antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Bejártunk néhány erdei utat. A sárban sárga gyertyánlevelek, istenhozzádok, istenveledek, a foglalata mindnek csak a sár, ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár!
Ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár! A fák közt karcsú őzlábgomba-lámpák, egy apró, fényes-zöld csodabogár-hát, rohangáló, túl boldog gyerekek - ne mondd, hogy te nem láttad ezeket.
Ne mondd, hogy te nem láttad ezeket: Gombaszedők késekkel, kosarakkal, egy erdő tele elhullott szavakkal, egy tanácstalan, fáradt utazó: Inkább más úton járni volna jó?
Inkább más úton járni volna jó? Keresni egy másféle terepet, új asztalt, ágyat - új szálláshelyet? A foglalata mindnek csak a sár - ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár.
Bejártunk néhány erdei utat, egyik fa a másik fára mutat, istenhozzádok, istenveledek, a sárban sárga gyertyánlevelek.
Emlékszem egy édes nyári éjszakára... Ezüstösen tűzött le a hold sugára, Reánk borult milljó kicsi csillag fénye... Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben, Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe! Szeretem, szeressen ön is, ön is engem! Nézze, csendes minden, alszik minden ember, Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel, Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett, Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet, Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam Égő gyötrelemben, epedő sóhajban, Vággyal, remegéssel fordulva magához, Aki egy szavával megáld vagy megátkoz! Istenem, oly édes csókolni, szeretni, Nézze, minden csendes, meg nem látja senki. Egy levél se moccan, álmodik az ég is, És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!" Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet És a csillagokat vizsgáltuk a tóban, Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan, Valami elkésett vonat, ha füttyentett. Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája Panaszos visszhanggal vonított reája, Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett, Susogtak a fák is, aztán újra csend lett. Köpenyét a keblén fázón összevonva, Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta, Mindjárt egy az óra, még megárt a séta Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!" S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen, Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása, És én elfogódva kérdeztem: "No lássa, Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?" Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott, Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot, Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára Ezüstösen tűzött le a hold sugára. A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt, Akácfa virágát együtt tépegettük. Fülébe susogtam balgán udvarolva, Pedig ölelhettem, csókolhattam volna! Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam, Istenem, istenem, de húszéves voltam!
– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak, önök most a „munkálkodó rend”, a Márták, most van itt az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mindig a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll's verzeih'n!* Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni… igen, hisz tudja ezt, kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről meg az egész bűnös világról… Ugye?
– És jól leszidott, kedves nővér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról, hogyne emlékezném? – mosolygott Virginia tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.
– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón, vagy beszélget, látogatni megy a regráció* órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam, és inkább hozzávalók! Ach!… – Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.
– Fiatalság, bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, ugye?
– Ach, igen, igen! Mein Gott!
– És a Főtisztelendő Anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Ő kívánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje meg a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő, és elnöknője az Egyházi Ruhákról Gondoskodó Egyesületnek, kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul ellátta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes Anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonként egyszer egy ebédre a fiatalasszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bentlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavamra, kedves nővér?
– Jó, jó? Hát mit tudok én; 'ne alte Trompete!* Mit értem én az önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bő ráncú, fekete apácakötényen pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.
– Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz – a kis Heléné, ha már arról beszélünk – egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok között, mint hinni szeretik. Jó volna persze, jó volna, szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem, ugye, kedves nővér?
– Megint egy magasabb iskolát – rosszkedvűsködött most már Kunigunda –, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a kamasz lány, anyányi képezdész „kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörös nyelvet, hanem magázni kell őket, jó, hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek, és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit* kötni meg kreutzmaschnit* ölteni, és nem volt annyi csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgy bizony; pisszenni sem mert egyik se előttem! Nem úgy, mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gränd'ln*. Minden hónapban kimennek ebédezni a rokonokhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!*
Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene,
s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele.
Mi volna különös azon, Ha néha elmosolyodom Vidám, tréfás beszéd felett? Felhős ég is mutat derüt... Csakhogy, midőn a nap kisüt, A felhő keble megreped.
– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán, és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő Anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.
– Ach, ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólintva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben, végezte a maga dolgát, pörölt, és rendet tartott; a Főnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.
Mindketten illendően lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.
– Ezt a kis Helént talán magához hívatta őtisztelendősége? – kíváncsiskodott aztán Kunigunda élénkebben.
– Igen, azért küldtem fel az imént, engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?
– Hát afféle – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának – wie ein Haufen Unglück!*
– Szokatlan még, és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő, és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!
– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába! Ki tudja, mivel van tele a feje! Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt ez jó?
– Bocsánat, kedves nővér, ez a Főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.
– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele, de a szívem azért még tud érezni… igenis!…
Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia ezt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyös zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér utain. Komolyan, okoskodva, meggyőző hangon kezdte magyarázni:
– Igen, Főtisztelendő Anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen be a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.
– Így beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigunda, és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiricsári dolgokban?… Aki…
– Jól tudom, hogyne – mosolygott sima udvariassággal a másik –, hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön, és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek, sőt, jó cselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban* van.
– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit,* pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloztak* nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna Simonea idején az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában, és a bennlakók párosával végigmentek mellette…
– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi magányra nevelt! – felelte a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát, hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.
Tudom, semmi, de semmi közötök hozzám, butuska tücskök a fű között, mégis jólesik azt képzelni, hogy mikor, így este, ablakot nyitok, nekem üzentek, sok hű kis barát, lelkendezve, hogy csak szép a világ - és hogy amiként szobámba a rét vigasznak lengeti be fűszerét, a hömpölygő, meleg szénaszagot s benne az ezer szikra csillagot s a parázs holdat, ti is úgy külditek, olyan lélekkel, köszöntésetek, úgy építitek, hangokból, puha zenéből, ide, az ágyam köré, az izgatott nap romjai fölé, azt, ami örömünk volt valaha, közös örömünk: a nyugodt csodát, a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Nekem van az ablakom előtt, s a városban is rengeteg!:)) Illatfelhőben úszunk!:))
Vimola Ágnes: Hársfavirágzás
Kuczka Péter
Egyetlenegy hársfa
Csak egyetlenegy hársfa kéne az ablakomhoz, jóillatú, sürű, és olyan boldog lennék, vidámságtól harangos, boldog és egyszerű. Csak jöjjön az az illat, a sarkáig kitárnám éjjel az ablakot, és reggel ő köszönne és ebédidő táján így szólna: Jónapot. Hársfa te, kedves hársfa, gyerekkorom virága, hársfatea-virág, tudnád, hányszor belémtép, tudnád, hogy hányszor rág a pimaszság, butaság, hogy az ostobák rajtam pökhendien taposnak, villog, forog szemük, és könnyedén felejtik, két vége van a botnak, s a férfi egyszer üt. Hát ide visz a kedvem, hogy nem szabad felednem fölös harcaimat? Hogy föl kell kerekednem, forognom, verekednem, kis emberek miatt? Pedig én szelíd lennék, vidámságtól harangos, boldog és egyszerű, – csak egyetlenegy hársfa kéne az ablakomhoz, jóillatú, sürű.
ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.
Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.
– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban – folytatta az öreg németül, és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy, mint van, kedves nővér?
– Mindig jó Urunk, Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.
– Sok dolga van persze, ó, tudom. Azért hanyagolja el annyira régi embereit, régi otthonát. És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?
– Köszönöm, már egészen jól, istennek hála.
– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép! Bizony, a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Ide készítettem a széket, úgy, mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig – emlékszik?
– Hogyne! – mosolygott Virginia, és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony, minden éppolyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg, és a fák öregebbek hét esztendővel.
– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.
– Fiatalság, bolondság! – felelte megint diplomatásan mosolyogva, és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal mellett a székre.
Így beszélgettek. Bár egy házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással, mert az apácák refektóriumában kötelező volt a „szent hallgatás”, míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást, lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy elsuttogott szónak életre (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. S az ilyen légies kapcsolatokról – bármely titkoltak voltak látszólag – tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér, néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántúl és Erdélyben, a szép Fiume melletti gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldtek. „Ah, én is voltam fiatal!” – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, „megértő” szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallóan emlegetik e dolgokat, bár nem kevesebb érdeklődéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátfőnök főnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti „fejmosás”-ok idején: „A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi: az olyan itt, jól jegyezzék meg, mint akit odakünn »utcalány«-nak neveznek!” S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett, a lurdi barlang mécse halvány világánál – egy drága „véletlen” találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket –, ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imával a hideg kövön azért, hogy egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…
