- korrupt, képmutató emberek vezetik (akik kifelé folyamatosan hülyítik és viszályban igyekeznek tartani a népet)
-külső adósságokra hivatkozik és úgy szed be évről-évre egyre többet a "balek" társadalomtól
-az elnyomó Államot alkotó népcsoport rendkívül szapora populáció (a legalsó társadalmi osztály szintén nagyon szapora) (középen már nem annyira szaporák, mert ők fizetik meg a "mutatvány" költségeit / ezt valamennyire érzik)
-az elnyomó Állam sikféle módon nyilvánulhat meg (pl. kemény diktatúra, puha diktatúra, látszatdemokrácia stb.)
-rendkívül domináns a társadalmi parazitizmus elve (különösen legfelül) (=a folyamatok meg vannak bénítva, csak a "parazitákon" keresztül vezetnek az utak)
-az elnyomó Állam általában (=szükségszerűen) egy nála nagyobb "parazita" helyi kiszolgálójaként működik (globalitás)
...hirtelen ennyi... :-)
Más: ha lecsökkentik a társadalomban az "elnyomó Állam" szerepét, akkor másik szervezet (érdekcsoport, konglomeráció, befektetői testület, tőkekoncentrátum stb.) veszi át a "legfőbb parazita" státuszát.
A hatalom torzítja el a személyiséget, avagy egy jellegzetes személyiségtípus az, amely törekszik a hatalomra, s képes azt meg is szerezni? A máig eldöntetlen vitához sok történész, szociológus, pszichiáter és filozófus szólt már hozzá, de mindenki által elfogadott válasz mégsem született.
„A vezérek, diktátorok pszichéjét, a hatalomnak a személyiség egészére való (de)formáló hatását, illetve a hatalmi tébolynak is nevezett pszichiátriai kórképet elemző orvosok és pszichiáterek mindebből azt a következtetést vonják le: egy-egy bármilyen magas hatalmi pozíció megszerzése korántsem okvetlenül vet véget a hatalomra való vágyakozásnak, igen sok esetben tovább éltetheti, sőt még fokozhatja is azt. Mindez több mint szakmai okoskodás. A politika ügyeibe bármilyen formában is "bekattant" emberekkel ma már egy születőben lévő, leginkább talán politikai patológiának nevezett, különálló tudományág foglalkozik."
„Sigmund Freud tanítványa, az úgynevezett individuálpszichológiát megalkotó s századunk első harmadában tevékenykedő Alfred Adler szerint viszont a hatalom óhaja, a politikai ambíció ha lappangva mindenkiben ott lakozik is elsősorban azoknál fejlődik ki, akiket a sors kisebbrendűségi érzéssel vert meg, és akik érvényesülésükkel éppen ezt az érzést igyekeznek kompenzálni. Ezzel látszik egyetérteni a Diktátorok orvosi szemmel című, magyarul is megjelent sikerkönyv szerzője, Anton Neumayr osztrák orvos, aki Napóleon, Hitler és Sztálin karakterét és életútját nyomon követve fontos kiindulópontnak tekinti például, hogy mindhárman igen ambiciózus, kicsiny termetű emberek voltak, amihez azonban még azt is hozzáteszi, hogy egyik sem tartozott ahhoz az államalkotó nemzethez, amelyet naggyá kívánt tenni. S valóban: Napóleon korzikai volt, nem francia, Hitler osztrák, s nem német, Sztálin grúz, nem pedig orosz.
Szó sincs persze arról, hogy a politikai patológusokat csupán a személyiség-lélektani szempontból kétségkívül szélsőségesnek számító vezérek, illetve diktátorok érdekelnék. Arról sincsen szó, hogy a valamilyen hiátussal rendelkező emberek feltétlenül hiányosságuk túlzó elfedésével tűnnének ki. Hiszen mondják a politikai patológusok ha így lenne, a festők között az átlagosnál több gyengén látó, a muzsikusok közt halláskárosult, az esetlenek között élsportoló, a lassú észjárásúak között tudós lenne; szóval olyanok, akiket Anton Wexberg, az individuálpszichológia tankönyvírója a görögök legnagyobb, eredetileg dadogó szónokáról Démoszthenész-típusúaknak nevez. Ennek ellenére kérdés: vajon a karakter predesztinál a hatalomra, avagy a hatalom deformál? A már említett Anton Neumayr szerint sem Napóleon, sem Hitler, sem pedig Sztálin személyisége nem volt "normális" vagyis mindhárman eleve igen ingerlékenynek bizonyultak. Neumayr elemzése szerint Bonaparténál például már kamaszkorában azt tapasztalták, hogy "rendkívül ingerlékeny volt, stressznek kitéve gyakran hányt, akár el is ájult".
