Keresés

olyanság #

https://vimeo.com/121998615

LF: A citerám a régi.

hvg.hu: Tényleg igaz, hogy ez az első hangszered, amelyet gyermekkorodban édesanyádtól kaptál?

LF: Igen.

hvg.hu: Hogyan választott ilyen különleges hangszert?

LF: Nem tudta, hogy az. Könyörögtem egy jó citeráért. Mondták édesanyámnak, hogy azt Pesten lehet megvenni. El is utazott, de kiderült, hogy a mester csak megrendelésre készít hangszert. Édesanyám azt mondta, neki most mindenképpen citerával kell hazamennie, mert másképp botrány lesz. Nem volt más, anyám a mester saját hangszerét hozta el nekem. Meggyőzte róla, hogy csináljon másikat magának. Gáts Tibornak hívják, mai napig készít hangszereket.

http://hvg.hu/kultura/20130912_Kell_hogy_kicsit_megszallott_legyek__i?fb_action_ids=10201183599045101&fb_action_types=og.recommends&fb_source=other_multiline&action_object_map={%2210201183599045101%22%3A288412947968324}&action_type_map={%2210201183599045101%22%3A%22og.recommends%22}&action_ref_map=[]

Összenő, ami összetartozik:)

A mexikói szekvencia kissé... különös.

http://cosmicportal.tumblr.com/

Kicsit ki kell pótolni a körülállóságokat, de azért köszönöm. :)

:)

"- Az a nagy büdös helyzet - felelte Fletcher -, hogy néha az a legjobb, az egyetlen dolog, amit egy másik ember érdekében tehetünk, ha jelen vagyunk. Lehet, hogy fogalmunk sincs, hogyan tudnánk segíteni rajta, de legalább jelen vagyunk. És ehhez nagy bátorság kell ám. Mint mindenhez. Ahhoz is, hogy törődjünk az emberekkel. De mi mást tehetnénk?
Rádöbbentem, hogy Fletcher szavajárása akár a családunk jelmondata is lehetne: "Jelen vagyunk". Mindennap, bármi is történjen, méghozzá sztoikus nyugalommal.
(...)
- Van egy másik lehetőség is - mondta.
- És mi az?
- Biztosan tudod, hogy a Bibliában, amikor megjelenik egy angyal, mindig azzal kezdi: "Ne féljetek!"
- Igen.
- Hosszú időbe telt, de végül sikerült rájönnöm, hogy nem nyugtatgatni akar minket, amikor ezt mondja. Hanem ránk parancsol. Ez az utasítás több, mint háromszázszor hangzik el a Bibliában. Isten azt üzeni nekünk, ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy féljünk. A félelem meggátol minket abban, hogy teljesítsük a feladatunkat.
(...)
- Nem tudom, van-e bennem ennyi bátorság - jegyeztem meg.
- De hát éppen ez az - válaszolta Fletcher. - Mindenki fél. Nem baj, ha félsz. De ne engedd, hogy ez megmérgezze az életed. Ha csak ebben az egy dologban Istenre hallgatsz, nem lesz szükséged bátorságra; sem hitre. Csak ebben az egy dologban hallgass rá.

(...)

Egész életemben elmentem a fontos dolgok mellett. Nem az a lényeg, hogy egy vidéki orvos elég bátor és rátermett volt ahhoz, hogy nyitott szívműtétet végezzen el egy férfin a silóban, kölcsönkért bicskával, és ezzel megmentette a beteg életét.
Azt hittem, a történet arról szól, hogy az orvos bicskával nyitotta fel a férfi mellkasát. Pedig nem. Arról szól: mindegy, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, tegyük meg, amit meg kell tennünk.
Azt hittem, a történet arról szól, hogyan kell jót cselekedni. Pedig nem. Arról szól, hogy vegyük észre, mire van szükségük másoknak, és tegyük azt.
Ahogy Henry is mondta, a legfontosabb dolgok az életben nem tűnnek valami nagy durranásnak. A legfontosabb dolgok teljesen láthatatlanok, és ez így van jól. Bajban is lennénk, ha másképp lenne."

:)

  :)

Ez csak egy történet m-s-mnek.

Jelen pillanatban az életemben két olyan ember van, akinek a "spirituális" "mintáját" érzékelem, érdekes, hogy a másodiknál kezdett úgy alakulni, hogy a "minta" elnevezést kapta tőlem ez a valami "dolog".

Az a legviccesebb, hogy fogalmam sincs, hogyan különböztetem meg ezt a kettőt, mármint érzet szinten, ugyanazt az energetizáltságot érzem mindkettőnél, mint valamikor régen a meditációk idején - a korszak lezárulta után soha nem tudtam véleményt nyilvánítani, hogy mi is volt az hát. Sokszor csak tippelek, hogy melyikük. Kivéve álmaimban - ott pontosan tudom mindig -, és irányított, személyes kommunikációnál.

Érdekes: az egyik ember tudati tartalmakat hordoz a mintájában, olyan, mint egy ilyen szócső vagy hogy hívják, mond valamit és az energetizáltságtól valahogy egy irraccionális terepen életre kel az, amit mondott. A jellegzetessége ennek a kommunikációnak az, hogy az általa elmondott mondatokat másoktól ötvenezerszer hallottam már, de mindig csak huzigáltam a számat, mert ezek racionálisan roppant gyermeteg dolgok. Mikor ő mondja, akkor "megértem". A másiknál teljesen csak egzisztenciális a tartalom, semmi köze ahhoz, amiről épp csak szó van, olyan, mint egy háttérzene, olyan hobbis, nem értek meg tőle semmit, csak "hegyezem rá a fülem", mint a kutyák, és próbálok valahogy ráhangolódni, de felesleges is, mert önmagában a működése számít.

(De azt hiszem, lassan lezárom magam mindkettővel kapcsolatban.)

HUSZADIK FEJEZET  Ixtláni utazás

Don Genaro dél körül érkezett vissza, s don Juan javaslatára mindhárman elmentünk kocsival azokba a hegyekbe, ahol az előző nap jártam. Ugyanazon az ösvényen indultunk el, amelyen én, de ahelyett, hogy megálltunk volna a magas fennsíkon, mint én, addig másztunk, amíg fel nem értünk egy alacsonyabb hegylánc ormaira, majd ereszkedni kezdtünk a túloldali lapos völgybe.

Egy magas dombtetőn megálltunk pihenni. Don Genaro választotta ki a helyet. Gépiesen leültem, ahogy a társaságukban mindig: don Juannal a jobb, don Genaróval a bal oldalamon háromszöget alkottunk.

A sivatagi cserjés nedvesen tündöklött. Mindent ragyogó zöld szín fedett a rövid tavaszi zápor után.

– Genaro mindjárt mesél neked valamit – szólalt meg hirtelen don Juan. – A szövetségessel való első találkozását fogja elmesélni. Ugye, Genaro?

Volt valami rábeszélő don Juan hangjában. Don Genaro rám nézett, s ajkát úgy húzta össze, hogy szájával kerek lyukat formált. Nyelvét a szájpadlásának hajlította, s görcsökben fetrengő ember módjára nyitotta-csukta száját.

Don Juan hangosan nevetve figyelte. Nem tudtam, miképp értelmezzem az egészet.

– Mit csinál? – kérdeztem don Juant.

– Tyúkot alakít!

– Tyúkot?

– Nézd, nézd a száját! Az a tyúk segge; éppen tojni készül!

Genaro szájának rángatódása fokozódott. Szemébe különös, őrült kifejezés költözött. Szája nyílt, mintha a görcsök egyre tágítanák a lyukat. Torkából harákoló hang tört elő, majd karját a mellén összefonva, kezét befelé hajlítva előrehajolt, s minden szertartásosság nélkül kiköpött egy csomó nyálkát.

– A fene essen belé, nem is tojás volt! – mondta aggódó arccal. Testtartása és arckifejezése láttán nem bírtam ellenállni a nevetésnek.

– Most, hogy Genaro majdnem tojt egy tojást, talán elmeséli neked első találkozását a szövetségessel – terelte vissza a szót don Juan.

– Talán – mondta Genaro érdektelenül. Kérleltem, hogy mesélje el.

Don Genaro felállt, kinyújtóztatta karját és hátát – ropogtak a csontjai; majd visszaült.

– Még ifjúkoromban szálltam szembe a szövetségesemmel első ízben – kezdte el végül. – Emlékszem, kora délután volt. Már hajnal óta a földeken voltam, éppen hazafelé mentem. Hirtelen egy bokor mögül előbukkant, és elállta az utamat. Már várt engem, s arra csábított, birkózzunk meg. Majdnem sarkon fordultam, ott akartam hagyni, de eszembe jutott, hogy elég erős vagyok a küzdelemhez. Azért féltem ám! A hideg futkosott a hátamon, a nyakam deszkakeménységűre merevedett. Egyébként mindig az jelzi a készenlétet, amikor megmerevedik a nyakunk.

Kigombolta az ingét, s megmutatta nekem a hátát. Izmait is megfeszítette a nyakán, a hátán és a karján. Feltűnt a gyönyörű izomzata. Mintha a találkozó emléke törzsének minden izmát mozgásba hozta volna.

– Ilyen helyzetben be kell fogni a szánkat – tette hozzá.

– Úgye? – fordult Don Juanhoz.

– Bizony – felelte nyugodtan don Juan. – Olyan ütést kap az ember, amikor megragadja a szövetségest, hogy leharaphatja a nyelvét vagy kiverheti a fogát. Egyenesen, jól kiegyensúlyozva kell tartani a testünket, és a lábunkkal bele kell kapaszkodnunk a talajba.

Don Genaro fölállt, s bemutatta a helyes testhelyzetet: térdét kissé behajlította, karja oldalt lógott, ujjai enyhén befelé görbültek. Úgy tűnt, lazán, mégis szilárdan áll a talajon. Így maradt egy pillanatig, majd amikor éppen azt hittem, leül, váratlanul csodás szökelléssel előre ugrott, mintha rugó lenne a sarkán. Mozdulata hirtelenségétől hátraestem; de esés közben világosan láttam, hogy Genaro megragad egy embert, vagy valami ember formájú dolgot.

Felültem. Don Genaro még mindig erősen feszítette teste minden izmát. Aztán váratlanul ellazította izmait, majd visszament oda, ahol az előbb ült, s helyet foglalt.

– Carlos meglátta a szövetségesedet – jegyezte meg don Juan mindennapi hangon –, de még gyenge, így elterült.

– Tényleg? – kérdezte mit sem tudó hangon Genaro, s kitágította az orrlyukát.

Don Juan biztosította afelől, hogy "láttam" a szövetségest. Don Genaro ismét akkora erővel szökkent előre, hogy ezúttal az oldalamra estem. Gyorsan hajtotta végre a szökkenését, így képtelen voltam megállapítani, miképp került az ugrás előtti ülő helyzetéből a talpára.

Hangosan hahotáztak mind a ketten, don Genaro röhögése rövidesen prérifarkas üvöltéséhez megszólalásig hasonlatos hanggá alakult át.

– Ne gondold, hogy neked is Genaróhoz hasonlóan szép ugrást kell bemutatnod a szövetségesed megragadásához – fűzte hozzá figyelmeztetően don Juan. – Genaro azért ugrik ilyen jól, mert szövetségese segíti. Csak nagyon szilárdan kell állnod, hogy az ütést kibírd. Úgy kell állnod, mint Genaro az ugrás előtt, majd előreszökkensz, és megragadod a szövetségest.

– De előbb meg kell csókolnia a kitüntetését – vetette közbe don Genaro.

Don Juan tettetett szigorúsággal kijelentette, hogy nincs is kitüntetésem.

– Na és a jegyzetfüzete? – kötötte az ebet a karóhoz don Genaro. – Valamit kell csinálnia a jegyzetfüzetével. Leteszi, mielőtt ugrik, vagy talán vele csépálja el a szövetségest!

– A kutyafáját! – mondta don Juan látszólag őszinte meglepődéssel. – Hát ez eszembe sem jutott! Fogadok, ez lesz az első, amikor valaki jegyzetfüzettel püföli a földre a szövetségesét!

Mire don Juan hahotája és don Genaro prérifarkaséra emlékeztető üvöltése alábbhagyott, mindnyájan kitűnő hangulatban voltunk.

– És mi volt, amikor megragadtad a szövetségest? – kérdeztem don Genarót.

– Erős ütést kaptam – mondta don Genaro egy pillanatnyi habozás után. Úgy tűnt, éppen a gondolatait szedi össze. – El nem képzeltem volna, hogy ilyen lesz – folytatta. – Olyan volt, mint... mint... mint... Nem is tudom szavakkal elmondani. Miután megragadtam, örvényszerűen pörögni kezdtünk, de nem engedtem el. Olyan sebességgel és erővel pörögtünk a levegőben, hogy semmit semláttam. Minden ködben úszott körülöttem. Tovább folytatódott ez a pörgés, egyre tovább, egyre tovább... Hirtelen megéreztem, hogy megint a földön állok. Végignéztem magamon. Nem ölt meg a szövetséges! Még mindig egyben voltam. Saját magam voltam! Akkor tudtam, hogy sikerült. Végre megvan a szövetségesem! Ugráltam örömömben. Micsoda érzés! Micsoda jó érzés volt! Aztán körülnéztem, hol vagyok. Ismeretlen volt a környezet. Arra gondoltam, a szövetséges a levegőn át elragadott, s valahol nagyon messzire dobott le attól a helytől, ahol pörögni kezdtünk. Megkerestem a világtájakat. Úgy gondoltam, kelet felé lakom, ezért arra indultam. Még korán volt. Nem tartott túl sokáig a birkózásunk. Hamarosan járt útra találtam, s egyszer csak egy csomó ember jött szembe. Indiánok voltak. Mazatékoknak gondoltam őket. Körbevettek, s megkérdezték, merre tartok.

– Hazafelé megyek, Ixtlánba! – válaszoltam.

– Eltévedtél? – kérdezte valaki.

– El – feleltem.

– Miért?

– Mert nem arra van Ixtlán! Ixtlán az ellenkező irányban van!

– Mi is oda megyünk! – szólt valaki más.

– Nem tartasz velünk? – mondták mindannyian. – Van nálunk ennivaló!

Don Genaro szünetet tartott a mesélésben, s úgy nézett, mintha arra várna, kérdezzek.