Ha múlik a tavasz, rá nyár következik, Melly gyümölcseivel gazdagon érkezik. Nem nagy gyönyörűség látszik formájába, De a világ éled készített javába. Nincsen gyermeki kedv koros személyjébe, Éltes férfijúhoz hasonlít színébe. Dologra kiáltja az emberi nemet, Mellynek gyümölcsével újra ad élelmet. Süti a nap heve mezei munkásit, Hallhatni sok sarlók sebes harsogásit. Emberek lepik el a térjeket széjjel, Kik közt a szekerek járnak nappal, éjjel. Hordja takarmányját minden, erejével, Ki-ki áztatván azt sok verejtékével. Tüzessen süt a nap, lankadnak erdeink. Sárgulván pusztulnak kirablott mezeink. Bágyadnak a füvek, fejeket lehajtják, A nyárnak nagy hevét el nem hordozhatják. Éget a meleg ég embert, barmot, füvet, Izzadtan keresi minden a friss vizet. A megszáradt térség végtére elpusztul, Mellyre a sok baromnyáj egybe kitóldul. Ki-ki elhordotta rólla takarmányát, Kapuk alá zárván keresett vagyonát. Mint egy csinos madárfészek, melly ezelőtt Rendes üregjébe szép fijakkal megtőtt. Egy ideig gazdag; de végre magábul Eresztvén kincseit, üresen elpusztul: Ekként gyümölcsivel a nyári mezőség Pompáz, s utoljára lesz elpusztult térség, Kóróji közt csak a sok kolompok dongnak, Mellyek a legelő barmokrul hírt adnak. Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok, Pipáznak, danolnak, nincsen nehéz dolgok. Ekként a mezőség elvesztvén javait, Emberi nemünknek szünteti dolgait. Azonban a csűrök koros gyermekekkel, Körülveszik magok sok soros rendekkel. Hevernek mellettek izmos asztagjai, Eldűltek körültök megnyúlt kazaljai. Pufog a tót széjjel csikorgó csépjével, Izzad és küszködik a búza fejével. Így a nyár megadván világának javát, Őszül, s halálához készítgeti magát. Zöldellik ugyan még néhol az erdőkrül, S vidámnak is tetszik a kies berkekrül; De öregségéhez mégis közel érvén, Bágyad, a világnak adóját fizetvén. Mint egy asszony, ki ha sok gyermekeket szül, Megfárad, s véribe végtére lassan hül. Így a nyár is magát ha kigyümölcsözte, Idejét az ősznek általeresztette.
Jó reggelt, szép napot, nyugalmas hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Dsida Jenő
Arany és kék szavakkal
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát, s már félig fent lebeg a tiszta étheren, ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli, s a nagybetűk közepébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli –
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett meörökíteni, drága arany és kék szavakkal csak téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én szerelmem, világ legszebb virága.
Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme, és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyásait és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szegény kolduló testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmában utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni – s voltak rendek, melyekben csak régi nemes családok leányai léphettek alapítványi helyre vagy dús hozománnyal, s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás* huzattal vonták be a vendégpárnákat a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott, a város és néha a környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak pásztorlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérneműt és pár ezer koronát vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget, itt jelölt korukban végezhették a képzőt – de már közben s azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén, és igen sok kórházban ápoltak közmegelégedésre. „Ó, ennyi tér, munka és fekvő vagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben!” – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és jónak is eszköze a Földön – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott, s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervezőtehetségének is és (igen, csak miatta) egyre növekvő befolyásának. Az év kezdetén „hivatalosan” is a beteg Főasszony titkára lett.
Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós* sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közülük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy „még a kanászok is németül fognak káromkodni” ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái (mostani fiatalasszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volna németül gagyogni, és itt tanulták meg a híres „Spritzmalerei”-t*. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány; de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta, és új sororok, minden évben felavattak egy itt nevelt apácagenerációt – s a penziósok, az idők e tanúi most már a bal szárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását, és imádkozva készülődtek az égi menyegzőre. Ezenkívül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy „jó példával szolgáljanak” a fiataloknak, és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyeltek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A Főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.
Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige* testvérhúga mondta egyszer finoman: „Ó, a szegény, kedves Virginia valóban túl nagy áldozatot hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvért való harcot a Földön; magára véve a hiúság és világiasság kísértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.”
És mindig akadt valaki ebben a házban, aki Virginiának tapintatosan és „csak szeretetből” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.
kilencágú koronás – hercegi
penziós– nyugdíjas
Spritzmalerei – szórakoztató „művészkedés”: egy kivágott képet papírra teszünk, festékkel „körbespricceljük”, s így a forma fehéren marad a színes háttérben
A június hónap nevének származtatásánál már maguk a rómaiak is zavarban voltak. Egyesek a régi római „Junius”-nemzetség nevéből eredtették, amelynek leghíresebb tagjai: L. Junius Brutus, a római királyság intézményének megszüntetője, továbbá a két fivér – M. Junius Brutus és D. Junius Brutus – voltak, tudvalevőleg Julius Caesar gyilkosai. Miután ez a Marcus Junius Brutus a naptárt reformáló Caesarnak természetes fia volt, lehetségesnek kell tartanunk, hogy az új kalendáriumban róla nevezték el a június hónapot. Amikor azonban ez a Brutus a saját természetes atyját politikai okból meggyilkolta, akkor őt már nem tartották arra méltónak, hogy az egyik hónap az ő nevét viselje, s ettől fogva – főként Ovidiusnak, a költőnek befolyása alatt – Juno istennőről származtatták a hónap nevét. Ovidius kimondottan „mensisJunonius”-nak, Juno istennő havának mondja.
