatók. Talán három éve vagy csak múlt kedden rebbent éppen az a falevél vállról vállra? Valamit leejtettek, és valamit felvettek. Ki tudja, talán a labda az, mi elveszett a gyermekkor sűrűjében?
És voltak kilincsek és csengők melyeken egyik érintés a másikat fedte el. Bőröndök felcímkézve, egymás mellett várva. Egy éjjel, talán ugyanaz az álom, mi reggelre úgy elhomályosult.
Valójában minden kezdet csak egy folytatás, és az események könyve a felénél mindig nyitva áll.