– Na, és mit történt? – kérdeztem. – Velük mentél?

– Nem mentem – mondta. – Mert nem voltak igaziak. Ezt attól a perctől tudtam, amikor odajöttek. Volt valami árulkodó a hangjukban, a barátságosságukban, különösen, mikor arra kértek, hogy velük tartsak. Gyorsan kereket oldottam. Kiáltoztak utánam, könyörögtek, hogy menjek vissza. Hívásuk egyre kísértetiesebbé vált, de én csak rohantam tovább.

– Kik voltak ezek? – kérdeztem.

– Emberek – felelte metszőn. – Csakhogy nem igaziak.

– Mint a kísértetek – magyarázta don Juan. – Jelenések.

– Miután messzebb jutottam, magabiztosabb lettem – folytatta don Genaro. – Tudtam, hogy Ixtlán arra van, amerre megyek. Később két férfit láttam szembe jönni az úton. Ők is mazaték indiánnak tűntek. Rőzsével megrakott szamarat vezettek. Ahogy elmentek mellettem, odamotyogták: "jó napot". Én is köszöntem nekik, s mentem tovább. Úgy tűnt, nem figyelnek rám, csak mentek tovább. Lelassítottam, feltűnés nélkül hátra fordultam, és figyeltem őket. Folytatták útjukat, s nem érdekelte őket, mit csinálok. Igazinak tűntek. Utánuk futottam, s kiabáltam nekik, hogy várjanak meg.

Megfogták a szamarukat, s a két oldalára álltak, mintha a terhét védenék.

– Eltévedtem a hegyekben – szóltam hozzájuk. – Merre van Ixtlán?

Arra mutattak, amerre ők mentek.

– Nagyon messze van – mondta egyikük. – Azoknak a hegyeknek a túloldalán. Négy-öt napba fog telni, míg odajutsz.

Megfordultak, s tovább mentek. Úgy éreztem, igazi indiánok, s kérleltem őket, hadd csatlakozhassak hozzájuk.

Egy ideig együtt mentünk, aztán egyikük elővette az elemózsiáját és engem is megkínált. Volt valami szörnyen furcsa abban, ahogyan az ételt kínálta. Testem riadtságot érzett, így azonnal hátraugrottam, s ismét futásnak eredtem. Mindketten azt állították, hogy meghalok a hegyekben, ha nem tartok velük, s megpróbáltak rávenni, hogy visszamenjek. Az ő kérlelésük is igen csábító volt, de én futottam onnan, ahogy csak tudtam.

Tovább mentem. Akkor már tudtam, hogy jó úton vagyok Ixtlán felé, s azok a jelenések csak el akartak engem téríteni.

Még nyolccal találkoztam; ezek már bizonyára tudták, hogy az elhatározásom rendíthetetlen. Az út mentén álltak, s könyörgő szemmel néztek rám. A legtöbben még élelmet és egyéb, állítólag eladásra szánt dolgokat is kitettek, mintha ártatlan, út menti kereskedők lennének. Meg se álltam, rájuk se néztem.

Késő délutánra egy ismerősnek tűnő völgybe érkeztem. Valahonnan ismertem már. Azt hittem, már jártam ott, de ha így volt, akkor valójában Ixtlántól délre voltam. A táj kiemelkedő jellegzetességeit fürkésztem, hogy eligazodjak, s útvonalamat is kiigazítsam, amikor egyszer csak feltűnt egy kecskéit vigyázó indián pásztorfiú. Úgy kétévesforma lehetett, öltözete ugyanolyan, mint az enyém volt az ő korában. Egykori önmagamra emlékeztetett, amikor atyám két kecskéjére vigyáztam.

Figyeltem egy darabig. Magában beszélt, amint én is annak idején. Értek a kecskepásztorkodáshoz, meg tudtam hát állapítani, hogy nagyon ügyesen végzi a dolgát. Alaposan és elővigyázattal. Nem kényeztette a kecskéit, de nem is volt velük kegyetlen.

Elhatároztam, hogy beszélek vele. Amikor hangosan megszólaltam, felugrott, egy párkány felé rohant, a sziklák mögé bújt, és onnan kandikált elő. Úgy tűnt, bármikor kész futásnak eredni, s menteni az életét. Tetszett nekem ez a fiúcska. Félt ugyan, de mégis talált arra időt, hogy a kecskéit kiterelje a látókörömből.

Hosszú ideig beszéltem vele: elmondtam, hogy eltévedtem, és nem tudom, merrefelé van Ixtlán. Megkérdeztem, hogy hívják a legközelebbi helységet, s válasza az volt, amit vártam. Ennek igen megörültem. Rájöttem, nem tévedtem el, s azon morfondíroztam, micsoda ereje lehet ennek a szövetségesnek, hogy egy szemvillanás alatt ilyen távolságokra hurcol.

Megköszöntem a fiúnak a segítséget, s tovább indultam. Feltűnés nélkül előjött a rejtekhelyéről, s egy alig kivehető ösvény felé terelte állatait. Úgy tűnt, ez az ösvény lefelé vezet a völgybe. Utána szóltam, és ezúttal nem eredt futásnak. Elindultam felé, s mikor túl közel értem hozzá, a bozótba ugrott. Megdicsértem az elővigyázatosságáért, s még néhány kérdést feltettem neki.

– Hová vezet ez az út? – kérdeztem.

– Lefelé – felelte.

– Te hol laksz?

– Ott lenn.

– Sok ház van ott lenn?

– Nem, csak egy.

– És hol a többi?

A fiú a völgy túloldala felé mutatott a korához illő közömbös kézmozdulattal. Aztán a kecskéivel elindult lefelé.

– Várj egy kicsit! – szóltam a fiú után. – Fáradt és éhes vagyok. Vigyél el a családodhoz!

– Nincs nekem senkim – felelte a fiú, s ez kissé megütött. Nem tudom miért, de a hangja elbizonytalanított. A fiú észrevette habozásomat, megállt, s felém fordult.

– Senki sincs most nálunk – mondta. – Nagybátyám elment, a felesége meg a földeken van. Van jó sok élelmünk! Van bőven! Jöjjön velem!

Szinte elszomorodtam. A fiúcska is kísértet volt! Hanglejtése, mohósága elárulta. A jelenések tőrbe akartak csalni, de én nem riadtam meg. Egész testem még mindig zsibongott a szövetségessel való mérkőzéstől. Dühös szerettem volna lenni a jelenésekre, vagy a szövetségesre, de valahogy képtelen voltam úgy feldühödni, ahogy azelőtt. Feladtam hát a próbálkozást. Majd el akartam szomorodni, mert olyan aranyosnak találtam a fiúcskát, azonban ez sem sikerült. Így ezt is feladtam.

Váratlanul rájöttem, hogy van szövetségesem, s a kísértetek semmit sem tehetnek velem. Követtem a fiút az ösvényen. Más jelenések is előugrottak innen-onnan, s megpróbáltak szakadékba buktatni, de akaratom erősebb volt náluk. Észrevehették ezt, mert egy idő után abbahagyták a zaklatást. Végül már csak egyszerűen odaálltak az utam mellé; egyik-másik néha felém vetette magát, de akaratommal megállítottam őket. Végül teljesen felhagytak üldözésemmel.

Don Genaro hosszú csendbe merült. Don juan rám nézett.

– És akkor mi történt, don Genaro? – kérdeztem.

– Tovább mentem – mondta tárgyilagosan.

Úgy tűnt, befejezte történetét, s nincs több hozzáfűznivalója. Megkérdeztem, honnan tudott kísértet-voltukra következtetni abból, hogy étellel kínálták.

Nem felelt. Tovább érdeklődtem, s megkérdeztem, hogy szokás-e a mazatékok között letagadni az élelmet, vagy különösen sok figyelmet fordítani az evéssel kapcsolatos dolgokra.

Azt felelte, hogy a hangszínük, a mohóságuk, hogy kicsalják, s ahogyan az élelemről beszéltek, mind árulkodó jelek voltak – ezek észrevételében szövetségese segített. Ugyanis magától sohasem vette volna észre ezeket a sajátosságokat.

– Szövetségesek voltak ezek a kísértetek is, don Genaro?

– Nem. Emberek.

– Emberek? Az imént mondtad, hogy csak jelenések voltak!

– Azt mondtam, nem voltak valódiak. Miután a szövetségessel találkoztam, semmi sem volt többé valóságos.

Hosszú csend telepedett ránk.

– Mi volt a történet végeredménye, don Genaro? – kérdeztem.

– Végeredménye?

– Arra gondolok, hogy mikor és hogyan értél el végül Ixtlánba?

Egyszerre kezdtek hahotázni.

– Hát ezt érted te végeredmény alatt – jegyezte meg don Juan. – Mondjuk így: Genaro útjának semmiféle végeredménye nincs. Soha nem is lesz! Genaro még mindig útban van Ixtlán felé!

Don Genaro átható tekintettel pillantott rám, majd elfordította a fejét, és a messzeségbe bámult, dél felé.

– Sohasem érek el Ixtlánba – jelentette ki; hangja, bár szilárd volt, elhalkult, szinte csak mormogott. – De belül úgy érzem... néha úgy érzem, hogy már csak egy lépésnyire állok tőle, mégsem érek oda soha. Utazásomon még a táj rég jól ismert jellegzetességeit sem találom már. Már semmi sem az, mint azelőtt.

Don Juan és Don Genaro egymásra néztek. Volt valami igen szomorú a nézésükben.

– Ixtláni utam során csak kísértet-utazókkal találkozom – mondta halkan don Genaro.

Don Juanra néztem. Nem értettem, mit akart ezzel mondani don Genaro.

– Mindenki, akivel csak Genaro találkozik ixtláni utazása során, múlékony lény – magyarázta don Juan. – Itt vagy például te. Te is kísértet vagy érzéseid, mohóságod olyan, mint az embereké. Ezért mondja, hogy csak kísértetekkel találkozik ixtláni útja során.

Hirtelen ráébredtem, hogy don Genaro ixtláni útja csak metafora.

– Ixtláni utazásod akkor nem is valóságos – jelentettem ki.

– De az! – válaszolt Genaro. – Az utazók nem valóságosak!

Feje biccentésével Don Juan felé mutatott, s hangsúlyozottan kijelentette:

– Ez az egyetlen, amelyik valóságos. Csak akkor valóságos a világ, ha vele vagyok.

Don Juan elmosolyodott.

– Genaro azért mesélte el neked ezt a történetet – szólt don Juan –, mert tegnap megállítottad a világot, sőt, szerinte láttál is, de olyan süket vagy, hogy észre sem vetted. Én folyton mondom neki, milyen különös vagy, és előbb-utóbb látni fogsz. Mindenesetre, amikor legközelebb találkozol a szövetségeseddel, ha sor kerül erre, birkóznod kell majd vele, és meg kell szelídítened. Ha túléled a megrázkódtatást – márpedig ebben biztos vagyok, hiszen erős vagy, és harcosként élsz már egy ideje – ismeretlen földön találod majd magadat. Első dolgod, mint valamennyiünknek, természetesen az lesz, hogy hazaindulj Los Angelesbe. Csakhogy Los Angelesbe nem lehet visszamenni. Amid ott maradt, az örökre elveszett. Ekkorra már persze varázsló leszel, de ez nem segít; ilyenkor mindnyájunknál csak az számít, hogy minden, amit szeretünk, amit gyűlölünk, amit kívánunk – elveszett. Az ember érzései mégsem tűnnek el és nem is változnak meg, elindul hát hazafelé a varázsló, tudván, hogy soha nem jut az otthonába, tudván, hogy nincs olyan erő a földön, még a halála sem, amely visszaadná neki a helyet, a dolgokat, az embereket, akiket szeretett. Ezt mondta el neked Genaro.

Don Juan magyarázata valóságos katalizátorként hatott rám: don Genaro történetének teljes hatása akkor taglózott csak le, amikor saját életemhez kezdtem kapcsolni történetét.

– Mi lesz azokkal, akiket szeretek? – kérdeztem don Juantól. –Mitörténik majd velük?

– Mind hátramaradnak – felelte.

– Sehogyan sem szerezhetem őket vissza? Mi van, ha megmentem őket, s magammal viszem?

– Nem lehet. A szövetségesed kiragad, és egymagadban ismeretlen világokba pörget.

– De Los Angelesbe visszamehetek, nem? Buszra szállhatok, vagy repülőre, s odamehetek. Los Angeles még mindig létezni fog, nem?

– Hát persze – mondta nevetve don Juan. – Akárcsak Manteca, Temecula meg Tucson.

– Na és Tecate – tette hozzá don Genaro nagy komolyan.

– És Piedras Negras meg Tranquitas – mondta don Juan mosolyogva.

Don Genaro még több nevet sorolt fel, és don Juan sem maradt el tőle; egészen belemelegedtek abba, hogy a lehető legmulatságosabb és leghihetetlenebb város- meg faluneveket sorolják fel.

– Ha a szövetségessel pörögsz, megváltozik a világról alkotott fogalmad – közölte don Juan. – Minden ettől a fogalomtól van, ha ez átalakul, maga a világ is megváltozik.

Emlékeztetett egy költeményre, amit egyszer felolvastam neki, és arra kért, szavaljam el. Egy-két szót idézett az elejéből, s eszembe jutott, ahogyan egyszer Juan Ramon Jimenez verseit olvastam fel neki. Az El Viaje Definitivo (A végső utazás) című versre gondolt. Elszavaltam.

...És elindulok. De maradnak a madarak, dalolva,

s kertem is marad a zöld, fával,

a kutacskával.

Lesznek még délutánok, mikor kék s békés az ég,

és harangok kondulnak majd a toronyból,

ahogy ma délután is.

Elmúlnak majd, akik szeretnek,

s a város minden évben új életre nyílik.

De a szellemem mindig nosztalgiával vándorol majd

vissza, a virágoskert ama rejtett sarkába.

– Erről az érzésről beszélt Genaro – mondta don Juan. – Aki varázslónak készül, szenvedélyesnek kell lennie. A szenvedélyes embernek földi javai, s kedves dolgai vannak – ha más nem, az ösvény amelyet tapos. Éppen ezt fejezte ki Genaro ezzel a történettel. Genaro Ixtlánban hagyta a szenvedélyét: az otthonát, az övéit, mindent, ami számított neki. Most az érzéseiben vándorol arra, s néha már, mint mondta, kis híján Ixtlánba ér. Ez mindannyiunkra igaz. Genarónak ez Ixtlán, neked Los Angeles, nekem pedig...