A névnek ez az átmagyarázása annál könnyebben ment, mivelhogy Juno istennő is beletartozott Mars, Venus és Juppiter famíliájába (akiről a márciust, az áprilist és az eredeti május hónapot elnevezték), hiszen Juno istenasszony Juppiter nővére és felesége volt (a római istenek ebben a tekintetben nem nagyon voltak válogatósak), a házasságnak és a születéseknek védőistennője, azonkívül pedig a csillagos égboltnak is királynője.
Egykorú magyarázat szerint a hónap névadója Juno volt. Június (egy latin forrás szerint: mensis Iunonius) római ünnepei alátámasztják e nézetet. 1-jén ülték meg Iuno Moneta (népies értelmezésben: az „intő” Juno) temploma avatásának emlékünnepét. (Február 1-jén, mely hónap a Februa „álnéven” rejtőzködő Junónak volt szentelve, Iuno Sospita, az „Oltalmazó” Juno templomának avatásáról emlékeztek meg.) Ugyancsak elsején ünnepelték Cardát, akit Ovidius Janus női párjának és az ajtósarok (latin cardo) megszemélyesítőjének tart. 11-én ülték a Matralia ünnepet, Mater Matuta („Reggeli Anya”) tiszteletére. Ő ugyancsak Janus párja volt, akit Pater Matutinusnak („Reggeli Atyának”) is neveztek.
Mater Matutát a görög Leukotheával („Fehér Istennővel”) azonosították, akit Inónak is hívtak. Inó a névrokonságtól függetlenül is Juno mása: míg Inó dajkaistennő, Juno a gyermekáldás és házasélet úrnője volt. Június 9—15. között zajlott a Vestalia, Vesta istennő ünnepi hete. Az ő templomában égett a szüzek oltalmazta örök tűz. Vesta a családi tűzhely istenasszonya volt, s emiatt igen közel állt Junóhoz. A két istennő görög megfelelője, Héra, az „asszony” és Hesztia, a „szűz” Démétér „anyával” a Nagy Istennő egylényegű három személye volt. A Vestalia, jellegéből fakadóan tűzünnep, a nyári napfordulat ünnepe. A „téli kapu őrének”, Janusnak emlegetése a júniusi istennők oldalán ugyanerre enged következtetni. (A jún. 15-e és 21-e közötti 6 napos időkülönbség a római naptárnak abból a sajátosságából ered, hogy a napév sarokpontjait rendszerint a hónap Idusa körüli holdtöltékkel együtt ünnepelték).
A hónap jelképe sárgászöld ruhás, repülő ifjú, fején éretlen kalászkoszorúval, jobbjában a hónap jegyének, a Ráknak a jelével, baljában a hónap terményeivel teli tál. Ábrázolták árpát sarlózó parasztlegény képében is, homlokán lenkoszorúval. A napisten szekeréről aláhulló Phaethón ugyancsak június havát jelképezi (Phaethónt a kutatás Kronosz/Saturnusszal azonosítja. Kronoszt mint gabonaistent az ókori Athénben aratás idején, a nyári napfordulókor ünnepelték, az antik csillaghit viszont a Rák és az Oroszlán havát a bukott Szaturnusz időszakának tekintette. A hagyomány úgy tartja, hogy a Tejút a Phaethón által „félrevezetett” napszekér keréknyoma. A nyári napforduló helye viszont jó kétezer éve a Tejúton van).
Június régi magyar neve Rák hava, illetve Szent Iván hava. Utóbbi nevét a szokáshoz híven a Rák hó (jún. 22/23-júl. 22/23.) első dekádjának legjelentősebb szentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nyerte.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Ma van a meteorológiai nyár első napja.
Radnóti Miklós
Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
Véresre zúzhatod az öklöd rajta. Ha rugdosod, a lábad lesz sebes. Repülnél? bénán hull le a szárnyad, könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha. Nincs menekvés, nincsen kiút belőle. Legyen bár éles, mint a sasé, szemed, át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte. Eléd mered, fejed fölé magaslik, merev, mint a fal s áthatolhatatlan a bűvös kör, mit végzeted vont köréd világrajöttöd első pillanatában, s amit úgy hivnak: "Asszonynak születtél