Hasonlóan vélekedik Hitlerről is, aki számára a "szociális kapcsolatok kiépítésére való képtelensége megnehezítette annak a lehetőségét, hogy pszichikai konfliktusait másokkal való beszélgetés során oldja fel, s ez az információs blokád elegendő volt ahhoz, hogy megnehezítse a valósághoz való alkalmazkodását" írja Neumayr. De Sztálinnal sem volt másképpen: szerinte a szovjet diktátor "narcisztikus nagyzási mániában, s nem mint sokan vélték szexuális eredetű szadizmusban szenvedett, személyiségének struktúrája pedig kétségtelenül paranoid volt"."
Teljes cikk: HVG 99/36. szám, 1999. szeptember 11., 98. oldal
Az elnyomó állam az "nem rendelkezik alkotmánnyal", még ha van is ilyen nevű irata.
Alkotmányfogyatkozás
"Emberi jogaink körültekintô oltalmazása helyett a hatalom mára olyan kiszolgáltatottságba taszított bennünket, amelynek egyes megnyilvánulásai még a szocializmusban is ismeretlenek voltak, de legalábbis tartózkodtak azok nyílt törvényes elismerésétôl."
""Az a társadalom, amely nem biztosítja a jogok védelmét, sem a hatalmak elválasztásáról nem intézkedik, nem rendelkezik alkotmánnyal" - mondja a modern polgári demokráciák egyik legfontosabb szellemi forrása, az ember és polgár jogainak 1789-es francia forradalmi deklarációja (16. Cikk). Noha azóta sok víz lefolyt a Szajnán és a Dunán, ez máig biztos mérce az alkotmány és annak tartalmi, megvalósulási folyamata: az alkotmányosság megítélésében.
Az önkényuralmat a demokráciától az különbözteti meg, hogy utóbbiban az ember szabad, a hatalom pedig, amely - tudjuk - természeténél fogva hajlamos az elfajulásra, demokratikus rendszerekben nem sajátítható ki, nem használható személyes gazdagodásra vagy éppen a társadalom egyesek elképzeléséhez való igazítására. Az állam- és jogfejlôdés legutóbbi évszázadaiban a francia forradalmi deklaráció hivatkozott cikkében meghatározott értékeken, nevezetesen az emberi jogok biztosításán és a hatalmi ágak megosztásán nyugvó államszervezet mintája vált a zsarnokság megnyilvánulásai elleni fellépés biztos támpontjává. A két fô érték - az emberi jogok és a hatalommegosztás - persze nem egymástól függetlenül, hanem éppenséggel együtt képes az alkotmányos demokrácia biztosítására. A klasszikus hatalmi ágak, azaz a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás az emberi jogok védelme érdekében ellenôrzik egymást, korrigálják a másik két szervezeti alrendszer kilengéseit. Az állami funkciókat ellátó apparátusok elválasztása és a kölcsönös ellenôrzés ("fékek és súlyok") intézményeinek kiépítése és működtetése adja a hatalommegosztás lényegét. Hozzá kell tenni, hogy ma már a rendszer ennél sokkal bonyolultabb, a megoldáshoz tartozik a helyi önkormányzatok önállóságának biztosítása, de olyan logikus követelmények is, mint például a katonaság kizárása a belsô rend védelmének napi gyakorlatából vagy éppen a titkosszolgálatok és a rendôrség tevékenységének, adatkezelésének pontos elhatárolása. A hatalommegosztás kitűnô - és mindmáig egyetlen - hazai monográfusa, Sári János szerint az államhatalom intézményi ellenôrzése és korlátozása mellett fontos a jognak való alávetettség, továbbá - nyilván azzal összefüggésben - az igazságszolgáltatásszerű jogalkalmazás végsô szavának biztosítása. Ugyancsak lényeges eleme a hatalommegosztásnak az a döntési és cselekvési szabadság, amely a kormányzati szerveket egymással szemben, egymás pozíciója által korlátozva megilleti. Az alkotmányos szabályozás azonban ezt a mozgásteret egyre inkább szűkíti (A hatalommegosztás, Osiris, Bp. 1995, 137. o.)."
(Népszava, 128. évfolyam 195. szám, 1999. augusztus 26., csütörtök)
Teljes cikk: Mazsolázás a sajtóban
Na persze, a virtualis (ugyis mint nem letezo) ostort konnyu szetragni.
De ha van, esetleg felmutatni lehetne, hatha megijednek tole a kutyak.
Mert igy csak csaholnak-csaholnak.
schgy
A bolsi stílus jellemzője: a mozgalom számára kedvezőtlen tényeket jelentéktelennek feltüntetni, például "műbalhénak" nevezni, azaz lehazudni az égről a csillagot. Persze ekkora törvénytelenségek miatt sitt járna egy csomó enmbernek, tehát nem babra megy a játék. Hazug ember ezért azután tagad, köröm szakadtáig. Mégis könnyen utolérhető, mint a sánta kutya. De minek? A fene hajkurássza, de azért az ostort (a bizonyítékokat) nem kell odaadni neki, hogy szétrágja. Jól jön az még.