Nem akartam, hogy don Juan magáról meséljen. Szünetet tartott, mintha olvasta volna gondolataimat.

Genaro sóhajtott, s a költemény első sorait így fogalmazta át:

– És elindultam. De maradtak a madarak, dalolva...

Egy pillanatig úgy éreztem, hogy mindhármunkat elönt a szenvedés és a leírhatatlan magány hulláma. Don Genaróra néztem, hiszen szenvedélyes ember lévén, sok minden köthette a szívét, s mindent, ami számított neki, hátrahagyott. Tisztán érzékeltem, hogy emlékezetének ereje mindjárt szökőárszerűen megindul, és don Genaro a sírás küszöbén van.

Gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Don Genaro szenvedélyétől, fenséges magányától sírhatnékom támadt.

Don Juanra néztem. Ő is rám meredt.

– Csak harcosként maradhatunk életben a tudás útján – jelentette ki. – A harcos művészete az, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetét az emberlét csodálatosságával.

Mindkettőjüket külön megszemléltem. Szemük világos és tiszta volt. Mindent elborító nosztalgiahullámot idéztek meg, s amikor úgy tűnt, szenvedélyes könnyekben törnek ki, megállították a szökőárat. Azt hiszem, egy pillanatra láttam. Óriási, megmerevedett hullámként láttam magam előtt az ember magányosságát, amit egy metafora láthatatlan fala tartott vissza.

Rettentő szomorúságom itt mámorba csapott át. Átöleltem őket.

Don Genaro mosolyogva fölállt. Don Juan is fölállt, a kezét finoman vállamra helyezte.

– Most itt hagyunk – mondta. – Tedd, amit jónak vélsz. A szövetséges ott vár rád, annak a síkságnak a szélén.

A sötét, távoli völgy felé mutatott.

– Ha úgy érzed, nincs itt az időd, ne menj még el a találkozóra – folytatta. – Semmit sem nyerünk, ha erőltetjük a dolgot. Légy kristálytiszta és halálosan biztos magadban, ha életben akarsz maradni.

Don Juan elindult, vissza sem nézett. Don Genaro néhányszor visszafordult, kacsintott és intett a fejével, hogy menjek. Néztem őket, ameddig el nem tűntek a messzeségben, majd visszamentem a kocsimhoz, és begyújtottam a motort. Tudtam, hogy még nem jött el az időm.

Ixtláni utazás 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: 

CARLOS CASTAÑEDA: JOURNEY TO IXTLAN:

The Lessons of Don Juan

Washington Square Press, a division of Simon & Schuster Inc.

1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020

Fordította: NAGY ÁLMOS

Édesvíz  Bp.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET  A világ megállítása

Másnap, ébredés után azonnal faggatni kezdtem don Juant. Éppen fát vágott a ház mögött, don Genarót viszont sehol sem láttam. Don Juan szerint nem volt semmi megbeszélnivalónk. Rámutattam, hogy sikerült megőriznem a szükséges távolságot, s anélkül figyeltem végig don Genaro "padlón úszását", hogy bármilyen magyarázatot kértem vagy kívántam volna, de mértékletes magatartásom ellenére nem tudtam kivenni, mi folyik itt. A kocsi eltűnése után ösztönszerűen bennragadtam a logikus érvek keresésében, de az sem segített. Megmondtam don Juannak, hogy magyarázatkereső törekvésemet nem szándékosan az ő bosszantásukra eszeltem ki: a mélyről jövő szükség minden egyéb megfontolást elsöpör bennem.

– Akár valami betegség – mondtam.

– Nincs betegség – felelte don Juan nyugodtan. – Csak nyavalygás van. Te a magyarázat-kereséssel nyavalyogsz. A te esetedben már nincs szükség magyarázkodásra.

Kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én csak a rend és az értelem feltételei mellett tudok működni. Eszébe juttattam, hogy találkozásunk óta gyökeresen átalakítottam a személyiségemet, s ezzel képes voltam magamnak megmagyarázni a változás okait és céljait.

Don Juan csendesen nevetett. Hosszú ideig nem szólt.

– Nagyon ügyes vagy – mondta végül. – Mindig visszajutsz oda, ahol mindig is voltál. Ezúttal azonban vége! Sehova se vonulhatsz vissza már. Semmit sem magyarázok el neked többé. Akármit tett veled Genaro tegnap, a testeddel tette. Hagyd hát a testedet, hogy eldöntse, mi micsoda!

Don Juan barátságosan, de szokatlanul távolságtartó hangon szólt hozzám, s ettől magányosság tört rám. Kifejeztem neki a szomorúságomat. Elmosolyodott. Ujjai csendben a kezem fejére simultak.

– Mindketten halandó lények vagyunk – mondta lágyan. – Nincs időnk a régi szokásainkra. Most mindazt a nemtevést, amire tanítottalak, be kell vetned, és meg kell állítanod a világot!

Ismét megragadta a kezem. Érintése szilárd volt, s barátságos, mintha biztosított volna arról, hogy törődik velem, és szeretetet érez irántam, ugyanakkor valami eltéríthetetlen szándékot is felfogtam belőle.

– Ezzel kinyilvánítok valamit feléd – mondta, s egy pillanatra megszorította a kezemet. – Most egyedül kell azok közé a barátságos hegyek közé menned.

Állával a délkeleten lévő távoli hegylánc felé bökött.

Azt mondta, addig maradjak ott, amíg testem szerint nem lesz elég, majd jöjjek vissza hozzá. Gyengéden a kocsi felé tuszkolt így tudatta velem, hogy nem akar többet beszélni a dologról, s ne vesztegessem az időt tovább.

– És ott mit csináljak? – kérdeztem.

Nem felelt, csak nézett, a fejét csóválta.

– Elég ebből! – mondta végül.

Ujjával délkelet felé bökött.

– Menj oda! – mondta metsző egyszerűséggel.

Kocsiba szálltam, s elindultam dél felé, majd keletre, amerre mindig mentem don Juannal. A földút végénél megálltam, majd egy ismerős ösvényen gyalog feljutottam a fennsíkra. Fogalmam sem volt, mihez fogjak ott. Elkezdtem ide-oda lődörögni, nyugvóhelyet kerestem. Hirtelen észrevettem balra egy kis részt. Úgy tűnt, mintha a talaj vegyi összetétele lett volna más, mégis, amikor szememet arra a területre irányítottam, semmi látható nem magyarázta a különbséget. Egy-két méternyire álltam, s igyekeztem "megérezni", ahogyan don Juan mindig ajánlotta.

Talán egy óráig is mozdulatlanul álltam ott. Gondolataim kezdtek lecsillapodni, míg végül nem beszéltem magamban többé. Ekkor bosszúságérzés fogott el. Ez főleg a gyomrom tájékára összpontosult, s akkor volt a legerősebb, ha az említett pont felé fordultam. Taszított, arra késztetett, hogy arrébb menjek. Elkezdtem kancsalítva felmérni a területet, s rövid séta után nagy, lapos kőhöz értem. Megálltam előtte. Semmi különös nem volt a kőben, ami vonzott volna. Semmiféle furcsa színt vagy fényt nem vettem észre rajta, mégis vonzott. A testem jól érezte magát. Fizikai jó érzést éltem át, s leültem rá.

Sokat barangoltam aznap a fennsíkon, és a környező hegyekben anélkül, hogy tudtam volna, mit tegyek és mit várjak. Alkonyatkor visszatértem a lapos kőhöz. Tudtam, ha ott töltöm az éjszakát, biztonságban leszek.

Másnap még keletebbre merészkedtem a magas hegyekbe. Késő délutánra egy még magasabb fennsíkhoz érkeztem. Úgy tűnt, már jártam ott. Tájékozódásképp körülnéztem, de a környező csúcsok közül egy sem tűnt ismerősnek. Miután gondosan megfelelő helyet választottam, leültem egy meddő sziklás rész szélére. Itt meleget és békességet éreztem. Megpróbáltam a tökből még valami élelmet előásni, azonban az már üres volt. Ittam egy kis vizet. Langyos volt és kissé poshadt. Úgy gondoltam, most már nincs más hátra, mint visszamenni don Juanhoz, s töprengeni kezdtem, hogy most rögtön elinduljak-e. Hasra feküdtem, és fejemet karomra hajtottam. Nyugtalanság fogott el, s többször helyzetet változtattam, amíg csak nyugat felé nem fordultam. Már alacsonyan járt a Nap, a szemem is elfáradt. Lenéztem a földre, s ott nagy fekete bogarat pillantottam meg. Kavics mögül mászott elő, testénél kétszer nagyobb trágyalabdát görgetve maga előtt. Sokáig követtem a tekintetemmel. A rovart, úgy tűnt, nem zavarja jelenlétem, tovább görgette terhét, át a kavicsokon, bemélyedéseken, a kiálló gyökereken és a talaj egyéb kitüremkedésein. Amennyire meg tudtam ítélni, nem volt tudatában annak, hogy én is ott vagyok. Eszembe jutott, nem lehetek tökéletesen biztos abban, hogy nem észleli a jelenlétemet; ezt a gondolatot aztán mások követték, ésszerű összehasonlítások sorozata a rovar világáról és az enyémről. Ugyanazon a világon voltunk mind a ketten, mégis nyilvánvalóan nem ugyanaz nekünk a világ. Belemerültem a rovar figyelésébe, csodáltam óriási erejét, melynek segítségével átvitte terhét a köveken és a hasadékokon.

Hosszú ideig figyeltem őt, majd a környező csönd tudatára ébredtem. Csak a szél zizegett néha a sivatagi bozótos ágai és levelei között. Gyorsan felnéztem, ösztönösen balra fordulva, s halvány suhanó árnyékot vettem ki egy pillanatra a közeli sziklán. Először nem tűnt fel, de azután eszembe jutott, hogy a suhanás tőlem balra volt. Ismét gyorsan odafordultam, s tisztán láttam az árnyékot a sziklán. Mintha az árnyék menten lecsúszna a földre, és a talajba szívódna, mint a tinta az itatóspapírba. Borzongás futott végig a hátamon. Eszembe jutott, hogy a halál figyel engem is és a bogarat is.

Ismét a bogár után kutattam, de már nem tudtam fellelni. Gondoltam, elérkezett a célállomásához, s a földi lyukba pottyantotta terhét. Arcomat sima kőre fektettem.

A bogár mély lyukból jött elő, s arcomtól arasznyira megállt. Úgy tűnt, engem néz, s egy pillanatra azt éreztem, hogy tudatába került az én jelenlétemnek, talán épp úgy, mint én vagyok tudatában a halálom jelenlétének. Megborzongtam. Nem is különbözött tőlem annyira ez a bogár! A halál árnyként cserkészett mindkettőnkre a szikla mögül. Különleges mámor öntött el. Egyenlők voltunk, én és a bogár! Egyikünk sem volt jobb a másiknál. A halálunk egyenlővé tett.

Oly erősen hatott át az emelkedett öröm, hogy sírni kezdtem. Igaza volt don Juannak! Mindig is igaza volt. Fölöttébb titokzatos világban élek, mindenki máshoz hasonlóan titokzatos lény, mégsem fontosabb a bogárnál. Megtöröltem a szememet, s ahogyan a kezem fejével dörzsöltem, emberi alakot vettem ki, vagy valami olyasfélét. Tőlem jobbra volt, vagy ötven méternyire. Felültem, és erőltettem a szememet. A Nap már majdnem a látóhatárra ért, sárgás ragyogásától nem láthattam tisztán. Különös zúgást hallottam ekkor, mintha távoli sugárhajtású gép búgása lett volna. Ráfigyeltem: a hang először hosszú, fémes sivítássá változott, majd részegítően dallamos hanggá lágyult. A dallam mintha a villanyáram rezgését követte volna. Az a kép ötlött fel bennem, hogy két feszültséggel töltött gömb közeledik egymáshoz, vagy két feltöltött fémkocka dörzsölődik egymáshoz, s amikor teljesen egymás mellé érnek, jókora puffanással lenyugodnak. Ismét erőltettem a szememet, és igyekeztem az előlem rejtőző embert kivenni, de csak valami sötétséget láttam a bokrok előtt. Kezemmel árnyékoltam a szemem. Azonnal megváltozott a napfény ragyogása, s rájöttem, hogy az előbb csak optikai csalódást láttam, az árnyak és a levelek játékát.

