antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hadd bántsanak! hadd jőjjenek nyakamra Az ördögök és farizéusok. Panaszomat a világ így se hallja; Jajgatni, elcsüggedni nem tudok. Boldogsággá varázslom a keservet, Kedvencze én a boldog isteneknek!
Mikor születtem, ők bölcsőmhöz álltak, Testvérükül fogadtak engemet, S az örök ifjusággal megkináltak, Hogy véghetetlenűl boldog legyek. Rajongó lelket adtak és szerelmet... Kedvencze vagyok én az isteneknek!
Mondták, elvisznek majd az égi honba...
De jött az ördög is megrontani, És véle jöttek mindenütt nyomomba Irigykedő, goromba társai; És mindenuntalan próbára tettek, Kedvencze vagyok-é az isteneknek?
Elsőnek állott Árvaság utamba S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád! Ez hát a boldog istenek jutalma, Hogy szeretet sehol se vár reád!... Hajlékot adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!«
Mezitlábú Szegénység jött utána, És szólt, vállamra dobva rongyait: »A föld a pénz, az élvezet hazája, S te mégis éhes és rongyos vagy itt?... Kenyeret adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!«
A görnyedt Megalázás ért nyomába S kérdezte, tudok-é hajlongani? Nem tudtam; kilökött az út sarába: »Igy jár minden bitang, sehonnai! Függetlenséget adni elfeledtek, Panaszold fel a boldog isteneknek!«
Vak Szenvedély se váratott magára; Lihegve, lázban égve jött felém: »Koldus, bitang vagy, elhagyott vagy, árva!« Mámort adok szivednek; légy enyém! Nyugalmat adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!
Mentünk s Dicsvágy is társamul szegődött; Nagy bánat árán nagy jövőt igért. Szólt: »Igy jártak Homér is s más nagy ősök!« S én tűrtem és lemondtam a hirért, S hogy adni annyi mindent elfeledtek, Nem panaszoltam fel az isteneknek.
Bősz fergeteg zudult rám szörnyü dühhel: A vész vadúl dobálta szívemet; Sodort az örvény és sehol se tünt fel Mentő hajó vagy távol egy sziget. Sirtam: »Mindenki elhagyott! ki ment meg?« Kedvencze nincs a boldog isteneknek!
»Van! A költő s a bölcs!« felelt egy angyal, Emmának hívják őt az emberek. »A mennyországba viszlek el magammal, A mennyországba' van a te helyed. Légy boldog ott és keblemen pihenj meg, Kedvencze te a boldog isteneknek!«
»A boldog istenek küldöttek érted. Borulj nyakamba és repülj velem!« S szálltunk oda, hol ördög el nem érhet; Bübájos ország! Lakja Szerelem. Az égiek Emmával eljegyeztek, S kedvenczei lettünk az isteneknek.
S jött és megáldott valamennyi isten.
A legszebb volt közöttük Szerelem. Egy szót se szólt, csak rám hajolt szelíden S megölelt hosszan, forrón, édesen. Kéjtől remegtem és fülembe csengett: Kedvencze vagy a boldog isteneknek!
Vig Ifjuság szólt bájos, égi nyelven: »Adtam rajongó, álmodó szivet, S habár hajad megőszül életedben, Mégsem leszel vén, mint a többiek. A mig csak élnek, ifjak, lelkesednek Kedvenczei a boldog isteneknek!«
Szabadságnak szemébe' szent tüz égett: »Kincset ruháztam rád, dicsőt, nagyot! Hiába bántja a világ, az élet, Kit én segítek, én oltalmazok! Kik engemet mint éltüket szeretnek, Kedvenczei a boldog isteneknek!«
Dicsőség arcza mint a fény sugárzott; Ajkamra égető csókot nyomott: »E csókkal járd be büszkén a világot! Fényt szórni útaidra én fogok. Zengj dalt, a többi dalnál lelkesebbet, Kedvencze te a boldog isteneknek!«
És Bölcseség is üdvözölt: »Szeretnek, Jobban mint bárki mást, az istenek!« Azért küldtek rád bánatot, keservet, Hogy győzz a kín, az ördögök felett, S az üdvöt fájdalmak között szeresd meg, Kedvencze te a boldog isteneknek!
S én válaszoltam: »Áldom ezt a sorsot!« Hisz' jobbat a legjobb sem érdemel, Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog Ki nem akar cserélni senkivel; S az is leszek, mig napjaim letelnek, Kedvencze én a boldog isteneknek!