Talan meg igazad is lehetne,ha szeretett
kormanyunk csak egy pici,egy icipici bizonyitekot is fel tudna mutatni ez ugyben.Na ilyesmi viszont nincs.Marad az egesz az ami.Egy mestersegesen felduzzasztott mubalhe,melynek egy valodi demokraciaban a kormanyfo lemondasaval kellene egyutt jarnia.
Es ezt most meseld el a fonokeidnek is!!
A törvénytelen, titkos, közpénzeken finaszírozott, politikai célú megfigyelések lerlepleződése miatt nálunk az előző kormánynak nem kellett lemondania, a szerensséjükre, az éppen közbejött választások miatt. A népakarat elsöpörte a törvénytelenséget.
Azért a megfigyelési ügy, a Dunagate után az igazi magyar Watergate.
Mindenki mindent komolyan vesz: egy jogászprofesszor a megbízatását, s az elnökkel is szembeszegülve próbálja kideríteni az igazságot; utóda a különleges ügyészi posztot, s közvetve vádat emel az elnök ellen; egy igazságügy-miniszter és helyettese a törvényhozóknak tett ígéretet, s nem hajlandóak kiebrudalni a nyomozó ügyészt; egy szövetségi bíró a jog előtti egyenlőséget, s a történelemben először kinyilvánítja, hogy az elnök megsértette a jogrendet; egy ellenzéki képviselő a vádemelést vizsgáló bizottság élén azt, hogy ez nem pártpolitikai ügy, hanem az alkotmányos rend védelme, s kormánypárti honatyákat is felsorakoztat az impeachment mellett. Negyedszázada, a Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrányban egyedül nem sokra ment volna a sajtó, ha az említettekben nincs kurázsi.
„A jó két esztendőn át, az 1972. június 17-i Watergate-betöréstől Richard Nixon 1974. augusztus 9-i lemondásáig tartó páratlan botrány során rendre felsültek azok, akik az ügyet szimpla politikai balhénak fogták fel. Az elnök emberei váltig azt hitték: a dolog "jó píárral" könnyen kezelhető. Jóslataik a botrány kifulladásáról tévesek voltak. Figyelmen kívül hagyták: még a legzseniálisabb kommunikációs stratégia sem hatásos, ha az illetékesek lelkiismeretesen végzik munkájukat."
"Utólag sokan állítják: ha nem a Washington Post, hanem egy távoli város lapjának újságírói nyomoznak kitartóan, sohasem zúdul a lavina a Fehér Házra, mert az amerikai sajtóban sem szeretik a vetélytársak sztoriját "feldobni". Woodwardék leleplezései ezért csak ritkán, eldugva kerültek volna a fővárosban is elérhető újságok címlapjára. Így viszont az amerikai közélet számottevő figurái mellett Sirica bíró is olvashatta az újabb és újabb Post-szenzációkat. Szembesülhetett a Watergate-vádlottak furcsa mellébeszélése és az újságsztorik között feszülő ellentmondással."
„Ami a politikai függetlenség mellett még perdöntő érv: az ügyész kirúgását pár héttel később a bíróság semmisnek minősítette, de neki esze ágában sem volt magát visszahelyeztetni. Nem akart Cox-Nixon ügyet csinálni egy alkotmányos kérdésből."
„Azon a kritikus őszön, 1973 októberében ugyanis a civil kurázsiról az amerikai nép is tanúbizonyságot tett. Drámai szombat este volt. A televíziók műsorukat megszakítva közölték: Richardson lemond, de nem rúgja ki Coxot. Félóra múltán újabb rendkívüli hír jött. Ruckelshaus, az igazságügy-miniszter helyettese (törzsökös republikánus) sem volt hajlandó erre. Az elnök őt is kipenderítette. A piszkos munkát végül a rangban harmadik minisztériumi ember, Bork végezte el, de a felháborodás láttán nem merte az ügyész stábját is szélnek ereszteni. A "szombat esti mészárlás" kiváltotta a közvélemény elemi erejű felháborodását. A Fehér Házat több százezer tiltakozó telefon, távirat árasztotta el. Az emberek számára világossá vált: kormányuk szembeszegül az igazságszolgáltatással."
168 óra, XI. évfolyam 32. szám, 1999. augusztus 12.
"Richard Nixon általában gyűlölte a sajtót. A liberális médiát, az állandóan rossz után kutató, bíráló, csúfondáros újságírókat, tévériportereket feketelistára helyezte. Az elnök környezetében "ellenséglistákat" állítottak össze, s ezeken ott voltak a befolyásos lapok vezetői, kommentátorai, sok tévészemélyiség is.