Elfordítottam a tekintetemet, s akkor prérifarkast pillantottam meg. Nyugodtan ügetett a mezőn. Körülbelül ott volt, ahol az előbb az emberi alakot sejtettem. Vagy ötven métert haladt déli irányba, majd megállt, megfordult, s felém kezdett jönni. Egyet-kettőt kurjantottam, hogy elijesszem, de csak jött tovább. Egy másodpercig ijedtség fogott el. Felmerült bennem, hátha veszett, s már azon járt az eszem, hogy köveket gyűjtsek arra az esetre, ha rám támadna. Amikor már csak három-négy méterre lehetett az állat, észrevettem, hogy egyáltalában nem izgatott, sőt, ellenkezőleg; nyugodtnak és félelem nélkülinek látszott. Egyre lassult, s alig másfél méterre tőlem megállt. Néztük egymást, majd még közelebb húzódott. Barna szeme tiszta és barátságos volt. Leültem a kövekre, és mellettem ott állt a prérifarkas, kis híján megérintett. Én csak hüledeztem. Még sohasem láttam ilyen közelről vadon élő prérifarkast, s az egyetlen, ami hirtelen eszembe jutott, az volt, hogy beszélek hozzá. Valahogy úgy kezdtem, mintha barátságos kutyához szólnék. És erre – úgy tűnt – a prérifarkas válaszolt nekem! Egészen biztosan mondott valamit. Kissé összezavarodtam, de nem volt időm az érzéseim elemzésére, mert a prérifarkas ismét "mondott" valamit. Nem mintha olyan szavakat hallottam volna tőle, amilyeneket az emberek szoktak formálni; inkább olyan érzésem volt, mintha beszélne. Ahhoz sem hasonlított azonban ez az érzés, amit a gazdájával valamit közlő háziállat kelt. A prérifarkas csakugyan átsugárzott egy gondolatot, s ez az üzenet valami mondathoz hasonló formában jött meg. Én azt mondtam neki: "Hogy vagy, prérifarkaska?", és úgy észleltem, hogy az állat így válaszolt "Köszönöm, jól. És te?" Majd megismételte a mondatát, mire talpra ugrottam. Az állat meg sem moccant. Még csak meg sem riadt a hirtelen ugrásomtól. Továbbra is barátságosan, tisztán nézett. Hasra ereszkedett, s fejét oldalra hajtva azt kérdezte: "Mitől félsz?". Leültem vele szemben, s életem legfurcsább beszélgetése zajlott le közöttünk. Végül megérdeklődte, hogy mit keresek itt. Elmondtam, azért jöttem ide, hogy "a világot megállítsam". A prérifarkas erre azt mondta: "Que bueno!"⁵ s ekkor rájöttem, kétnyelvű. Mondataiban a főnevek és az igék angolul voltak, de az összekötő részek és az indulatszavak spanyolul. Átfutott az agyamon, hogy chicano⁶ prérifarkassal beszélgetek. Elkezdtem hahotázni az egész ügy lehetetlenségén, s szinte görcsökben fetrengtem a nevetéstől. Ekkor taglózott le az esemény valószínűtlensége, s elmém szédülni kezdett. A prérifarkas felállt, s szemünk találkozott. Farkasszemet néztem vele. Úgy éreztem, szeme valósággal húz, s egyszer csak az állat szivárványszínben kezdett tündökölni. Mintha elmém egy tíz évvel azelőtti esemény emlékét játszotta volna vissza, amikor pejot hatása alatt tanúja voltam annak, hogyan változik egy közönséges kutya felejthetetlen, szivárványszínű lénnyé. Mintha ez a prérifarkas váltotta volna ki ezt a visszaemlékezést, s a korábbi esemény emléke rávetült volna alakjára; a prérifarkas mozgó, folyékony fénylénnyé vált. Fényessége elkápráztatott. El akartam takarni kezemmel a szememet, hogy megvédjem, de képtelen voltam megmozdulni. Valami meghatározatlan részemet mélyen érintette ez a fénylény, testem pedig oly különleges, leírhatatlan meleget és jó érzést élt át, hogy valósággal kirobbantam erre az érintésre. Teljesen hatalmába kerített az élmény. Nem éreztem a lábamat, sem testem többi részét, mégis valamitől egyenesen álltam.

Fogalmam sincs, meddig maradtam ebben a helyzetben. Ezalatt a fényes prérifarkas és a dombtető, amin álltam, elolvadt. Nem voltak gondolataim, érzéseim. Minden kikapcsolt, és szabadon lebegtem.

Hirtelen, mintha valami megütötte volna testemet, majd ugyanez körbevett és felélesztett. Ekkor tudatára ébredtem, hogy a Nap rám süt. Halványan ki tudtam venni nyugaton a távoli hegyláncot. A Nap már szinte a látóhatár alá bukott. Egyenesen belenéztem, s akkor látni kezdtem a világ szálait. A szó szoros értelmében mindent átszövő, fénylő fehéres vonalak tüneményes bőségét láttam magam körül. Egy darabig azt hittem, csak a Nap fényét töri meg a szempillám. Pislantottam, s tovább néztem. A vonalak állandók voltak, körülöttem mindenre vagy rávetítődtek vagy keresztül jöttek rajta. Megfordultam, és megvizsgáltam e rendkívüli új világot. A vonalak láthatóan állandók maradtak, hiába néztem el a Naptól.

Szinte végtelennek tűnt az idő, amit mámorosan a dombtetőn töltöttem, noha az egész esemény talán csupán néhány percig tartott, talán csak addig, amíg a Nap elérte a látóhatárt. Nekem mégis végtelennek tűnt ez az idő. Mintha valami meleg és nyugtató áradt volna a világból is, a testemből is. Tudtam, titokra bukkantam. Olyan egyszerű volt! Ismeretlen érzések áradata öntött el. Még soha életemben nem éltem át ilyen isteni jókedvet, ilyen békét, ilyen mindenre kiterjedő megértést, mégsem voltam képes a felfedezett titkot szavakba, vagy akár gondolatokba önteni. De a testemben megvolt.

Ekkor vagy elaludtam vagy elájultam. Amikor ismét magamhoz tértem, a sziklákon hevertem. Felálltam. A világ olyan volt, amilyennek rendesen látni szoktam. Sötétedett, s gépiesen a kocsim felé indultam.

Mikor másnap reggel megérkeztem, egyedül találtam házában don Juant. Mikor don Genaróról érdeklődtem, azt mondta, valahol a környéken van, dolgait intézi. Azonnal elkezdtem elmesélni neki különleges élményeimet. Nyilvánvaló érdeklődéssel hallgatta.

– Egyszerű: megállítottad a világot – fűzte hozzá, mikor beszámolóm végére értem.

Egy darabig csendben voltunk, aztán azt mondta, meg kell köszönnöm don Genarónak, hogy segített. Úgy tűnt, ma különösen meg van velem elégedve. Többször is göcögve hátba veregetett.

– De felfoghatatlan a beszélő prérifarkas – mondtam.

– Nem is beszéd volt az – felelte don Juan.

– Hát akkor mi?

– Először értettél meg a testeddel valamit. De nem jöttél rá, hogy először is nem prérifarkas az, s nem is úgy beszél, ahogy te meg én.

– De don Juan, a prérifarkas tényleg beszélt!

– Na, most ki beszél itt marhaságokat? Ennyi év tanulás után jobban is tudhatnád! Tegnapmegállítottad a világot, s lehet, hogy még láttál is. Varázslény mondott neked valamit, te a testeddel meg tudtad érteni, mert a világod már összeomlott.

– Olyan volt a világ, mint ma, don Juan.

– Dehogy volt olyan! Ma semmit sem mondanak neked a prérifarkasok, s nem látod a világ szálait. Tegnap csupán azért tetted mindezt, mert valami leállt benned.

– Mi állt le bennem tegnap?

– Nem más, mint amit a világról a többi ember mindig mond neked, hogy szerintük milyen. Tudod, attól a naptól kezdve, hogy megszületünk, elkezdik mondani nekünk, milyen a világ, folyton mesélik, hogy így és emígy történnek a dolgok; ennélfogva természetesen nem tudjuk másként látni a világot, mint amilyennek a többi ember mondja.

Farkasszemet néztünk egymással.

– Tegnap a világ olyanná vált neked is, amilyennek a varázslók mondják – folytatta. – Abban a világban beszél a prérifarkas, meg a szarvas is – mint már egyszer meséltem –, a csörgőkígyó is, a fák és minden élőlény. De én a látásra akarlak téged megtanítani. Talán most már tudod, hogy csak akkorlátunk, ha a világok közé, a közönséges emberek és a varázslók világa közé lopódzunk. Most épp a kettő határvonalán állsz. Tegnap, úgy hiszed, prérifarkassal beszélgettél. A nem látó varázslók mind ugyanezt hinnék, de aki lát, tudja, hogy ez a hiedelem a varázslók világához köt. Úgyanezen az alapon a közönséges emberek világához láncol minket, ha azt hisszük, hogy a prérifarkas nem beszélhet.

– Úgy érted, don Juan, hogy sem a varázslók világa, sem a közönséges emberek világa nem valóságos?

– De, mind a két világ valóságos. Hathatnak rád. Például bármit kérdezhettél volna attól a prérifarkastól, kénytelen lett volna válaszolni. Az egyetlen szomorú része a dolognak az, hogy a prérifarkas nem túl megbízható. Közismert tréfamester. De hát neked nincsen megbízható állattársad.

Don Juan elmagyarázta, hogy a prérifarkas egész életemben társam marad, s a varázslók berkeiben a prérifarkast nem tekintik kívánatos barátnak. Sokkal jobb lett volna számomra – így don Juan –, ha csörgőkígyóval beszélek, az ugyanis kitűnő társ.

– Ha neked lennék – tette hozzá –, sohasem bíznék a prérifarkasban. De te más vagy, és még az is lehet, hogy prérifarkas-varázsló lesz belőled.

– Mi az a prérifarkas-varázsló?

– Aki sokban támaszkodik prérifarkas-testvéreire.

Még akartam volna kérdezni, de a kézmozdulatával leállított.

– Láttad a világ szálait – mondta. – Láttál egy fénylényt. Kis híján kész vagy rá, hogy a szövetségessel is találkozzál. Természetesen a bozótban látott ember a szövetséges volt. Hallottad lökhajtásos repülőhöz hasonló robaját. A síkság szélén vár majd rád, erre a síkságra pedig magam viszlek el.

Hosszú ideig hallgattunk. Don Juan kezét összefonta a gyomrán, hüvelykujja alig érzékelhetően mozgott.

– Genarónak is velünk kell jönnie abba a völgybe – szólalt meg váratlanul. – Ő segítettmegállítanod a világot.

Átható tekintettel szemlélt.

– Még valamit mondok neked – nevetett. – Most már nagyon fontos. Genaro sohasem vitte el a közönséges emberek világából a kocsidat. Csak arra késztetett, hogy varázsló módján szemléld a világot, s abban a világban nem volt kocsid. Genaro a bizonyosságodat akarta fellazítani. Bohóckodása arról győzte meg a testedet, mekkora képtelenség megpróbálni mindent megérteni. És amikor a sárkányát felengedte, kis híján láttál. Megtaláltad a kocsidat, és mindkét világban benne voltál. Majdnem széthasadt az oldalunk a röhögéstől, mert tényleg azt hitted, hogy visszaviszel minket onnan, ahol szerinted megtaláltad a kocsidat!

– De miként vett rá Genaro arra, hogy varázsló módján nézzem a világot?

– Vele voltam én is. Mindketten ismerjük azt a világot. Ha valaki ismeri azt a világot, létrehozásához csak a varázslóknak meglévő másik erőkört kell bevetnie, amiről már meséltem neked. Genarónak oly könnyedén megy ez, mintha csak csettintene az ujjával. A kövek rakosgatásával elfoglalta a gondolataidat, és elvonta a figyelmedet, hogy testedet látni engedje.

Elmondtam neki, hogy az elmúlt három nap eseményei helyrehozhatatlanul megrongálták világképemet. Tíz év óta, mióta ismerem, még sohasem hatott rám ilyen erősen semmi, még akkor sem, amikor pszichotropikus növényeket fogyasztottam.

– Az erő növényei csak mankók – mondta don Juan. – Az igazi az, amikor a test rájön, hogy képeslátni. Csak akkor tudjuk felfogni, hogy a minden nap látott világ csupán egyfajta leírás. Ezt volt szándékomban bemutatni. Sajnos, már kevés időd van hátra, mielőtt lecsap rád a szövetséges.

– És mindenképpen le kell csapnia rám a szövetségesnek?

– Semmiképpen sem kerülheted el. A látáshoz meg kell tanulnunk a világot varázsló módjára nézni; ehhez meg kell idéznünk a szövetségest, s mihelyt ezt megtesszük, jön is.

– Nem taníthattál volna meg látni anélkül, hogy a szövetségest megidéznénk?

– Nem. A látához meg kell tanulnunk másképpen szemlélni a világot, s az egyetlen mód, amit ismerek, az a varázsló módja.

Ide tartozik, a világ megállítása.

Itt a Törzsasztalon teljesen magunk között vagyunk, hát iderakom. :D

Három fejezetben fér ki.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET  A varázsló erőköre

1971 májusában növendékéveim utolsó látogatását tettem don Juannál. Olyan szellemben mentem őt meglátogatni, amilyenben tízéves kapcsolatunk során mindig; azaz ismét társasága előnyeiért kerestem fel. Barátjával volt, don Genaróval, a mazaték indián varázslóval. Fél évvel azelőtti látogatásom folyamán mindkettőjükkel találkoztam. Éppen az iránt érdeklődtem volna, vajon együtt töltötték-e az eltelt időt. Don Genaro azonban kérdésem elé vágott azzal, hogy csak nemrég ért ide a találkozóra, annyira szereti az északi sivatagot. Mindketten úgy nevettek, mintha valami titkot rejtegetnének.

– Csakis azért jöttem, hogy veled találkozzam – mondta don Genaro.

– Így igaz! – visszhangozta don Juan.

Emlékeztettem don Genarót, hogy legutóbbi találkozásunk, során a "világom megállítását" célzó segítő kísérletei vészesen hatottak rám – így tudtam finoman értésére adni, hogy félek tőle. Visszafojthatatlanul nevetett, rázkódva, gyerekesen rugdalódzva. Don Juan elkerülte tekintetemet és szintén nevetett.

– Ugye, ezúttal nem akarsz nekem segíteni, don Genaro? – kérdeztem.

Kérdésemtől mindketten nevetőgörcsökben törtek ki. Don Genaro a földön fetrengve kacagott, majd hasra fordult, s úszó mozdulatokat tett a földön. Ezek szerint ismét elvesztem. E pillanatban a testem valahogyan megsejtette, hogy itt a vég. Nem tudtam, mi lehet ez a vég. Drámai hajlamom és a don Genaróval átélt előzetes tapasztalataim miatt azt hittem, talán életem vége következett be.

Legutolsó látogatásom során don Genaro megkísérelt egészen "a világ megállítása" pereméig lökni. Erőfeszítései olyannyira furcsák és közvetlenül hatók voltak, hogy végül már don Juan is közbeszólt, s hazaküldött. Don Genaro annyira rendkívüli, oly zavarba ejtő módon mutatta be az erőt, hogy kénytelen voltam teljesen újraértékelni önmagamat. Hazamentem, átnéztem azokat a jegyzeteket, melyeket még a kezdet kezdetén írtam, s titokzatos módon teljesen új érzés kerített hatalmába – ámbár mindaddig, míg don Genarót a földön úszni nem láttam, nem voltam igazán tudatában ennek az érzésnek.

Ez a földi úszás – ami egyébként teljesen összhangban volt korábbi furcsa, zavarba ejtő, jóllehet a szemem előtt véghezvitt más tetteivel – azzal kezdődött, hogy don Genaro arccal lefelé a földön feküdt. Először egyszerűen annyira fetrengett a nevetéstől, hogy vonaglásszerűen rángott a teste, majd rugdosni kezdett a lábával. Később rugdosását összehangolta karja evező mozdulataival, s ettől csúszni kezdett a földön, mintha csak görgőkkel felszerelt deszkán feküdne. Többször is irányt változtatott, s engem és don Juant kikerülve a ház előtti egész területet bejárta.