S ha meghalok... nem! sose halok én meg! Nem kaptam én csak testi életet. A jók, a nemesek szivében élek Örökké, mint a boldog istenek. S utódim is majd váltig emlegetnek: Kedvencze volt a boldog isteneknek!
Ki a Tiberis messzi partját rovod ma, míg rád Róma kéklő ege borul, tudod-e, hogy ma sem vagy messzebb tőlem, mint szép szerelmünk izzó idején?
Tudod-e már, hogy Tiberistől a Duna, Sziciliától Észak derengő fénye, óceántól a kék mennyboltozat, Hades honától Jehova trónusa nincs messzebb, mint volt és lesz mindörökkön az asszonylélektől a férfilélek
E szókra a felhő őket béteríté, Tetszetes ifjakká tevé s megszépíté. Ezért olly gyönyörűk a Somogy dámái, Mert ők a gráciák igaz kópiái.
Dorottya leveté a vénség szőnyegét, Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.82 Bételének gyenge hússal agg ráncai, Kinövének mind a harminckét fogai, Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának, Szemein idegen lángok lobbanának, Ősz haja töndöklő bársonnyá barnúlna; Szíve benn repesett, teste megújjúlna: Egyszóval belőle - csudáltam magam is - Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták vólna ki.
De már a lángok is éppen látszatának, Mellyeket az égi lovak fúvallának; Szikrádzott a napnak rúdja a főld felett, Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet. Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte: Népének Citére elkészűlőt inte; Fel is kerekedvén hattyú hintajába, Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. - De Ámor, a szép fény s illat közepéből, Kiválasztván egypár nyilat a tegzéből, Ráteszi keményen elhúzott íjjára - S ellövi Oporra s a szép Dorottyára. Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott: Levágatta tulkát, s hívatta a papot.
82. Amelly régi bőrét a kígyó tavasszal elveti, az felette vékony, halovány és lenge: a LEBERNYEG illyen ruhát jelent a magyaroknál; példának okáért a rongyos, kopott, vékony, szélszűrő köpönyeget lebernyegnek csúfoljuk. Deákúl és görögűl ez a kígyóhártya syphar és leberis, ahonnan az a példabeszéd is van: nudior leberide: nem jön-é hát ez a leberis magyar nyelven lebernyegnek?
– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szívni!… Vajon fog nekem jönni valami az életbe? Mert nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység, azután meg folyton a pletykáktól meg a jövőtől rettegnék. Jaj istenem… domnye Zeu!*
Dünnyögve, lustán beszélt, szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.
– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni, fiam – mondta a másik csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az nem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt, az embert a saját fiatalsága gyötri, és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz talán az egész – és semmit nem venni túl tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy, szürke paraplival*, a kis kedves, öreg Szelényi tata – az, látod egy igaz bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszín övet*, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog, és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik, és semmin meg nem botránkozik.
– Igen! Te is afféle vagy.
– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit roppant érdekel mindez, mint pszichológiai furcsaság, vagy elbűvöli a stílusom, a „világnézetem” satöbbi. Nem, az igazi „bölcs szemlélődés”-nél még nem tartok; de hidd el, itt csak ilyenformán lehet kibírni. Vagy úgy, mint Pável Marika, aki fülig belejátssza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletykalistán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az „élet”-ből? Az özvegy apja állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkvizíciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a „világ”-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna – kivéve tán, ha valami színinövendék. De így érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni – a szép, nagy hittantanár, mert Marikának csak a testes és szép arcú férfiak tetszenek. Találkoztak és összemosolyogtak, és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette, és felnézett rá, az meg meghajolt, és ugyanegyet gondoltak, és csattanva, pirosan megcsókolták egymást – aztán lihegve elfutott. Mit szólsz hozzá? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárdafolyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon, és nem dűltek rá a falak, Szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott… Így kell élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni, de ha te csak titkon hevülsz és álmodol, és a csillagokat bámulod, a háló ablakából, mert nagy Ő-d az ekliptika* elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet az óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán kétértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván – komoly rezgésű vagy kissé elfúló hangon, rejtegetve izgatott kíváncsiságát: „De kisasszony… nézze, kedves kisasszony!… Zavarba jönne, te elsírnád magad, ő arcodhoz hajolna, és megfogná a kezed… na?
Szia Parsifal Hendrix, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Az unokák nagyon őszinték és nagyon szeretetreméltók.
Akkor két év múlva átbeszéljük - gyermeknapon - hetven fölött...:) Csak ne felejtsd el!:))
ADY ENDRE
MÁJUSI ZÁPOR UTÁN
Nagymessziről ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, áradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott a záporverte mezőn Piros dalra gyujtott a vér, Piros dalra gyujtott a vér.
Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, csókolt a nap, Szökkent a lomb, virult a föld S táncolt minden az Ég alatt S táncolt minden az Ég alatt.
Káprázó városi szemem Behunyom ennyi csók előtt Rebegőn és nyugtalanul És halkan kérem az Urat: "Áldd meg ezt a csókos mezőt, Áldd meg ezt a csókos mezőt."
Itt is, ott is asszony-csapat Kapál, hol majd élet terem. (Óh mégis-mégis élni jó.) Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen S a lábuk térdig meztelen.
Késő volt, mentem haza, lelkem az elmult nappal küszködött, mentem, mogorván, kimerülve, a kertek és villák között, nem is én mentem, csak a lábam vitt a fekete fák alatt, két lábam, két hű állatom, mely magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben valami hullám megcsapott: illatok szálltak láthatatlan, sűrű és nehéz illatok, a lélegző, édes sötétben szinte párolgott a világ és tengerként áradt felém az orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből tengerként áradtak felém, nagy, puha szárnyuk alig lebbent és letelepedtek körém, a meglepetés örömével lengették tele utamat s minden gondot kifújt fejemből ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat külön megszólalt és mesélt, ittam a virágok beszédét, a test nélkül szerelmes éjt; a rácson kísértetfehéren áthajolt hozzám egy bokor s úgy töltött csordultig a lelke, mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva indultam nagylassan tovább, s új tenger dőlt a szomszéd kertből, új bokor az új rácson át, s az illattól már illatos lett tüdőm és szívem és agyam, egész testem elnehezült s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már. – A gondom ma se kevesebb. De azóta egy kicsit újra megszerettem az életet, s munka és baj közt mindig várom, hogy jön, hogy majd csak újra jön valami fáradt pillanatból valami váratlan öröm.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Május utolsó hetébe léptünk...
Reviczky Gyula
Május
Az ifjuság bájos vidéke Tele van napfénynyel, virággal, Himbálják illatos fuvalmak, Bezengi csattogó madárdal. Derűs ábránd, álom, reménység Szór pazarul fényt, illatot. Nem látni ottan ködöt, árnyat, Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben, Természet ékes ifjusága, S egyforma bűbájjal mosolygasz Bíborra és daróc-gunyára: Gyönyörü május, szívdobogva, Vidáman hadd köszöntselek! Nekem is illatoz' virágod, Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye Hevíti az egész világot. A mi csak kedves, a mi bűvös, Pajkos szeszéllyel mind kitárod. Minek zománczot nem te adtál, Elveszti illatát, szinét. Te vagy a művészek művésze, Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre, Ha tomboló vihar megingat; És hogyha sóhaj kél szivedből: Az is csak édes, langyos illat. Emelt homlokkal, könnyü szívvel Vivhatja az a lét-tusát, Kinek harczára te mosolygasz, Gyönyörü május - ifjuság.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett -
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak - állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Drága Gyermekeim és Unokáim szeretettel köszöntöm a Gyermeknapon!
Várnai Zseni
Nem volt hiába semmi sem
Nem volt hiába semmi sem. Igaz, kicsit fáradt vagyok, acélkerék is megkopik, hogyha szüntelen csak forog. Kopik, kopik, de fényesül, nem fogja be a rozsda sem, csiszolja minden mozdulat, s forog, forog ezüstösen. Igaz, kicsit fáradt vagyok, nem adnak ingyen semmit ám, voltak keserves napjaim és rengeteg dúlt éjszakám. Amíg egy gyermek nagyra nő, bizony, egyet-mást tenni kell, legalább így az életem nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és egyszerre oly üde vagyok, hogy a szemem harmatgyöngyös hajnali rét gyanánt ragyog, s leánykám, mint a Március, rügyekbe zárt kölyöktavasz... őt nézem és bimbókorom újra fölöttem sugaraz. Nem siratom tűnt éveim, hiszen az idő úgysem áll, csak aki élt, azé a vénség, rút halál. Szánom az ínyenc élvezőt, csömörnél mása nem marad, koldus, ki mit sem áldozott s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok, nehéz a toll is néhanap, de a lehalkult szívverés fiam szívén erőre kap, szépségem múlik, - nem sírok, leánykám arcán tündököl, szinte sok is, e két gyerek, mily roppant kincset örököl. Nem volt hiába semmi sem, bár néhanap békétlenül lázongtam, hisz nem tudtam én, hogy ürmöm mézzé édesül. Sokat fizettem? Nem tudom, hiszen mindennek ára van... ezerszer újra kezdeném.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Dayka Gábor
A Tavasz