Nixon nehezen viselte el a nyilvánosság előtti kudarcait. Ezekért is a médiát hibáztatta. Zárkózott és titkolózó természetnek írják le, aki eleve gyanakvó volt a "keleti parti" demokrata kötődésűnek vélt sajtóval szemben. Biztosan volt alapja a gyanúnak, az ötvenes években fiatal szenátorként mindent megtett, hogy a liberálisok meggyűlöljék. De választási győzelme után sem megnyerni, hanem legyőzni, megalázni és kisajátítani akarta a sajtót."
„A hatalmasok visszaéléseit leleplezték a bibliai próféták is. A Watergate-ügy után viszont a botrány lett a demokratikus közélet működésének egyik alapformája. Jó esetben, kevésbé korrupt társadalmaknál a botrányigényt intim félrelépések, egészségügyi információk leleplezésével és hasonlókkal elégítik ki. Kevésbé szerencsések azok a demokráciák, ahol van korrupció, vannak maffiák, csalfa pártfinanszírozás, privatizáció, nepotizmus, a titkosszolgálatok magánalkalmazása, kísérletek a sajtó megfélemlítésére és hasonlók. A sajtónak, ellenzéknek itt nem kell erolködnie, hogy botrányt találjon. De figyeljük meg: a skandalum mérete nincs mindig arányban az erkölcsi vétséggel.
Nagy országokban mindig nagy botrányok vannak, kis országokban pedig piti botrányocskák."
(A Watergate és Amerika - tegnap és ma, Népszabadság, Világtükör, 1999. augusztus 7., szombat)
Negyedszázada, 1974. augusztus 9-én, a történelem során először kényszerült lemondani az USA elnöke. Richard Nixon belebukott a Watergate-ügybe. Nevét a washingtoni luxuslakásokat és irodákat kínáló épület akként adta a két éven át húzódó botrányhoz, hogy folyosóján érték tetten a betörőcsoportot, amely lehallgatókészülékeket próbált elhelyezni a Demokrata Párt irodájában. Ám a Watergate az amerikai történelemben inkább egy demokratikusan megválasztott, de hatalmával visszaélő politikai csoport szerteágazó bűneit jelképezi - mindmáig. AVAR JÁNOS írása.
"Nixon a választást simán megnyerte. Vetélytársa, a demokrata McGovern hiába próbálta a botrányra terelni a figyelmet. Közkeletű tanulság: amíg az arra feljogosított állami szervek nem kezdenek nyomozni, a sajtó és az ellenzék tehetetlen."
„Dean elmondta, hogyan fenekedett az elnök az 1972-es választások előtt, kijelentve: beveti a teljes államgépezetet politikai ellenlábasainak megszorongatására, kezdve az adóhivatallal. Amikor később, 1974 nyarán, a képviselőház jogi bizottsága megfogalmazza az elnök elmozdítását indokló alkotmányos vádpontokat, ez nyomatékkal szerepel a szövegben. Az adóhivatal tervezett felhasználása külön cikkelyben..."
„Mivel Dean azt is elárulta: ő állította össze a Fehér Ház "ellenségeinek" több száz nevet tartalmazó listáját, s a névsorban szereplők - politikusok, üzletemberek, újságírók, de még színészek, sportsztárok is - számíthattak a megtorlásra, az amerikai közélet először elámult e tagadhatatlanul rendszeridegen ötleten. Majd felmérte annak valódi súlyát. Amikor 1973 októberében Nixon kirúgatja az utána nyomozó különleges ügyészt, annak egyik embere azzal a felkiáltással távozik az FBI őrizte hivatalból, hogy "megyek haza, újraolvasni a Reichstag felgyújtásának történetét". Az évtized elején jelent meg és keltett nagy hullámokat Amerikában a Hét nap májusban című, utóbb megfilmesített regény, amely egy Amerikában elképzelhetetlennek vélt katonai hatalomátvételről szól. Nixon módszerei, s főként szüntelen hivatkozása a nemzetbiztonsági érdekre, kezdték reális színben feltüntetni a fikciót.
Így új megvilágításba került az is, ami ellen 1973 elején csak a politikai elemzők hadakoztak: az elnök "szuperkabinetet" akart létrehozni, melynek tagjai a törvényhozásban meghallgatható miniszterek fölött álltak volna. Vagyis a pártállami rezsimekre emlékeztető, az amerikai intézményrendszert sértő, új struktúrát akart létrehozni. A Fehér Ház, Haldemanék szándéka szerint, afféle egypártközponttá alakult volna. A jogállami egyenlőséget kezdte ki az elnöki makacskodás is: Nixon kijelentette, nem adhatja át a kormányzat visszaélései után nyomozó különleges ügyésznek a hangszalagokat, melyek a Fehér Házban minden irodai beszélgetést rögzítettek, mivel az veszélyeztetné a nemzetbiztonságot."
168 óra, XI. évfolyam 31. szám, 1999. augusztus 5.