Don Genaro már máskor is bohóckodott előttem, s ilyenkor don Juan mindannyiszor kijelentette, hogy a "látás" határán vagyok. Hogy végül mégsem "láttam", az annak volt a következménye, hogy ragaszkodtam don Genaro minden egyes tettének ésszerű értelmezéséhez. Most viszont résen voltam, s amikor úszni kezdett, nem akartam sem értelmezni, sem megérteni, ami történt. Egyszerűen csak néztem. Mégsem tudtam úrrá lenni döbbenetemen. A szó szoros értelmében csúszott a hasán és a mellkasán. Figyelése közben kancsalítani kezdtem. Rossz előérzet vett rajtam erőt. Meg voltam győződve arról, ha nem próbálom megmagyarázni, ami történik, látni fogok, s ez a gondolat egészen rendkívüli nyugtalansággal töltött el. Ideges várakozásom olyan méreteket öltött, hogy bizonyos értelemben ismét ugyanoda jutottam: megint csak az okoskodás csapdájába kerültem.

Don Juan bizonyára mindvégig figyelt. Hirtelen megérintett, mire ösztönösen felé fordultam, és egy pillanatra levettem a szemem don Genaróról. Mikor ismét ránéztem, már mellettem állt, fejét kicsit behajtva, és állát majdnem a vállamon nyugtatta. Riadtságom szinte megkésett. Egy pillanatig néztem rá, aztán hátraugrottam.

Hisztérikus nevetőgörcsöt kaptam, tettetett meglepődése annyira komikus volt. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy valamiképpen szokatlan a nevetésem. Testemen a hasam közepéből kiinduló idegrángások vonultak végig. Don Genaro a gyomromra tette a kezét, s erre megszűntek a vonaglásszerű rohamok.

– Ez a Carlitos⁴ mindig túloz! – kiáltott, mintha ő maga olyan visszafogott lenne.

Majd don Juan hangját és modorát utánozva hozzátette:

– Nem tudod, hogy a harcos sohasem nevet így?

Olyan tökéletesen kifigurázta don Juant, hogy még nagyobb nevetés fogott el.

Ezután mindketten elmentek, s csak jó két órával később, déltájban jöttek vissza.

Amikor megérkeztek, leültek a ház előtt. Egy szót se szóltak. Álmosnak, fáradtnak, már-már figyelmetlennek tűntek. Hosszú ideig mozdulatlanul, s mégis kényelmesen és elengedetten ültek ott. Don Juan szája résnyire nyitva volt, mintha tényleg aludna, de kezét összekulcsolta az ölében, s hüvelykujja ütemesen mozgott.

Egy ideig fészkelődtem, s egyre váltottam ülőhelyzetemet, míg csak erőt nem vett rajtam valami nyugodt békesség. Valószínűleg elalhattam. Don Juan kuncogására ébredtem. Kinyitottam a szemem. Mindketten engem bámultak.

– Ha nem beszélsz, tüstént elalszol – mondta don Juan nevetve.

– Hát ez, sajnos, tényleg így van – mondtam.

Don Genaro a hátára feküdt, s két lábával a levegőbe kezdett rugdosni. Egy pillanatra azt hittem, megint belekezd nyugtalanító bohóckodásába, de azonmód visszaült törökülésbe.

– Van valami, amiről most már tudnod kell – magyarázta don Juan. – Én ezt a lehetőség köbcentiméterének nevezem. Mindannyiunk szeme előtt, függetlenül attól, harcos-e az illető, időről-időre felbukkan egy köbcentiméternyi esély. A harcos és az átlagember között az a különbség, hogy a harcos tudatában van ennek, eltökélten várja, és így, amikor felbukkan a köbcentimétere, megvan a kellő sebessége és bátorsága ahhoz, hogy megragadja. Meglehetősen különös dolog a véletlen, a jó szerencse, a személyi erő, vagy nevezzük akárhogy. Olyan, mint a felbukkanó ágacska, ami arra biztat, hogy leszakítsuk. Általában túl elfoglaltak vagyunk, figyelmünket valami túlságosan leköti, vagy egyszerűen csak túl ostobák és lusták vagyunk ahhoz, hogy egyáltalán felfogjuk: éppen a köbcentiméternyi szerencsénk került elénk. A harcos azonban mindig éber, összeszedett, és megvan a lendülete, a leleményessége, amivel megragadja az esélyét.

– Nagyon összeszedett az életed? – kérdezte hirtelen don Genaro.

– Azt hiszem, az – mondtam meggyőződéssel.

– És le tudnád szakítani a köbcentiméternyi szerencsédet? – kérdezte don Juan hitetlenkedéssel a hangjában.

– Szerintem folyamatosan le is szakítom – mondtam.

– Nekem az az érzésem, hogy csak azokra a dolgokra vagy figyelmes, amelyeket ismersz – válaszolta don Juan.

– Talán csak áltatom magam, de úgy hiszem, mostanában sokkal tudatosabb vagyok, mint életemben bármikor – válaszoltam, és valóban így is gondoltam.

Don Genaro egyetértőleg bólogatott.

– Igen – mondta halkan, mintha csak magában beszélne –, Carlitos csakugyan összeszedett, és tökéletesen éber.

Úgy éreztem, csak rám hagyják. Talán bosszanthatta őket a kijelentésem életem állítólagos összeszedettségéről.

– Nem dicsekedni akartam – szóltam.

Don Genaro felvonta szemöldökét, orrcimpái kitágultak. A jegyzetfüzetemre nézett, és úgy tett, mintha írna.

– Úgy látom, Carlosunk összeszedettebb, mint bármikor – mondta don Juan don Genarónak.

– Talán túl összeszedett is már! – vágott vissza don Genaro.

– Könnyen meglehet – értett egyet don Juan.

Nem tudtam, mit vethetnék közbe, inkább nem szóltam semmit.

– Emlékszel, amikor megakadályoztam, hogy a kocsid beinduljon? – kérdezte mellékesen don Juan.

Kérdése váratlan volt, nem kapcsolódott a témához. Arra célzott, amikor egyszer nem tudtam beindítani az autóm motorját, egészen addig, ameddig azt nem mondta, hogy most már beindíthatom.

Mondtam, hogy ilyen esetet senki sem felejthet el.

– Pedig az semmiség volt – jelentette ki tárgyilagos hangon don Juan. – Semmiség, igaz, Genaro?

– Igaz – válaszolta don Genaro közömbös hangon.

– Hogy érted ezt? – tiltakoztam. – Messze túl volt felfogóképességem határán, amit aznap csináltál.

– Hát ezzel éppenséggel nem mondtál sokat! – vágta rá don Genaro.

Mindketten hangosan hahotáztak, aztán don Juan vállon veregetett.

– Genaro tud valami sokkal jobbat a kocsid lefagyasztásánál, ugye, Genaro?

– Igaz – válaszolta don Genaro, szájával csücsörítve, mint egy gyerek.

– Miért, mit tud? – kérdeztem, színlelt egykedvűséggel.

– Genaro az egész kocsit el tudja tüntetni! – kiáltotta don Juan öblös, mély hangon, majd ugyanígy hozzátette: – Igaz, Genaro?

– Igaz! – bömbölte Genaro a legerősebb emberi hangon, amit valaha is hallottam.

Önkéntelenül is ugrottam egyet. Testemen három-négy ideges rángás futott végig.

– Hogy érted azt, hogy az egész kocsit el tudja tüntetni? – kérdeztem.

– Hogy értem ezt, Genaro? – kérdezte don Juan.

– Úgy érted, hogy beszállok a kocsijába, beindítom a motort és elmegyek – felelte don Genaro hangjában nem meggyőző komolysággal.

– Vidd már el azt a kocsit, Genaro! – biztatta don Juan évődő hangon.

– Már el is vittem! – válaszolta don Genaro, miközben oldalvást nézett rám, felvont szemöldökkel.

A szemöldöke, miközben felvonta, föl s le hullámzott, és ettől tekintete egyszerre volt hamiskás és átható.

– Rendben! – mondta don Juan nyugodtan. – Menjünk le oda, és nézzük meg, mi van a kocsival!

– Nagyon helyes! Menjünk, és vizsgáljuk meg a kocsit! – visszhangozta Genaro.

Rendkívül lassan mindketten felálltak. Egy ideig nem tudtam, mit tegyek, de aztán don Juan intett nekem.

Nekivágtunk a don Juan háza előtti dombnak. Közrefogtak, don Juan jobbról, don Genaro balról. Másfél-két méterrel előttem mentek, mindvégig láttam mindkettőjüket.

– Na, vizsgáljuk csak meg azt a kocsit! – mondta ismét don Genaro.

Don Juan a kezét mozgatta, mintha láthatatlan szálat tekerne; don Genaro szintén, és megismételte:

– Na, vizsgáljuk csak meg azt a kocsit!

Kicsit rugózva jártak. Léptük hosszabb volt, mint rendesen, a kezük pedig mozgott, mintha csak láthatatlan tárgyakat ütöttek, vertek volna fel maguk előtt. Még sohasem láttam don Juant így bohóckodni, és szinte szégyelltem ránézni.

Felértünk a tetőre, s lenéztünk a domb lábához, mintegy ötven méterre, ahol megálltam a kocsival. A gyomrom összerándult. A kocsim nem volt sehol! Lerohantam a dombról. A kocsinak se híre, se hamva! Egy pillanatra teljesen összezavarodtam. Azt sem tudtam, hol vagyok.

A kocsim egész nap ott állt, amióta reggel megérkeztem. Úgy félórával azelőtt lejöttem ide az új jegyzettömbbért. Először azt gondoltam, az ablakot nyitva hagyom a nagy meleg miatt, de aztán a szúnyogokra és más repülő rovarokra való tekintettel – tele volt velük a levegő – meggondoltam magam, s szokásom szerint zárva hagytam a kocsit.

Ismét körbenéztem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy eltűnt a kocsi. A tisztás széléhez mentem. Don Juan és don Genaro odajöttek hozzám, megálltak mellettem, és minden mozdulatomat utánozták. A távolba kémleltek, hátha valahol meglátják az autómat. Egy pillanatra kitört bennem az öröm, de hamarosan felváltotta a bosszúság. Úgy látszott, ezt ők is észrevették. Elkezdtek körülöttem járni, és kezüket úgy mozgatták, mintha tésztát gyúrnának.

– Szerinted mi történt a kocsival, Genaro? – kérdezte don Juan jámbor hangon.

– Elmentem vele – mondta Genaro, s döbbenetes ügyességgel sebességet váltó és kormányzó mozdulatokat tett. Lábát behajlította, mintha ülne, néhány pillanatra a lábizmaival tartva magát úgy is maradt, aztán jobb lábára nehezedett, hogy bal lábát kinyújtva úgy tehessen, mintha a tengelykapcsolóra lépne. A szájával motorhangot utánzott, s végül mindezek tetejébe úgy tett, mintha a kocsi valami egyenetlenségen ment volna át: föl-le huppant, és tökéletesen eljátszotta az ügyetlen, a kormányt rázkódás közben is görcsösen markoló vezetőt.

Don Genaro pantomimjátéka elképesztően hatott. Don Juan annyira nevetett, hogy kifogyott a lélegzetből. Szerettem volna osztozni jókedvükben, mégsem voltam képes feloldódni. Fenyegetettnek és nyugtalannak éreztem magam. Valami semmi eddigihez nem fogható nyugtalanság vett erőt rajtam: mintha belül égnék, s a földön heverő kavicsokat kezdtem rugdosni az úton, majd a végén már hajigáltam őket öntudatlan, érthetetlen dühömben.

Mintha rajtam kívül létezett volna a düh, s hirtelen körbevett volna. Aztán egyszer csak elhagyott a bosszúságérzet, ugyanolyan rejtélyes módon, ahogyan megszállt. Mély lélegzetet vettem, s máris jobban éreztem magam.

Nem mertem don Juanra nézni. Dühkitörésemtől zavarban voltam, ugyanakkor mégis nevethetnékem volt. Don Juan odajött mellém, s háton veregetett. Don Genaro a vállamra tette a kezét.

– Jól van! – mondta. – Lovald csak bele magad! Vágd jól képen magad, hogy eleredjen az orrod vére! Aztán felkaphatsz egy követ, és szépen kiütheted a fogaidat. Milyen jó érzés lesz! És ha ez nem segít, akkor ugyanezzel a kővel a töködet is széttrancsírozhatod azon a nagy sziklán!

Don Juan kuncogott. Mondtam nekik, szégyellem magam, mert nevetségesen viselkedtem. Nem tudom, mi ütött belém. Don Juan biztosra vette, hogy tudom, miről van szó, és csak úgy teszek, mintha nem tudnám; sőt, szerinte épp a tettetéstől lettem mérges.

Don Genaro szokatlan módon vigasztaló volt, ismételten háton veregetett.

– Mindannyiunkkal megesik ez – így don Juan.

– Ezt hogy érted, don Juan? – kérdezte don Genaro, hangomat, s azon szokásomat gúnyolva, hogy állandóan kérdéseket teszek fel don Juannak.

Don Juan erre elkezdett képtelenségeket mondani:

– Amikor a világ fejjel lefelé áll, akkor mi fejjel felfelé állunk, viszont ha a világ fejjel felfelé van, akkor mi fordítva állunk. Na már most, amikor a világ is, meg mi is fejjel felfelé vagyunk, azt hisszük, hogy fejjel lefelé vagyunk... – Folytatta a zagyvaságok összehordását, miközben don Genaro utánozta jegyzetelésemet. Láthatatlan jegyzettömbre írt; keze mozgott, orrlyuka kitágult, és tágra nyitott szemét végig don Juanon tartotta. Észrevette erőfeszítésemet, hogy írás közben ne nézzek a papírra, nehogy megzavarjam a beszélgetés természetes folyását. Alakítása elmondhatatlanul mulatságos volt.

Hirtelen megnyugodtam, és jó érzés fogott el. Nevetésük nyugtató volt. Egy pillanatra el is engedtem magam, és mélyről jövő nevetés tört elő belőlem. De aztán ismét olyan állapotba kerültem, amelyben keveredett a rossz előérzet, a zavarodottság és a bosszúság. Azt gondoltam, képtelenség minden, ami itt történik, igazából elképzelhetetlen a logikai rend szerint, ami után a körülöttem lévő világot meg szoktam ítélni.

