Elérsz majd végül te is a szigetre, ahol a bozót föl, az égig ér. Én ott ragyogok régen a kövekben. Te megállsz majd a nagy víz szélinél,
mely oly súlyos és olyan mozdulatlan, és tündöklő-mély, mint a fájdalom. És értsz már mindent, mindent. Mit se kérdesz, és megismersz majd azon a napon,
mikor a föld is végleg elfelejtett, zöldjükké szívtak, fölittak a fák. Megvallasz ott a víznek, a köveknek. S hallod, hogy zúg az örök némaság.
Kint a szőlőnkben, emlékszem rája, deszka kunyhónk előtt állott öregapám diófája.
Ha vihar támadt, – szőlőkötözéskor, – dörgött az ég, csattant a villám, füstölt az úton a felpaskolt por, ahogy végigverte a dörgő esőostor, bebújunk a kunyhóba. Onnan néztem, miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste. Vajjon, elbír-e a széllel? Recsegett, ropogott öreg teste, a szél a galyakat csomósan tépte, hullott a zöld dió, áldott termése, mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta: de győzte a vihart öregapám konok, törzsekopott diófája.
Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom, – motyogott nagyapám, s nem lesz baj, gyerek! Dió lehullhat, új tavasszal terem az ág újat, ág is nő a letépett helyére, de ha a gyökér nem bírná tovább, a diófának, kisunokám, vége!
Most is vihar, szél tépi, rázza, de állja a vihart Árpád vezér ezeréves, öreg diófája! Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek, tapadnak a földre, hogy termés legyen az örök magyar szőlőhegyen, hogy élni tudjon: dió, levél, ágak… …Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!
Lehull ezer dió, millió lesz holnap, letörhet száz ág, ezer nő helyére, s ha csupán a csonka törzs marad, ha új tavasz zsendül, kifakad! Uram, csak Te lássad, hogy ezen a véres, küzdelmes harcon a gyökér kitartson!
Valaha voltam riadó kiáltás. Nem én szóltam, és nem én kiáltottam: Az ember s a magyar Jajgatott bennem és kiáltozott, Rázta, mint Sámson, a templom-oszlopot, A szelíd csillagokat riasztgatta: Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn, Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?! Valaha voltam tragikus kiáltás.
S lettem síró, beteg légyzümmögés, Vak vergődés egy őszi ablakon, Élni nem tudás, halni nem merés, Panasz, mit meg nem érthet senki sem, Jajszó, mely teljesen testvértelen, Kín, amely kicsinyes a csillagoknak, És furcsa szánalommal mosolyognak Rajta a küzdő, élő emberek. Ki tragédiák harsonája voltam, Lettem beteg őszi légyzümmögés.
Akarok lenni még egyszer kiáltás... Ó, Doktorom, gyógyíts meg engemet, - De ne gyógyíts meg engemet magamnak. Mert annak jaj csak, ki magának él, És annak jaj csak, ki magának szenved, És annak jaj csak, ki meghal - magának. Gyógyíts meg engem a beteg világnak. Hadd éljek ismét testvér-közösségben, Hadd legyek ismét ember és magyar.
Hadd jajduljak velük, ha jajgatok, Értük rázzam a templom-oszlopot, A csillagokat értük riasztgassam: Mit tündökölnek olyan bölcsen ott fenn, Mikor mi itt lenn könny és vér vagyunk?! Beteg őszi légyzümmögés helyett Legyek még egyszer riadó kiáltás...
Még élek és még mindíg dalolok, De már a szívemet Kitépték keblemből a viharok, S úgy zengetik: tőlem idegenül. Rajtam át Dalolnak régelhantolt istenek, S önnön beszédemre nem ismerek - És rajtam át a Végzet teljesül.
Rajtam át Népek mennek az Ítélet elé, S keresztül rajtam roppant folyamok Hömpölyögnek a deltájuk felé.
Még élek és még mindíg dalolok, De már a szívemet Kitépték s elvitték a viharok, S nem magamé: a viharé vagyok.
És ha majd elcsitult a fergeteg, Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek Szívem helyén talán Egy sötét lyukat, véres ürességet.