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány, házileány kivált? … Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó volt, hecc volt; apa kollégái meg a bátyám tiszttársai udvaroltak; kaptam néha éjjelizenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az ablakon, rendesen ott fenszterlizett* valamelyik udvarlóm; estefelé néha kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na – ez egyszer–kétszer jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa; az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát – jól és olcsón. Esténként néha ott maradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk. Na, akkor eredt csak meg a város nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak rólunk; szegény anyu hogy sírt, mikor csak egy kis része a fülébe került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen, az anyám nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a szép, feszes barna bársonyruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc volt nekem az egész, unatkoztam, húszéves voltam. Egy szép sötétpiros rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből, és a képviselő szép ember, világlátott, okos – sokat tanultam tőle, bizony. Tudja isten, valahogy komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam – ő meglepőnek és érdekesnek találta az egyéniségem –, azt mondta, nem akar rosszat, nem teszi tönkre az életem; az öregedő, kedves idealista! Így küszködtünk, regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független, tanítónő; állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek vesznek fel, és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskolaotthon, mindjárt igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk „kifejlődik” polgári osztályokkal, akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb képző osztályait magánúton. Igen, nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség – az jó. Az ember nem fogadhat el úgy pénzt valakitől – ha szerelmes bele, akkor még kevésbé. Egészen jól van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor, szívem, csak ti, tizennyolc évesen hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest, szegényhez, túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves leveleket ír; olyan Kármán Fannija stílusban, sok–sok hasonlattal. Nagyon mulatságos. Így csak ki lehet húzni még ezt az egy évet, és hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni bolond figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp vízben, ahogy egy divatos író mondja.
A karcsú barna leány felsóhajtott.
– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz. Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak, és már öt éve itt vagyok, és szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámoltalan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhánakvalót vásárolni sem magának; szégyellt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri* gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám meg fivére, a nagybácsi… És nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelül sem, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért. Nekem azért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom, mit kell csinálni – csengetnek: ott van az étel; csengetnek: párba állni, ide menni, oda menni, kelni, feküdni, mint az óra.
A legutolsó fagyosszenthez, Orbán napjához számtalan hiedelem és népi jövendölés kapcsolódik. Az Orbán napi hideg a szőlőnek árt leginkább, ezért a szőlősgazdák, kádárok, kocsmárosok választották védőszentjüknek. Úgy tartották, hogy "Ha Orbán nevet, a szőlő sír", vagy "savanyú lesz a bor, ha Orbán napja esős, édes, ha tiszta az idő." A magyarországi szőlőhegyeken számos helyen találkozhatunk Szent Orbán szobrával, sok templomot, kápolnát is szenteltek tiszteletére. Ezen a napon hozzá fohászkodtak a jó termésért, jó idő esetén virággal és koszorúkkal kedveskedtek neki, egész nap borozgattak a szőlősgazdák. Rossz időben viszont kővel dobálták, pálcával ütötték, akár meg is köpködték a szobrot. Néhol a kápolnát feldíszítették zöld ágakkal, virágokkal, a mise után mindenki vitt haza a szentelt növényekből, mely a villámcsapástól védte meg a házat.
Május
népi mondóka
Orbánnak a napja hogyha fényes,
A vincellér mint a páva kényes.
Mint az áldozócsütörtök
Olyan lesz őszi időtök.
Pünkösd-napi esésre
ne várj áldást vetésre.
Május hava hűvössége
A gazdának üdvössége.
Ma Orbán napja van!:-) Isten éltesse a név viselőit!
Szia Parsifal Hendrix, szép napot, kellemes hétvégét Neked!?.)
Az egyik legkedvesebb versem a legkedvesebb előadóval...:))
(Még egy topikot is nyitottam ilyen címmel...)