Az esemény érzékelőjeként mégis azt érzékeltem, hogy nincs ott az autóm. Az jutott eszembe – mint mindig, amikor don Juan számomra ismeretlen jelenséggel ismertetett meg –, esetleg valami hétköznapi csellel akarnak becsapni. Nehéz helyzetben a tudatom önkéntelenül, de következetesen mindig ugyanoda lyukadt ki. Azon kezdtem el gondolkodni, hány társra lehetett don Juannak és don Genarónak szüksége ahhoz, hogy fölemeljék és elvigyék az autómat onnan, ahol állt. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy gépiesen bezártam az ajtót, a kéziféket behúztam, a váltó sebességben volt, még a kormányzár is bekattant. Ha elvitték, kézzel kellett fölemelniük. Márpedig ez annyi munkást igénylő feladat lett volna, amennyit meggyőződésem szerint egyikük sem tudott volna összehozni. Egy másik lehetőség szerint valaki összejátszott velük, feltörte a kocsit, kulcs nélkül beindította a gyújtást, és elvitte. Ehhez azonban különleges szaktudásra lett volna szükség, amellyel nem rendelkezhettek. Egyetlen magyarázatként az maradt, hogy megigéztek. Mozdulataik olyan újszerűen gyanúsak voltak, hogy hatásukra racionális elmém újabb köröket kezdett futni. Arra gondoltam, ha hipnotizáltak volna, akkor most megváltozott tudatállapotban lennék. A don Juannal történt ilyen alkalmak során megfigyeltem, hogy az ember ilyen állapotban képtelen következetesen figyelemmel kísérni az idő múlását. Az idő múlása egyetlen olyan élményem során sem állt tartós rendbe, ahol a nem hétköznapi valósággal találkoztam, így arra a következtetésre jutottam, hogy ha éberen figyelek, eljön az a pillanat, amikor nem leszek képes az idő folyamatában követni az eseményeket. Például az egyik pillanatban egy hegy felé nézek, a tudatosság következő pillanatában pedig azon kapom magam, hogy az ellenkező irányban lévő völgy fekszik előttem, és nem emlékszem a megfordulásra. Úgy éreztem, ha valami efféle történne velem, hipnózisként vagy hasonlóként magyarázhatnám a kocsi ügyét. Úgy döntöttem, csak azt tehetem, hogy a legapróbb részletet is a legtüzetesebb alapossággal figyelemmel kísérem.

– Hol van a kocsi? – kérdeztem, mindkettőjükhöz intézve a kérdést.

– Hol a kocsi, Genaro? – kérdezte don Juan, arcán a lehető legnagyobb komolysággal.

Don Genaro elkezdte felforgatni a földön lévő köveket, hogy megnézze, nincs-e alattuk. Lázasan végigment azon az egész sík terepen, ahol a kocsi állt. Minden egyes követ felfordított. Időnként úgy tett, mintha mérges lenne, és a követ a bozótba hajította.

Don Juan szemlátomást kimondhatatlanul élvezte a jelenetet. Nevetgélt, kuncogott, és majd megfeledkezett a jelenlétemről. Don Genaro épp megjátszott bosszúsággal hajított el egy követ, amikor jókora szikladarabra bukkant. Ez volt az egyetlen nagy, nehéz kő itt a környéken. Megpróbálta felfordítani, de túl nehéz volt, és túl mélyen ágyazódott a földbe. Nekiveselkedett. Nyögött, szuszogott, ameddig bele nem izzadt. Majd leült a kőre, és don Juan segítségét kérte.

Don Juan ragyogó mosollyal felém fordult.

– Gyere, segítsünk Genarónak!

– De hát mit csinál? – kérdeztem.

– A kocsidat keresi – válaszolta don Juan egyszerű, tárgyilagos hangon.

– Az ég szerelmére! Hogy találhatná meg a kövek alatt? – tiltakoztam.

– Az ég szerelmére, miért ne? – vágott vissza don Genaro, s mindketten torkuk szakadtából nevettek.

Meg sem tudtuk mozdítani a követ. Don Juan azt javasolta, menjünk vissza a házhoz, és keressünk emelőnek valami vastag fát.

Visszafelé menet megmondtam nekik, hogy képtelenségeket művelnek, és felesleges, amit velem csinálnak, akármi is az.

Don Genaro rám bámult.

– Genaro igen alapos ember – oktatott ki don Juan komoly arccal. – Hozzád hasonlóan alapos és lelkiismeretes. Te magad mondtad, hogy minden követ megmozgatsz. Hát ő éppen ezt teszi.

Don Genaro vállon veregetett, azt mondta, don Juannak tökéletesen igaza van, sőt ő maga is olyan szeretne lenni, amilyen én vagyok. Szemében őrült villanással nézett rám, orrlyuka kitágult. Don Juan összecsapta a kezét, s a földhöz vágta a kalapját.

Hosszan kutattunk vastag fa után a ház körül, végül don Genaro talált egy hosszú és meglehetősen vastag fadarabot, valami gerenda részét. Átvetette a vállán, s elindultunk visszafelé, oda, ahol a kocsi volt reggel.

A dombocskán fölfelé, mielőtt elértük volna az út kanyarulatát, ahonnan látszott a lapos parkolórész, hirtelen megérzésem támadt. Az a gondolat merült fel bennem, hogy előttük fogom megtalálni a kocsit; de amikor lenéztem, nem volt az autóm a hegy lábánál.

Don Juan és don Genaro bizonyára rájöttek, mit forgatok a fejemben, és harsogó hahotával utánam futottak.

Amint leértünk a hegy aljához, azonnal munkához láttak. Néhány pillanatig figyeltem őket. Érthetetlen volt, amit csináltak. Nem tettették csupán a munkát, hanem ténylegesen elmélyültek a feladatba, hogy megfordítsák a szikladarabot, s megvizsgálják, nincs-e alatta az autó. Ez már nekem is túl sok volt, én is nekiláttam. Szuszogtak, kiáltoztak, don Genaro prérifarkashoz hasonlóan üvöltött. Úsztak az izzadságban. Észrevettem milyen iszonyúan erős a testük, különösen don Juané. Mellettük vézna kamasz voltam.

Hamarosan rólam is csurgott a víz. Végül sikerült felfordítanunk a sziklát, és don Genaro őrjítő türelemmel és alapossággal vizsgálgatta a földet a szikla alatt.

– Nem, nincs itt – jelentette ki.

Ettől a kijelentéstől egyszerre mindketten a földre buktak a nevetéstől.

Idegesen ugyan, de én is nevettem. Don Juan, úgy tűnt, fájdalmas görcsökben fetreng; arcát eltakarva végignyúlt, miközben teste rázkódott a nevetéstől.

– És most merre menjünk? – kérdezte don Genaro hosszú pihenés után.

Don Juan a fejével intett.

– Hova megyünk? – kérdeztem.

– Keressük a kocsidat! – mondta don Juan. Még csak nem is mosolygott.

Ismét közrefogtak, amint nekivágtunk a bozótosnak. Csupán néhány métert tehettünk meg, amikor don Genaro intett, hogy álljunk meg. Odalopakodott a néhány lépésre lévő kerek bokorhoz, belekukkantott, majd kijelentette, hogy nincs ott a kocsi.

Egy ideig mentünk tovább, majd don Genaro intett, hogy maradjunk csendben. Hátát meghajlította, lábujjhegyre állt, s karját a feje fölé nyújtotta. Ujjait begörbítette, mintha karmai lennének. Ahol én álltam, onnan úgy látszott, hogy a teste S betű alakját vette fel. Egy pillanatig ilyen testtartásban maradt, aztán jóformán fejest ugrott egy hosszú, száraz levelekkel borított gallyra. Óvatosan felemelte, megvizsgálta, és megint csak megjegyezte, hogy nincs ott a kocsi.

Miközben a bozótos mélyébe hatoltunk, benézett a bokrok mögé, fölmászott egy-egy paloverde-fácskára is, és bekukkantott a lombok közé, de mindannyiszor azzal az eredménnyel tért vissza, hogy ott sincs a kocsi.

Egész végig mindent, amit csak érintettem, láttam, a lehető legalaposabban megfigyeltem. A körülöttem lévő világról alkotott képem az egymásutániság és a rend szempontjából olyan volt, mint mindig. Fákat, köveket, bokrokat érintettem. Figyelmemet a háttérről az előtérre irányítottam, hol az egyik szememmel, hol a másikkal néztem. Minden számítás szerint ugyanúgy jártam a bozótosban, mint már hétköznapi életem során számtalanszor.

Aztán don Genaro hasra feküdt, s azt mondta, feküdjünk mi is oda. Állát összekulcsolt kezén nyugtatta. Don Juan utánozta. Mindketten a földön lévő apró dombocskákra emlékeztető kis kitüremkedések sorát nézték. Don Genaro hirtelen lendületes mozdulattal elkapott valamit a levegőből. Sietve felállt don Juannal együtt. Don Genaro elénk tartotta ökölbe zárt kezét, s intett, hogy lépjünk közelebb, és nézzük meg. Lassan kezdte szétnyitni öklét. Amikor szétnyílt, nagy fekete valami szállt fel belőle. Olyan hirtelen volt a mozdulat, s a repülő dolog is olyan nagy volt, hogy hátraugrottam és kis híján elestem. Don Juan elkapott.

– Ez sem a kocsi volt – panaszkodott don Genaro. – Ez is csak egy nyomorult légy. Sajnálom!

Mindketten engem vizsgáltak. Előttem álltak, de nem néztek rám szemből, csak a szemük sarkából. Hosszú pillanat volt.

– Légy volt, nem? – kérdezte don Genaro.

– Azt hiszem – mondtam.

– Ne higgy! – utasított don Juan parancsolón. – Mit láttál?

– Valami varjúnagyságú szállt ki a kezéből – mondtam.

A leírásom megegyezett azzal, amit láttam, nem viccnek szántam; ők azonban a nap legkacagtatóbb vicceként fogadták. Mindketten föl-le ugráltak, majd megfulladtak nevettükben.

– Szerintem Carlosnak már elege van – mondta don Juan; hangja rekedtes volt a nevetéstől.

Don Genaro azt állította, már épp közel jár a kocsim megleléséhez, és ez az érzés egyre "melegebb". Don Juan szerint azonban rendkívül egyenetlen helyen állunk, nem lenne jó itt megtalálni a kocsit. Don Genaro levette kalapját, az iszákjából elővett zsineggel átkötötte a madzagot, majd gyapjúövét a kalapja szélén lévő sárga pamacshoz erősítette.

– Sárkányt csinálok a kalapomból – közölte velem.

Figyeltem, s tudtam, a szándéka nem lehet komoly. Mindig is a sárkányeregetés szakértőjének tartottam magam. Gyerekkoromban rendkívül bonyolult sárkányokat csináltam, s tudtam, a szalmakalap széle túlságosan törékeny, és nem fog a szélnek ellenállni. A kalap fejrésze pedig túl nagy volt, körbejárt benne a szél – a kalap így sohasem tudott volna a levegőbe emelkedni.

– Nem hiszed, hogy felrepül, ugye? – kérdezte don Juan.

– Tudom, hogy nem repülhet fel – állítottam.

Don Genaro nem zavartatta magát, s a hosszú zsineget sárkány-kalapjához erősítvén befejezte a munkát.

Szeles nap volt, s ahogyan don Genaro lefelé futott, don Juan a kezében tartotta a kalapot, majd don Genaro megrántotta a zsinórt, és a nyomorult tákolmány csakugyan felszállt.

– Nézd, nézd a sárkányt! – kiáltotta don Genaro.

A sárkány néhányszor megbillent a levegőben, de fent maradt.

– Ne vedd le a szemed a sárkányról! – mondta don Juan határozott hangon.

Egy pillanatig szédültem. A sárkányt nézve teljesen átéltem egy másik eseményt; olyan volt, mintha magam is sárkányt eregetnék, amint valaha szeles időben csináltam gyermekkorom falujában.

Egy rövidke pillanatra elfogott az emlékezés, s elfeledkeztem az idő folyásáról.

Hallottam, hogy don Genaro valamit kiált, s láttam, hogy a kalap pedig föl-le himbálózik, majd földre pottyanik a kocsim helyére. Olyan gyorsasággal peregtek az események, hogy nem volt tiszta képem a történtekről. Szédültem, a gondolataim elkalandoztak. Elmémben zavaros kép maradt meg. Vagy azt láttam, hogy don Genaro kalapja a kocsimmá változott, vagy azt, hogy a kalap a kocsimra esik. Inkább az utóbbiban akartam hinni, azaz abban, hogy Genaro kalapjával a kocsimra mutatott. Nem mintha számított volna, egyik lehetőség ugyanolyan félelmetes volt, mint a másik, mégis elmém ebbe az önkényesen kiszemelt részletbe akaszkodott a szellemi egyensúlyom érdekében.

– Ne küzdj vele! – hallottam don Juan hangját.

Úgy éreztem, valami előbukkanóban van bennem. Gondolatok, érzések tömkelege jött megállíthatatlan hullámokban, mintha elaludnék. Döbbenten meredtem a kocsira. Lapos, köves területen állt, talán száz méterre. Úgy festett, mintha valaki szándékosan odatette volna. Felé szaladtam, s megvizsgáltam.

– A nemjóját! – kiáltott rám don Juan.

– Ne bámuld a kocsit! Állítsd meg a világot!

Majd, mintha álomból hallottam volna, ezt kiáltotta:

– Genaro kalapját nézd! Genaro kalapját!

Rájuk néztem. Egyenesen rám meredtek. Tekintetük ádáz, átható volt. A gyomrom belesajdult. Azonnal megfájdult a fejem, s rosszul lettem.

Don Juan és don Genaro kíváncsian néztek. Egy ideig csak ültem a kocsi mellett, aztán gépiesen kinyitottam az ajtaját, s beengedtem don Genarót a hátsó ülésre. Don Juan követte. Furcsálltam, mert többnyire előre ült.

Mintha ködben vezettem volna don Juan házáig. Nem voltam magamnál. A felkavarodott gyomor, s az émelygés minden józanságomat romba döntötte. Gépiesen vezettem.