"Vancsik Zoltán MSZP-s képviselő a bizottsági elnök szavait kiegészítve hozzátette, mindenkinek észre kell vennie, hogy nemcsak hatalomközpontosítás, hanem a parlamenti diktatúra kiépítése folyik"
Az elnyomó államot csak hiányosan lehetne jellemezni a demokrácia ismerete nélkül, hiszen azt leginkább a demokrácia hiánya, az antidemokratikus vonások jellemzik legjobban. Ebből a szempontból is érdekes Bozóki Andrásnak a HVG-ben megjelent, a 20. század politikai és társadalmi rendszereivel foglalkozó írása.
A demokrácia terjedése világszerte Erőben a többség
A 20. századot politikai értelemben tekinthetjük a totalitárius rendszerek, az üzemszerű militarizmus, a világháborúk, a gyarmatbirodalmak, a manipulatív médiapolitika, a tömeges emberirtás, az emberiség elleni bűntettek évszázadának. Tekinthetjük Észak és Dél, Kelet és Nyugat szembenállása századának. Ám a tendenciáit nem csak sötét ecsetvonásokkal lehet felvázolni: a világban ugyanis a 20. században győzött a demokrácia eszméje.
"A demokrácia és a liberalizmus eszméje a 20. századra összeért: a demokrácia mai modellje a többség hatalmára és a kisebbségek jogára épülő liberális demokrácia.
Az elmúlt negyedszázad a demokráciának korábban nem tapasztalt, nagymérvű előretörését hozta. Latin-Amerikában megbuktak a katonai diktatúrák, Kelet- és Közép-Európában megdőltek a kommunista rendszerek, s demokratikus változások indultak meg Távol-Keleten és Dél-Afrikában is. A demokratikus forradalom előrehaladtával a demokrácia fogalma is módosult, s ma már sokkal többet kívánnak meg egy demokráciától a politológusok és az állampolgárok , mint a századelőn. Az előbbiek nagyjából konszenzust alakítottak ki a század egyik leghíresebb politológusának, az amerikai Robert A. Dahl definíciója körül, amely szerint az a rendszer nevezhető demokráciának, ahol 1. a vezetők választással foglalják el hivatalukat, 2. a választások szabadok és tiszták, 3. mindenkit megillet a választójog, 4. mindenkinek joga van arra, hogy választható legyen, 5. érvényesül a szólás- és sajtószabadság, valamint 6. az alternatív információforráshoz való jog, illetve 7. mindenkit megillet a gyülekezési és egyesülési szabadság."
"A jelek szerint a demokrácia tartósabb ott, ahol gazdasági felemelkedés társul hozzá. Adam Przeworski lengyel származású amerikai politológus és munkatársai (Michael Alvarez, José Antonio Cheibub és Fernando Limongi) 1996-ban megjelent tanulmányukban főleg az eddigi történelmi tapasztalatokat alapul véve kiszámolták: azokban az országokban, amelyekben az egy főre jutó éves jövedelem ezer dollár alatt maradt, a demokrácia "születés utáni átlagos várható élettartama" 8,5 év; ahol ezer és kétezer dollár közé esik, ott 16 esztendő; míg ahol kétezer és négyezer dollár között mozog, 33 év. Gyors, évi 5 százalék feletti gazdasági növekedés mutatták ki a tudósok elősegíti a demokrácia megszilárdulását, még akkor is, ha ez a jövedelmi különbségek erőteljes növekedésével jár. És fordítva: a demokráciák stabilitását amint azt a szintén amerikai Larry Diamond és a spanyol Juan J. Linz kutatásai bizonyították leginkább egy-egy gazdasági válság sodorja veszélybe. Hosszú évek vagy évtizedek stagnálása teret nyithat olyan "forradalmi" vagy "népi demokratikus" ígéreteket megfogalmazó politikusok előtt, akik a kapitalizmus "piaci káosza" helyett felülről vezényelt rendet ígérnek. A demokrácia legitimitása szempontjából fontos tehát, hogy a gazdasági felemelkedés után az elosztás hosszabb távon igazságosabbá váljék. Przeworski és munkatársai kimutatták, hogy azokban az országokban, ahol a gazdasági növekedés mellett csökkennek a jövedelmi egyenlőtlenségek, jóval kedvezőbb a demokratikus rendszer túlélésének az esélye, mint ott, ahol a jövedelmi egyenlőtlenségek tovább nőnek. Az előbbire a fasizmus után magához térő Nyugat-Németország, utóbbira pedig Ecuador, Peru vagy a Fülöp-szigetek szolgálhat például."