A legnagyobb unokám meg versenyszerűen sakkozik..:))
Kaffka Margit
Sakk-matt
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’ Kései langyos, nyári délután, Sok tarka szálat öltésnek eresztve Babrált egyszer egy haragos leány. Nem egymagában volt, – ez a baj épen! – Mellette is meg szembe, szörnyűképen Figyelve, gyanakodva egy a másra, Egy mókás öreg ember meg a társa Fölöttébb komoly ifjú húzogat Tarka ostáblán furcsa bábokat. Fogy a futó, menekül a király, Itt még a bástya rendületlen áll; Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek Az ördöngős fehér-fekete mének, S bár egyre hull a sok vitézi báb, Új nemzedék jön és tüzel tovább. Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész, Melyben, ha minden elhull, mi se vész. Ám egy redő az ifjú homlokon Jelenti: az eset komoly nagyon! A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre… Csodálkozó haraggal várva, lesve: “Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer? Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét, S a kerti asztalon terítve szét A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka Következetes híven váltakozva Most is a régi. Talán odabent Van felbomolva a bölcs hadirend!? A harcos bábú lézeng oktalan, Meg visszatér, majd ész nélkül rohan. A király egy csikót vesz üldözőbe, Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe, S a királyné, rézsút tipegve fogytig, Az ellenséges fővezérbe botlik. …és kit okolni kell a sok bajér’, Két nyugtalan kéz néha összeér, S két ifjú szempár, amikor lehet, Találkozik a csatatér felett… Nagyapó nézi hosszan, meglepetten: “Olyan komoly, derék fiúnak hittem, S bomlik immár ez is oktondi lázban!… Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Tóth Árpád
A TAVASZI SUGÁR...
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Ő az, ki azokat rakja több formába, Mint ami van Ovid Metamorfózzába; Úgyhogy a dámákról meg tudnád magát is Tanúlni a Linné Históriáját is. Állj meg bár, ne tovább egy fertályóránál, Bécsben a Szent István öreg templománál: Látsz ott buffánmedvét, tüskés sündisznókat, Mesterséges hangon csivogó rigókat, Vannak nyaktekercsek, puffadt pellikánok, Barázdabillegők, sleppfarkú fácánok, Van ott ölni-tanúlt baziliszkus szeme S kivált a lepkének mindenféle neme: Mindezek a módi nimfa teremtvényi, S a kipallérozott hívság leleményi. Ő a találója Auszugnak, kontónak, Ő oka számtalan konfiskációnak, Ő teremt a főldön galánt szegényeket, Donna Olimpiát, báró von Nichtseket,80 Ő az, ki lelkezdvén sokszor csak egy kényen Henyélő stucceren, egy borbélylegényen; Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak, Sőt a deákok is abban koledálnak. Ő tette Párizst is e szép bolondságon Királynévá hajban szinte fél világon. E nagy nimfa által a dáma felkapja, Hogy csak patyolatja légyen vagy kalapja, Hogy az asszonyok is lyánfővel járjanak, S még a falukon is erre rászokjanak. - Légyetek hát jövő fársángig békével, S elégedjetek meg Vénus végzésével."
Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek S éltető örömöt lehelle beléjek. A gráciák pedig, óldott övezettel, Reájok pillantván édes tekintettel. A kellemességnek s élvény81 ifjúságnak Hajnalló felhőjén a hintóhoz hágnak, S annak zsámolyánál így szólla Thália, Thália, a közttök legdelibb grácia: "Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek, Hogy e jeles napról megemlékezzetek. Termetetek deli, orcátok kellemes, Szívetek érzékeny, és elmétek nemes, Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok, Hulló hó kebletek, muskotály csókotok; Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek: Egyszóval mihozzánk hasonlók légyetek."
80. DONNA OLYMPIA, egy nagy familiából való, de szegény és büszke spanyol úriasszony a HOLBERG egyik vígjátékába. BÁRÓ von NICHTS a németeknél ollyanforma szólás, mint magyarúl a Sohonnai vagy Semmiházy uraság.
81. ÉLVÉNY, deákúl vivax, olaszúl, franciáúl vivace, németűl lebhaft. Ellenkező jelentésű azzal, hogy halovány, halvány. A deáknál ezek a grádusok vagynak: vivens, vivus, vividius,vivax; az olaszoknál szint ezek; a franciáknál vivant, viable, vif, vivace: a németnél lebend, lebendig, lebhaft. Nyelvünkben még eddig csak e két szót gyomroztuk: élő és eleven. Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a tudományokban, muzsikában, képírásban előbb menjünk: sok szavakra s meghatározott értelműekre kell szert tennünk. Ama két régi szónkhoz hadd járúljon hát hozzá az élvény, melly ellen semmit az uj vóltán kívűl nem vethetni. Ha jól emlékezem, BENKŐ úr valahol illyenformát akar az élénk szóval kitenni. Nagyon hellyesen! valamint fél gyökértől félénk, úgy él gyökértől élénk jön. Ezt is adjuk a többihez, s nékünk is négy grádusú szavunk lesz az élet ideájára, mint az itt előhozott nemzeteknek. - Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a Caspium homokpusztája! Ott életében nem hall egy új szót is.
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez, parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna, – hallgass, míg végére jutok! – de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