Hallottam, ahogyan don Juan és don Genaro a hátsó ülésen gyermeki jókedvvel nevetgél, kuncog, és don Juan megkérdezi, közeledünk-e.

Akkor tudtam csak tudatosan az útra összpontosítani figyelmemet. Már közel jártunk a házához.

– Mindjárt ott leszünk – mormogtam.

Valósággal őrjöngtek a nevetéstől. Tapsoltak, s a combjukat csapkodták.

Amikor a házhoz érkeztem, gépiesen kiugrottam a kocsiból és kinyitottam nekik az ajtót. Don Genaro lépett ki először, s gratulált élete legkellemesebb és legsimább autóútjához. Don Juan ugyanezt mondta. Nem nagyon figyeltem rájuk.

Bezártam a kocsit, s alig bírtam eljutni a házig. Elalvás előtt még hallottam don Juan és don Genaro kirobbanó nevetését.

Az az álom... szerintem a tudatosság 'tartományai' szerint értelmezhető.

Olyasmi, kiindulásnak, hogy a normál életünkben alapjáraton talán csak két tudatossági 'szint' van nekünk: az éberenléti tudatosságunk, és az, amikor az álomban vagyunk. (és az ébrenlétit nem tudjuk mire használni, az álombelit pedig nem tudjuk kezelni, és így szintén használni sem)

Abban az álomban pedig történt valami ritka manőver: pár pillanatra eljutottam egy ezektől különbözőbe, egy harmadikba. Amikor eltűnt minden, és csak a magára eszmélő tudatosság volt, az teljesen más, mint az ébrenléti vagy álombeli tudatosságunk. Az ezek 'fölött' áll. Az van 'eredetileg' és abból fűződik le ez a mi világunk, a törvényeivel, 'tárgyaival', valamint a nappali  normál tudatosságunkkal. Az ott egyfajta 'állítsátok meg a világot, ki akarok szállni' dolog megvalósulása volt.

Azt akarom mondani, hogy az az álombéli 'önmagára eszmélő tudatosság' nem ágyazódik bele a mi világunk és normál tudatosságunk keretei közé, hanem egy teljesen más tudatnál-levési tartomány... egy alapabb, egyszerűbb/mélyebb, 'eredetibb'... és így nem lehet a normál világunk leírására kitalált eszközökkel számba venni vagy megmagyarázni. Más.

Így nem lehet se analógiásan, se máshogy megközelíteni. Ott nincsenek fogalmak, vagy bármi, ami akármilyen analógia alapja lehetne. Egyet lehet vele csinálni, megtalálni azt, hogyan lehet oda eljutni. Aztán elmenni megint és tapasztalni.

Analógiáknak ott lehet esetlegesen szerepük, hogy hogyan jutottam el akkor oda, és hogyan tudnék megint eljutni.

Abban az álomban a megszokott világkép(em) teljes fejreállása bomlasztotta szét a világomat, és jelent meg így - lényegében 'magától' - az az állapot.

Ezért gondolom én egyfajta útnak oda a mi normál mindennapi tudatosságunk által megalkotott világmagyarázataink szétszedését.

Gyakorlati szétszedését. És ennek részei lehetnek például a berögzött sémáink felborogatásai, a szokásainkkal való "játszadozás" vagy, ahogy ajánlják sokan, a hiteink számbavétele.

Ennek egy némi mókásságot sem nélkülöző része például a neccharisnyás buli.

De, ahogy az előbb BS-nek írtad, ez ebben a kontextusban nem egy gyerekes szórakozás, sem egy hiúsággal teli tükör előtt pörgés, hanem egy 'operatív művelet', meghatározott céllal. Ez egy csel, kicselezése saját magunknak. Ez ennek a lényege. Közben persze lehet szórakozni, de ez már csak ráadás. A ruhás dolgoknál lehet, másutt meg kevéssé. (Keresztes szent János például a kora hangulatához hozzáadta a maga komor hangulatát, ő így látta hatékonynak.)

Egyfajta út ez; azt használja, ami kéznél van.

Nos, amikor valaki elszórakozik ezzel, és jókat nevetgél magán, azzal nincs problémám, hanem azt gondolom, hogy gyerekes, de mondjuk ugyanúgy nem sajnálom tőle a szórakozást, ahogyan egy gyerektől sem.

Van a másik típus, amelyik tényleg elhiszi, hogy attól, hogy úgy öltözik és úgy viselkedik, attól ő már tényleg, és elkezd lenézni, pikírtkedni, utasítgatni - ez a helyzet kínos tud lenni azért.

Szóval szerintem elég erős realitásérzék kell ahhoz, hogy ne szaladjon el a ló a delikvenssel:)

Én pedig szokás szerint úgy érzem, hogy ezek nem függetlenek:)
Eredetileg nem az önmagáért való változás volt a téma, hanem a felülről építkezős álom, vagyis abban az a rész, amelyik - szerintem - nem tud analógiásan elvonatkoztatni, szó szerint vesz és rémüldözik. Megpróbáltam ezt földhözragadtabb hasonlatokkal körülírni, hogy megfoghatóbb legyen, mire gondolok. Másrészt pedig azt is írtam, hogy az egész "felhasználási célú" kiindulás - több energia, több kontroll - ebben mindenestül félrevezető, mert az elsődleges kiindulás - szerintem - a szemlélődés, benyomások gyűjtése; amelyek azután egészen természetesen össze tudnak kapcsolódni hasonlóságok mentén és egy ilyen álomnak az értelmezésénél is, mint a felülről építkező ház, természetes módon másik felfogási szintre kapcsol a tudat. Erre szántam példának a szoba szakadozó padlóját, amikor az analógiás felfogás folyománya nem a pánik - ellenkezőleg.
Neked pedig az az alapvetésed, hogy külsődleges dolgok mentén kell (ad hoc?) változtatni és akkor majd az (valamikor?) magával hozza a psziché tartományába eső dolgok feletti kontrollt. És ezt javaslod nekem is:)
Erre mondtam azt, hogy a javaslat más célra (CÉLRA!) remekül működhet, de ennek a kiinduló témához sztem nincs köze, mert az egyrészt a célszerűség keretei közül kicsúszik, másrészt valóban nem a külsőségek szintjéről mozdul.

Szokás szerint elbeszélünk egymás mellett. :)

Én az emberen belüli dolgokról beszélek. Hogyan tudja megmozdítani a saját változásáért felelős részét önmagában.

Ha világéletében farmert hordott, akkor a neccharisnyával. De ha plázacica, akkor melósoverállal. A küllemnek és a konkrét ruhának önmagában nincs jelentősége itt se, de annak igen, hogy a ruha megváltoztatásával voltaképpen önmagában ír át kisebb fejezeteket az önképéről, önértékeléséről, más emberek véleményének fontosságáról meg ilyenek.

Ezek az előző képek mind efféle berögzöttségek megtörései voltak.

Ööö, mert neccharisnyában hova halad az emberiség?:)

Számomra a küllemnek önmagában nincs jelentősége, semmiféle képes topikot nem látogatok, a képes újságok is elkerülnek. Ha beszélek valakivel, nem tudnám utána megmondani, hogy mit viselt.

A legszűkebb családomat leszámítva, visszatérően kaptam erre az érdektelenségre a kritikát, ezért a leírt előzmények után végülis megembereltem magam, és nekiláttam összeállítani a stílusomat, de egek, mennyi idő elmegy rá:), viszont legalább a megjegyzések előjele megfordult.

A képi világgal egyetlen szoros kapcsolatom van, amikor fényképezek másokat. Vagy tucatnyi ismerősömnek volt már kinn az általam készített "arca" valamilyen publikus helyen, vélhetően mert találva érezték magukat:); és szórakozásból összeállítottam képes albumokat valamilyen eseményről, kicsit rendhagyó módon kommentálva vagy szerkesztve; ezeket az összetett vagy személynek szóló, személyről szóló dolgokat szeretem, ahol szintén ott van "a kapcsolat".

Ezt a neccharisnyás dolgot ilyen módon gondolom én, például:

vagy:  

Hmm? Nem szereposztásnak szántam, hanem csuklóból leírtam, ami eszembe jutott. Pár hét elteltével fura visszaolvasni, de tulajdonképpen tartom:)

Nem adtam tanácsot, hanem azt szerettem volna mondani, hogy szerintem ez a dolog nem a kifejezés szintjén interfész-probléma, hanem eleve a kapcsolódás szintjén. De ha szerinted nem, akkor nem erőltetem:)

Mindenesetre, hogy a neccharisnyakérdésre reagáljak, én nem látom úgy, hogy ez a dolgoknak a menetrendszerinti iránya:), hogy hordja csak az ember és akkor majd egyszercsak frankón megváltozik.

Ezt a kört lefutottam egészen fiatalon a spagettipántos pólóval, és az van, hogy ha nem azért veszem fel, mert tetszeni szeretnék vkinek, hanem azért, hogy ne lógjak ki annyira a többi közül, de amúgy közben nem nagyon érdekel, hogy a többieknek tetszik-e vagy sem, akkor nem tudom társadalmilag elfogadhatóan kezelni a tetszésnyilvánítást, hanem az sír le mindenféle tényleges és metakommunikációs jelekből, hogy "legyen már elég, hogy nem lógok ki a sorból, de ezen túl már tényleg hagyjatok békén" - és term. ez, hogy vkit nem érdekel, mi tetszik a többieknek, ez a klassz kis nonkonformitás szintén kapcsolódási probléma, és nem attól szűnik meg, hogy neccharisnya van-e a lábamon vagy sem, hanem hogy vkinek a véleménye, akinek tetszik a neccharisnya, eléggé fontos-e ahhoz, hogy számítson nekem is:)

Pontatlanul fogalmztam: a leírhatatlan tartalmak is ideák mentén szerveződnek, nem eszmék mentén, az eszmék emberi konstrukciók, míg az ideák szerintem nem, hanem alapvető létjellegzeteségek.

Én a tudatmódosítókat inkább hajlamból használom.:D Komolyra fordítva, 3-4 sörig elképesztő megérzéseket-megértéseket-intuíciókat lehet átélni, ha rááll erre az ember. Csak ugye ott kell(ene) megállni, ez benne a kihívás a hajlamosaknak.:) Ésszel fogyasztott tudatmódosítók (és itt csak a legálisról, mondjuk a sörről beszélve) fokozhatják a létmegértést (nem napi sörözésről papolok, módjával, ez lenne a lényeg, tudom én...:).

A másik, hogy én különösebb ignorálási szokást nem vettem észre magamon, aki nagyon nekem jön, akkor ignorálom, az tény, de ha normális hangnemben mond ellenkező véleményt, tapasztalatot, akkor rendben van. Ilyen volt tegnap is a létviharban a beszélgetésem Brekivel. Vagy olyan is van, hogy nincs ignore, de nincs értelme, a múltkor a Heidegger-topikban egy srác azt írta, hogy direkt érthetetlenül írt, az egész egy intellektuális színjáték meg emberi gyengeség, nagyképűség. Namost, ha nekem tök más a véleményem, akkor minek beszélgesünk tovább? Úgysem tudjuk meggyőzni egymást, megfutni 30 kört meg tök felesleges. Olyankor 2-3 kör után jelzem, hogy szerintem hagyjuk, de nem bántólag, csak éreztetve, hogy túl messze vannak az álláspontok. Jó, volt már ignore, meg volt sértett ignore is részemről, ennyit elismerek, de igyekszem visszafogni magam.

Szerintem ez különben egy állandó gondolat, hogy aki a primér szint mellett foglalkozni akar nehezen hozzáférhető létélményekkel, az akkor le is zárja magát a primér élmények elől. Annyiban igaz, hogy egyszerűen odébb van a tudati fókusz, tehát biztosan felszínesebb valamivel a primér ingerekkel vagy azok egy részével szemben, de ezzel tudatosan szembe lehet menni, persze ez is világképfüggő. Nálam szembe lehet menni, Msm-nél nem tudom, szembe lehet-e, ott az első figyelmet azt hiszem tudatosan el kell hagyni talán, de ezt majd ő pontosítja.

"Ezt a mélyebb részt nem érdeklik az eszmék. Ennek sokkal mélyebben vannak a gyökerei, a kapcsolódásai."

Ezt vitatom, mert szerintem a világ idea-konstrukció, vagyis a legmélyebb tartalmai is ideák mentén szövődnek. Lehetnek mágikus, meg a tudatnál is mélyebb, leírhatatlan tartalmai, de azok sem mentesek az eszméktől, persze eszméken most nem valami emberi terjedelmű-korlátozottságú valamiket értve. Ezt csak érdekességképpen jegyeztem meg.

Azt hiszem ez castanedás gondolat lehet nálad, ott tényleg mintha nem ideák mentén mozognának a legmélyebb áramlatok, vagy fenetuggyamik, világok, hanem valahogy nem is tudom, önjáróan/felfoghatatlanul/irracionálisan/kiszámíthatatlanul, le sem tudom írni pontosan.:)

De miért nem fér meg együtt a kettő? A metafizikai oktatás és a diákcsíj egy fiatalember részéről, aki valószínűleg nem bír a vérével, és ilyen, szerintem teljesen ártatlan csínytevésekben éli ki magát, a szabadságigényét? Szerintem simán megfér, nem oltja ki a csínytevés a bölcsességet, egyszerűne van még benne valami az egyszerű fiatalemberből, és ennek így is kell lennie. Vagy feszes metafizikai gondolatmenetek mentén kellene fegyelmezetten, minden cselekvésére gondosan ügyelbve a mindennapjait élnie, mondjuk 16-18 éves korában?:)

Erről azért több dolog is eszembe jut. Elég pontos a példa, de csak szőrszálhasogatásként, szegény légy ebben az esetben nem egy olyan fokú tudatossággal felszerelt lény, mint az ember, nem tud elgondolkodni azon, hogy merre is van a kijárat a helyzetből. Az ember mentsége-valamelyest- meg az a tény, hogy szembe jön a hús-vér valóság, teljes realitásában és ettől mintegy hipnotizálódik. Kint keresi a válaszokat, mert kintről jön az impulzus maga is.:) Meg persze a számtalan civilizációs, kulturális (nyugati) hatás és megszokott_meg nem kérdőjelezett tudatminta. Kevesek kiváltsága (vagy hobbija, vagy megszállottsága), hogy a megszokott tudati, társadalmi hatásokon túlra próbáljanak tekinteni, máshol keresgélvén a válaszokat. Ettől még jó a metafora egyébként.:)

Még egy kép ehhez.