"Mások köztük a hatvanashetvenes években alkotó Gabriel Almond, Sidney Verba, Daniel Lerner vagy Robert Putnam amerikai társadalomtudósok górcső alá vették az egyes országok politikai kultúrájának az állapotát is, megvizsgálva, képesek-e az ország meghatározó politikai erői a toleranciára, a kompromisszumkészségre, az erőszakos konfliktusmegoldástól való tartózkodásra. Ezzel kapcsolatban Dahl mellett többen köztük néhány, a nyolcvanas években alkotó amerikai társadalomtudós, így John Higley, Richard Gunther, Eva Etzioni-Halévy alapvetőnek tartják az elitek szerepét a demokrácia megszilárdításában. Szerintük a demokrácia bár eredetileg népuralmat jelent paradox módon nemcsak a népen múlik, hanem a népből kiválasztódó, aktuális vezetők politikai kultúráján is. E megközelítés szerint olyan elitcsoportokra van szükség, amelyek nem ellenségeknek, hanem demokratikus ellenfeleknek vagy versenytársaknak tekintik egymást, és ellenfeleikről is feltételezik, hogy azok éppúgy betartják a demokrácia játékszabályait, mint ők."
„Jóllehet a demokrácia görögül a nép uralmát jelenti, ma már a demokrácia közvetett, a képviseleti elven nyugvó formái jöttek divatba. Attól azonban, hogy a minimalista koncepció tért nyert, még nem szűntek meg a demokrácia jellegéről folytatott viták. A széles körű politikai részvételt hangsúlyozó participatórikus demokrácia hívei hangsúlyozta már a hatvanas években Peter Bachrach s a nyomában később többek között Benjamin Barber, Carole Pateman, valamint Philippe C. Schmitter az utóbbi évtizedekben egyre erőteljesebben hangoztatták: a demokráciát nem lehet leszűkíteni a választás aktusára. Attól, hogy négy-öt évenként elmehetünk szavazni állítják , nincs feltétlenül demokrácia, hiszen a megválasztottak könnyen elszakadhatnak az őket megválasztóktól, és ezért a polgároknak törekedniük kell a hatalmon lévők folyamatos ellenőrzésére és beszámoltatására. Nem elég mondják , ha a politikusok "üvegzsebűek", az is kell, hogy az állampolgárok ne legyenek "üvegszeműek". E tradíciók miatt erős a svájci, a skandináv vagy az amerikai demokrácia."
„Nincs garancia arra, hogy a demokratikus átmenetek története sikersztori marad. A már említett Larry Diamond és Guillermo O'Donnell máris észlelni vélik, hogy a "harmadik hullám" leszálló ágba került. A demokráciát többé nem kívülről veszélyeztetik az (egyébként is egyre marginálisabb) antidemokratikus csoportok, hanem belülről a mindenkori hatalmon lévők , éspedig a demokrácia elveinek korrumpálásával, elsekélyesítésével. Nem a demokrácia fennmaradása van veszélyben ezt ma már nemzetközileg nehezen lehetne "eladni" , hanem szabályainak komolyan vétele. Ez pedig oda vezethet, hogy az emberek előbb csak a demokratikus konszolidációhoz fűzött illúzióikkal számolnak le, majd rossz esetben elveszíthetik hitüket is a demokratikus politikában."
Azt hiszem meg tudom különböztetni az elnyomás és a hatalomgyakorlás fogalmát. Az elnyomó, még az értelmező szótár szerint is: olyan személy, közösség, aki, amely, alnyom, gazdasági, politikai v. lellki elnyomást (valami működésének, terjedésének, megnyilvánulásának megakadályozása - rendszeres kizsákmányolással együttjáró erőszakos politikai jogfosztás) alkalmaz, gyakorol.
Tehát ha ezt nézzük, el kell, hogy fogadjam azt, hogy az állam nem "elnyomó".
De gondoljunk saját szabadságunkra, amely csak odáig korlátozik, míg mások szabadságát nem sérti... (elvileg) Tehát ez is korlátolt, a korlátozó szerv pedig az Állam, amelynek fűgomndoskodnia kell arról, hogy az emberi szabadság, jog érvényesüljön.
Ha a gyakorlati oldalát nézzük, az állam igenis elnyomó, hiszen leginkább a tájékoztatás (de sok más módszer is) által befolyásol, s lásd a fentieket, politikai és lelki elnyomást gyakorol. Ezt saját tapasztalataim alapján mondom, hisz médiaelemző, újságíró vagyok.
Elgondolgoztam, és az alábbiakra jutottam: a hatalomgyakorlás valóban magában foglalja az államgépezet működtetését (lásd hatalmi ágak), illetve a közösségi célok megvalósítását is. Mentségem a topic-cím.
Ami az alkotmányt illeti: a probléma a „holt betűkkel" itt is fennáll. Legélesebben az abortusz ügye világítja ezt meg: ha az abortusz lehetősége nincs benne az alkotmányban, akkor a nem kívánt terhességet hordozó nőket fizikailag is korlátozza cselekvési lehetőségükben (az alkotmánybíróság által védendő) törvény.
Az abortuszt ellenző álláspont szerint a gyermek, mint potenciális állampolgár élethez fűződő, tehát elemi joga sérül az abortusz elvégzése esetén. Az, hogy mikortól számít állampolgárnak, élőnek egy gyermek, viszont már csak filozófiai vita, észérvekkel nem bizonyítható, mivel a végkövetkeztetés az érvelő személy álláspontjától (kiinduló premissszáitól) függ. Ez egy kiváló példa arra, hogy a „többség" véleménye különböző kulturális alapokkal (Lengyelország és az USA pl) nagyon eltérő lehet ugyanazon szituációban. Ugyanez igaz az euthanáziára is: ez utóbbi esetben az egyén önmaga feletti szabad rendelkezését vonhatja kétségbe az euthanáziát tiltó alkotmány.
Továbbá nagyon erős véleményelnyomó kontroll működik az USA-ban például a pozitív diszkrimináció, kisebbségek kapcsán. Ki se mondhatod, ha ellenvéleményed van, mert csattan a fejeden a bunkósbot, például lemondatnak a tisztségről, amit betöltesz, vagy beperelnek írd és mond: diszkriminációért. Nem akkor, ha elköveted, hanem akkor, ha csak a véleményedet mondod el és az nem egyezik a közösségivel, mivel a diszkriminációt magával a szóhasználattal (pl. büdös nigger) is elkövetheted.
Lásd Orwell: végül nem azt mondod, amit gondolsz.
Következtetés: pusztán az alkotmányos rendszer nem garancia az állam elnyomó szerepének kontrolljára, hanem az „elnyomás mértéke" egyedül és kizárólag attól függ, az azt elszenvedő egyén vajon elnyomásnak, vagy társadalmi identitása megerősítésének érzékeli-e a közösségi vélemény állami eszközökkel való érvényre juttatását. Amennyiben az alkotmány valóban a társadalmi konszenzust rögzíti, végrehajtása biztosított, és lehetőség van az egyedi kivételes esetek kezelésére, akkor valóban jól működhet a rendszer. Szándékosan nem írtam büntető törv. könyvi példát, igaz, pontosan a büntetőjog az, ahol a kegyelmi jogkör gyakorlása révén az utóbbi feltétel megvalósítására is lehetőség nyílik.
Ez így nagyon leegyszerűsítő, de mindenről egy üzenetben nem lehet...
azfix
Nagyon jól látja a dolgokat. A probléma valóban komplex , és ráadásúl nem is szakértek hozzá, ezért csak néhány megjegyzést engedjen meg:
Szerintem az alkotmány engedélyezhet pozitív diszkriminációt, ha pl. társadalmi, etnikai stb. csoportokat valamilyen körülmény hatására negatív diszkrimináció ér. Ilyenkor a pozitív diszkrimináció, természetesen csak mértékkel, éppen az adott csoport elnyomattatását gátolja, így ez a fajta diszkrimináció szerintem nem elnyomó jellegű.
A demokratikus államformát valóban nem tartom elnyomó jellegünek, ha az valóban megfelel az állam az Alkotmányban rögzített demokratikus elveknek. Ha ezek az elvek sérülnek, akkor viszont hiába is hívjuk demokráciának az államformát, akkor az már nem az. A diktatúra, azaz államhatalom kontrolljának megszűnése törvényszerűen elnyomáshoz vezet. Gondoljon csak bele: a demokrácia híveit mindenképpen negatív diszkriminációnak kell alávetni stb.
A nép általában nem legitimálja a diktatúrát. Legitimálhat egy diktatúrára törekvő pártot választáskor, ha az adott párt a választások előtt ügyesen leplezi törekvését, azaz megtéveszti a választópolgárokat. Ezért nagy a felelőségük a pártoknak, hiszen nem mindegy, hogy választási kampányukat pusztán propagandamunkának vagy a választópolgárok tájékoztatásának szánják.
Azt hiszem már így is túl sokat írtam.
Tisztelettel, mint fent
Ha jól vettem észre Te akkor tartasz elnyónak egy államot ha abban nem valósul meg a társadalmi kontroll a választott szerveknél, illetva jól különválasztott hatalmi ágak léteznek amiket szintén demokratikusan választanak, illetve ellenőriznek.
Ez szerintem a kérdés általánosítása,hiszen, ha ez magvalósul akkor demokratikus államról beszélhetünk. Vajon lehet e egy demokratikus állam elnyomó, illetve minden diktatúra elnyomó államot valósít meg?
Egy állam attól (is) elnyomó, ha nem minden állampolgárának biztosít ugyanolyan jogokat, tehát ha -akár pozitívan, akár negatívan - diszkriminál bizonyos társadalmi, etnikai stb. csoportokat. A demokrácia a TÖBBSÉG kormányzása nem feltétlenül az EGÉSZ népé, tehát, ha bár mindaz megvan amit mondasz ugyanakkor pl. diszkrimináció is van akkor az az állam EBBŐL A SZEMPONTBÓL elnyomó. Természetesen a probléma ennél is komplexebb de nem kívánok senkit tovább fárasztani.