A jól ismert "légy az ablaküvegen" történet.

A légy ott veri magát egész nap az üvegen, kijutni szándékozva. Estére pedig holtan hever az ablak alatti párkányon. A nyitott ajtótól fél lépésnyire.

A légy modellje a szabadulásra tökéletes: fény=szabadulás. Úgy általánosságban. Kár, hogy nincs benne a modelljében az ablak üvegje.

Mi is ilyen mentális modelleket követünk a szabadulásunkra. Az összes okosság ilyen. Tökéletes... úgy általánosságban.

A mi ablaküvegjeink a személyiségünket alkotó megkötéshalmunk. A csomóra kötött energiaszálacskáink.

Ha azok a kötések nem omlanak a semmibe, a csodálatos ideák arról csak gondolatok maradnak, az üveg túloldalán.

Elrepültünk a fény felé, az üvegig... ismerjük az eszméket, az irodalmat... mit verődjünk rajta, ha nem enged ott tovább? Nincs szó elfelejtésről, de nem kéne új utakat keresni? Ott, ahol azok vannak?

Hogy elérje azt, amit még nem ismer,

Járjon arra, hol mit sem ismer.

Hogy eljusson ahhoz, amit még nem bír,

Járjon arra, hol mi sem övé.

Hogy elérje azt, ami ő még nem,

Arra kell mennie, hol ő még semmi sem.

Keresztes szent János, XVI. század

Tény, hogy a szent keresztről nevezett János testvér nem neccharisnyákkal bíbelődött, hanem málladozó koponyákkal rakta ki a tetejesincs remetelakának falait... ahogy az is tény, hogy meg is kapta ezért a maga szelíd lebaszását a nála huszonhét évvel idősebb avilai Teréz nővértől, lelkének evilági legkedvesebb társától. (Akinek mellesleg gyóntatója is volt... micsoda idők, micsoda erkölcsök...)

:)

A (cselekvés)minta ugyanaz.

Szeretjük azért az antikváriumokat is. Ajánlott irodalom. :)

Szerb Antal: A fehér mágus

Teng Ming-Tao: Taoista történet

Ezt nem találom a neten és hosszú is. Az idevágó rész:

Egy kínai kisgyerekben egy taoista vezető, egy nagymester meglát egy jelet. Magához veszi Kína öt szent hegyének egyikén lévő kolostorába, és a lehető mindent megadja neki. Az akkor elérhető legjobb képzés taoista, meditációs, harcművészeti, metafizikai, etc téren. A nagymester nagy spíler, és a legjavát adja. Lényegében metafizikai elitképzés. Az immár fiatalember mindenféle meditációs gyakorlatokat végez sokszor sok hónapokig, elér egy csomó mindent, tudatossági szinteket, energiakeringtetést, találkozik a megvalósítás magas fokát elért szerzetesekkel, nyalánkságok, mint a nagykönyvben. Mindez után elvonul egy barlangrendszerbe is, ahol több évet tölt el, szintén gyakorlatokkal, és ahol halad is szépen mindebben. És helyes kis kirándulásokat tesz a második figyelembe, ahogy gondolom én. Megvalósítja a kitűzött meditációs célokat, metafizikai izéket, mindent. A nagymester is elismeri mindezt, kapcsolatban vannak végig. Kijön a barlangból, emelkedett boldogság. Visszatér a kolostori élet mindennapjaiba.

És a fiatalember mindez után, ezekben a mindennapokban olyan csínyeket követ el, amik idétlensége egy tízéves gyerekre vall, és amikért meg is kapja majd a büntetését: a nagymester nevében, a nagymester ellopott pecsétjével levelet ír három tökfej harcosnak, és kihívja őket a legfontosabb taoista ünnep napjára a templomba harcolni, a szertartás alatt, a hiúságukra építve, ő pedig vihog az egészen fönt valami gerendán hasalva, hogy a nagymester hogyan fogja mindezt a felfordulást megoldani.

Miért? Miért követte el ezt az ostoba a gyerekséget? Amikor ott volt a fejében a megtapasztalt meditációs állapotok egész rakása.

Vagy mégse volt ott? Vagy hogyan volt mindaz a tudás, amit a meditációs megvalósításai alatt átélt, benne?

Különös dolog ez. Mert ott a tudás, de nincs ott. Nincs súlya. Nincs mögötte az a valami, ami hátteret adna neki, erővel töltené fel. Érvényessé, hatóvá tenné, a számára.

Megszerezte a tudást, végigjárta a tudatossági állapotokat. És még sincs nála.

Mit kell ahhoz még tennie, hogy valóban az övé legyen?

De ha ilyen szép tanácsokat adtál, hálátlan lennék, ha nem viszonoznám a szívességet. :)

Elolvastunk ugye már vagy hatszáz lelkiségről szóló könyvet. Tényleg úgy gondolod, hogy a hatszázegyedikben lesz a megoldás?

A megoldás, vagy az éppen aktuális megoldás csak egy mondat lesz. Az lesz a kulcs, ami kinyitja a bezártat. Bejut, aztán tör-zúz, mar, tisztít.

Szinte biztos, hogy nem könyvben, eszmében lesz. És nem is a lelkiségben.

A határokat ott kell lebontani, ahol azok vannak. A lelkiségi okosságok, így végigolvasva őket már nem határok, hanem akadályok.

A határok, a korlátok ahhoz... abban vannak, amit én szociális truvájnak neveztem. Abban, amiként átéljük önmagunkat.

Ahhoz pedig, hogy önmagunkat, a lelkünk csomóra kötött ezernyi szálacskáját kifésüljük, oda kell menni hozzájuk. Bele a közepébe, toccsanni nagyot.

Nem akárhogy persze... az a sok eszme, az a lelkiségi okossághalom, amit eddig összegyűjtöttünk lesz a prizma, ami megfelelő fénytörésben mutatja meg a dolgokat, amikkel találkozunk majd magunkban.

De az okossághalom nem az. Hanem csak sebtiben lefirkantott útmutató, hogy ha már megyünk bele, akkor merre, hogyan nézzünk.

És találkozni fogunk majd benne, jó sok mindennel.

Lényünknek az a része, ami a bennünk elinduló változásokat vezérli, független a racionalitástól vagy az ideáktól.

Még ha eszmékkel foglalkozunk is és haladást tapasztalunk, az a haladás nem a fejünkben lévő eszméktől ered, hanem lényünknek ettől a sokkal mélyebb rétegétől, amit az eszmékkel való foglalkozással megbolygattunk kicsit.

Ezt a mélyebb részt nem érdeklik az eszmék. Ennek sokkal mélyebben vannak a gyökerei, a kapcsolódásai.

Nekünk ennek a mélyebb részünknek a figyelmét kellene felkeltenünk.

Ez, ahhoz képest meglepő módon, hogy mennyire el vagyunk zárva tőle, nem olyan lehetetlen vállalkozás.

Lelkünknek ez a mélyebb része összeköttetésben áll azokkal a mintázatokkal, amikre mi mint az életünkre tekintünk. Amik az életünket alkotják, amiket nap mint nap cselekszünk, amik úgymond a személyiségünk. Ha ezeket a mintázatokat megbolygatjuk, vele mozdul a változásunkért felelős, mélyebb részünk is.

Meg kell mozdítani. És aztán mozgásban kell tartani.

És így jutottunk vissza a társadalmi lényként, szokásokkal megáldva való életünkhöz. Azok mintázatok... és azokat a mintázatokat megváltoztatva egész mélyről induló változások indulnak el lényünk egészében. Amelyekhez aztán vagy jelzőfényként használjuk a lelkiségi okosságainkat, vagy rájövünk, hogy itt most valami nagyon másról van szó. És elkezdünk csodálkozni.

A korlátokat ott kell lebontani, ahol azok vannak: meg kell változtatni a megszokásainkat, a mintázatainkat.

Azt a mélyebb részt megmozdítani nevetségesen apró dolgokkal is lehet. Fordítva kötni be a cipőfűzőt, más ruhát hordani, más ételt enni, nonkonform dolgokba belemenni... változni, amiben tudunk. Ott, ahol a kötéseink vannak.

Vagy, hogy visszajussunk a legelején említett viszonzandó jótanácsig... te például üdítően meglepő újdonságokra bukkannál magadban, ha önfeledten tudnál bolondozni mondjuk a glamúros topikban.

Nem antikváriumot váltani, hanem neccharisnyát húzni egy évig.

Aztán, ha már mozog, mutatni fogja önmagát.

Mindemellett vannak közvetlenül az ember energiarendszerére ható gyakorlatok is, amikkel talán meg lehet takarítani a fenti köröket. De amíg az ember gondolkozik, illetve a világban élve a racionalitását használja akármilyen magasztos formában is, a fenti módon való világba-belemenés is út.

És... egyikünk az orvos, aki átlátja ? :)

Szerintem egy olyan álom, mint amilyen a felülről épített házé volt, primér hozzáférés valamihez, és a nyomába lépő rémület azé az emberé, aki nem érti, mi történik, és halálfélelme - vagy legalábbis valamilyen erős félelme - van.

Ez így van.

A félelme abból fakad, hogy nincsenek támasztékai. Nincsenek meg a megszokott önátélései.

Pedig mindannyian, folyamatosan abban a meghatározhatatlanban vagyunk. Csak mindannyian, folyamatosan (e)világgá alakítjuk.

Te is és búvárhalász is azt hiszitek szerintem, hogy ez "hozzáférési probléma", "interfész probléma", és a vélt korlátot próbáljátok tudatmódosítókkal leépíteni - alkohol, homeopátia -, de a korlát szerintem nem ezen a szinten van.

Az interfész problémát én a saját nem elégséges beszélőkémre értettem, ugye.

Hogy hozzáférési probléma ahhoz? De hát mondd, kinek van hozzáférése ahhoz? Aki beszél, az még nincs ott. Mi itt beszélünk. :)

Itt én keveset írok arról, hogyan próbálom azt a korlátot lebontani, vagy, így jobban tetszik, a hozzáférést megszerezni.

Az alkohol tompít, az nem jó. A homeopátia.. annak az az előnye, hogy sajátélményű tapasztalatot ad valami olyanról, ami a racionális elme számára nem felfogható. Ez rendkívüli segítség. A racionalitás tengerében élünk. Valami átélés, ami más, közvetlenül löki odébb az embert, a tudomását. A homeopátia egy az efféle segítségek közül; egy kisebb segítség, egyetlen kis lökés arra.

Az egyéb tudatmódosítók nem különösebben hasznos megoldások, legfeljebb felvillantják, szintén sajátélményként, hogy van más.

Amit lehet csinálni, és amik megmaradnak, azok munkásak. Egy példa.

A hit is egy ilyen korlát. :)

És persze azt is lehet másképp csinálni, pont mint a bdsm-et.

A cél a változás. Nem az eszméké a fejünkben, hanem az életünk szövetéé, az alapunké. A bdsm-et lehet arra használni, hogy mindazt a szociális truvájt, amit kénytelenül önmagunknak ismerünk, fellazítsuk. Az köt meg minket nagyrészt, vagyis annak lazításával visszatérnek lelkünk elvesztett kicsi fényei.

Ha már van bdsm, és nem egyéni döntés kérdése, kinek van, akkor ennek így lehet értelmet adni.

Úgy értem ezt: "nem vagyunk elcsúszva", mintha mondjuk nagyon erős fájdalmaid lennének, kihívod az orvost, és azt mondod: "ezt nem élem túl, nem lehet kibírni"; az orvos pedig beutal azonnali vakbélműtétre, és mivel neki rutin, azt mondja, hogy nyugalom, túléled.
Nyilván ugyanarról beszéltek - ebben az értelemben nem vagytok elcsúszva -, ugyanakkor halálfélelmed van, neki pedig rutinon alapuló tapasztalata van, és bár ugyanarról beszéltek, ez két annyira elütő dolog, hogy úgy tűnik, mintha nem is ugyanaz lenne a tárgy. Az orvos pontosan tudja, hogy nem látható szinten mi történik, a jelekből és a tünetekből, anélkül, hogy felboncolna, te pedig a priméren érzékelhető dolgot fogod fel - a fájdalmat -, és ez a primér érzékelés egészen mást sugall. Aki nem orvos, aki nem tud tünetekből olvasni, az pedig akkor sem értené, mi történik, ha felboncolna. Nem elég a hozzáférés fizikai szinten - egy másik szinten érteni kell, mi történik és miért. Aki érti, az bizonyos értelemben és bizonyos korlátok között képes arra, hogy élet és halál ura legyen.

Szerintem egy olyan álom, mint amilyen a felülről épített házé volt, primér hozzáférés valamihez, és a nyomába lépő rémület azé az emberé, aki nem érti, mi történik, és halálfélelme - vagy legalábbis valamilyen erős félelme - van.

Te is és búvárhalász is azt hiszitek szerintem, hogy ez "hozzáférési probléma", "interfész probléma", és a vélt korlátot próbáljátok tudatmódosítókkal leépíteni - alkohol, homeopátia -, de a korlát szerintem nem ezen a szinten van. Ezzel azt éritek el, hogy felboncoljátok - primer szinten - a hasfájós embert, a másik szinten viszont nem hogy nem értitek, mi történik, de a mesterséges tompasággal magatok építetek plusz korlátot magatok köré.

Ugyanakkor pedig azon a szinten, amelyiken együttérző módon lehet csatlakozni, és tudni arról is, ami nem látható, lehatároljátok magatokat, búvár az ignorálási szokásával, ha olyan vélemény jön szembe, amelyikkel hirtelen nem tud mit kezdeni, vagy nem tetszik neki, te meg ezzel a bdsm-es dologgal; mindkettő a "másik szint" ellen dolgozik.

És emellett a szintbeli tévelygés mellett ugyanakkor mindketten időről időre kapjátok az impulzusokat a létből, a "másik világból", ki hogyan nevezi; tehát egyfelől van oldalatokról egy folyamatos félrekísérletezés a hozzáférésre primer szinten, ugyanakkor pedig a másik oldalról, ebből a homályos tartományból, a létből, a másik világból pontosan érkeznek a "hozzátokférések", lényegi szinten számotokra érthetetlenül, és ezért ijesztően.