Ui. Amennyiben a diktatúrát a nép bármely okból legitimálja és a diktatúra megvalósítja az állam gondoskodó feladatát, valamint nem viszi túlzásba a korlátozó funkciót akkor az nem elnyomó államot valósít meg.
Önnek is azt ajánlom, hogy próbáljon meg különbséget tenni a hatalomgyakorlás és az elnyomás fogalmai között. A két fogalom nem szinonímája egymásnak.
Az demokratikus állam több hatalmi ággal rendelkezik. Ezek egymás hatalmát korlátozzák, illetve ellenőrzik, ami csökkenti annak a lehetőségét, hogy az államhatalom totális elnyomó hatalommá váljon.
Demokratikus államban tiszteletben kell tartani az alaptörvényeket, azaz az állam Alkotmányát. Az alkotmány szintén több garanciát tartalmaz arra, hogy az államhatalom ne váljék elnyomó hatalommá.
Egyedül az Alkotmány semmibevétele néha egy kis erőszakkal megspékelve vezethet a totális elnyomáshoz, mint ahogy a legújabbkori történelem néhányszor ezt bizonyította is.
Ezért fontos az, hogy a hatalomban résztvevő pártok betartsák az Alkotmányt. Nem pusztán szó szerint, hanem az Alkotmány szellemét is, hiszen a jogászok olykor túlságosan is belefeledkeznek a kiskapuk keresésésbe.
Rendkívűl fontos emiatt az Alkotmány ismerete, és az Alkotmánybíróság szerepe. Nagy felelősség a bírák kiválasztása is.
Az állam elnyomó, ha mást mondasz, mint amit gondolsz, illetve ha már gondolni se mered (Orwell, 1984).
Viszont az állam definíció szerint elnyomó: elnyomja a devianciákat (bűnözés pl),a "társadalmi normákkal ellentétes viselkedés" egy részét. Kérdés csak az, hogy mely területekre terjed ki a „társadalmi norma". Például azt hiszem a hangadók többsége egyetért abban, hogy nem illik pedofil hirdetéseket feladni, a holocaustot kétségbe vonni, stb. Ma Magyarországon legalábbis a másodikat bűntetlenül meg lehet tenni, holott ez a többségi véleménnyel ellentétes, és sokak szemében meglehetősen szélsőséges vélemény (látom lelki szemeimmel, ahogy nyílnak a bicskák). Viszont szinte bármilyen politikai véleményt le lehet írni, vagy el lehet mondani következmények nélkül. Hisztek az Önkorlátozásban? Hova, mennyire kell kiterjednie az állam elnyomó szolgáltatásainak? Van itt a környéken anarchista ihletésű hozzászóló?
Senki sem gondolja, hogy Ön anarchista lenne. Önből egyenesen Engels szól. A részleteket [98-10-10 6:42 PM]-ben találja meg.
Remélem nem ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy "az Állam csak elnyomó lehet", mert akkor számon kell kérnem Önön, hogy mit ért Ön az "elnyomás" fogalma alatt.
Az Állam csak elnyomó lehet, hisz azáltal, hogy vannak törvényei, végrehajtó szervei, vezetői, nem engedi az egyén szabadságát, ennél fogva nem lehet más, mint elnyomó...
Ettől még nem vagyok anarchista :)
Szabi előtt igyekszem felkutatni a teljesítetlen igéreteimet, mivel szerintem az igéreteket illik betartani. [98-10-12 12:08 PM]-ben találtam egy ilyen igéretet, és ha késve is, de igyekszem kielégíteni az érdeklődését:
"Ha társadalmunkban a túlzott jövedelmi eltéréséket a többség igazságtalannak tartja, miféle "baloldali" érvekkel tudod velem elfogadtatni, hogy ez pont a legkiszolgáltatottabb rétegek körében igazságos lenne?"
Mint írja, a társadalom a "túlzott" jövedelmi eltéréseket tartja igazságtalannak. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy a társadalom az értékteremtéssel alá nem támasztott magas jövedelmeket tartja igazságtalannak, pl. Tocsik ügy, banki manipulációkkal szerzett jövedelmek, Trixi úrhölgy MALÉV igazgatósági jövedelme, magas pozícióba helyezett pártkatonák megemelt gázsija. A nyugdíjak mögött viszont általában egy élet munkája, így értékteremtés áll. Ráadásul a nyugdíjak közötti különbség nagyságrendekkel kisebb, mint az egyébb jövedelemkülönbségek, így aztán nem is okoz "túlzott jövedelmi eltéréseket". Ha véleményemet "baloldalinak" titulálja, Ön megteheti, de ezzel a jobboldalt is minősíti.
A többit a megfelelő topic-ban különben még offtopic-ok lennénk.