Kit pengetett a szelíd esti szél S borzongatott a hűvös alkonyat: Magától - hogy adna az árva lant Ilyen sikoltó, égő hangokat?
Az Idő, ez az óriás legény Tépdesi lantom s lelkem húrjait, Övé a dal, övé a költemény.
S félek, a dal, amit életrehív, Sötétebb, súlyosabb, Mint amit elbírhat a lant, a szív.
S félek, egyszer vasujjai alatt Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa - És elszakad.
Marasztottam, de nem maradt velem. Elszaggatta iszalag-kötelem. Rigó dala szívére nem hatott, bármily bűvösen fuvolázhatott. Bozót között a karcsú test kifért, az agancs-zár elől csellel kitért. Kérő szememnek azt felelte: nem. És átszökkent gátnak szánt testemen.
Repülőgépen száll el a tavasz a város fölött, s leszórja a megújulás zöld röpcéduláit: ráakadnak az ágakra, minden szem őket olvassa, őket terjeszti minden száj.
Az építők a maguk módján agitálnak. Dicséretüket zengi ezer meg ezer új lakó. És ez nemcsak az ő dicséretük.
Az építők a fény fiai, s a fény anyja a tavasz. Mindkettő a családért küzd, mint jó rokonokhoz illik.
A pillanatot kell csupán kibírni, amikor egy véletlen mozdulatból kiderül, amit szüntelen gyanítasz, de míg gyanítod, addig nem gyanakszol, a pillanatot kell csupán kibírni, amely egy önhitt szárnyalást keresztez, mikor gyönyörű ívű szerepéből egy pillanatra kiesik a kedves, a pillanatot kell csupán kibírni, mikor egy elszólása tudtul adja, hogy szerelmedért teljes életével adózik bár, de csak felére tartja, a pillanatot kell csupán kibírni: az átmeneti örökkévalóság döbbenetét, mit a tábornok érez ha kételyei percre lefokozzák - a pillanatot kell csupán kibírni! Aztán beérni azzal a csekéllyel, mi megmarad a pillanat után is. És oly csekély, hogy egy élettel ér fel!
Hajszálrepedések a Mindenség falán… A fekete lyukak végtelen spiráljaiban múlik a múlhatatlan, a pillanat acélja peng, valahol megvillannak a fűszálak törött tőrei, még kapaszkodnak beléjük a bogarak. Omladozó sziklák labirintusában kitartó erőszakkal öldöklik egymást a nagy szellemek. Hajszálrepedések a Mindenség falán… Sok milliárd fényévnyire, talán egy távoli bolygón, éppen ekkor fejti meg valaki a legendás, tudós emberi faj történelmének legutolsó üzenetét: NE GYERTEK!NINCS MÁR ITT SENKI...
Száll a zene, szárnyal, szárnyal az alacsony boltív alatt, zengő hangját visszaverik a csillogó ódon falak. Kicsiny terem, kedves, meleg - s nagyon régi - ahol vagyok, benne tűzzel, csillogóan hat fiatal szempár ragyog. Borús, hideg künn az idő - mintha mostan alkonyulna -, s itt benn csak zeng, egyre csak zeng a zongora sok-sok húrja.
S amíg száll a régi dallam - vérpezsdítő, szép igézet -, a hat szempár önfeledten távoli időkbe réved.
Bennem is fölzsong egy dallam, mélyenzengő hangok jönnek, bennük van az egész élet: vidám mosolyok és könnyek, hősi munkák, hősi harcok, a kék ég - s ez a kis terem, - fölzsong bennem sejtelmesen az egész nagy történelem! Mindent, mindent érzek, amit emberi szív eddig érzett: fájdalmat és nagy örömöt, szerelmet és merészséget; sírok is és nevetek is: enyém ez a dallam, érzem, itt hordozom a lelkemben évszázadok óta készen, s ahogy most a vén zongorán fölzendült - már régen vártam -, új életre kelt a lelkem egyik parányi zugában, s lassan-lassan hatalmába keríti egész valómat, hullámain ring a lelkem, mint egy könnyű, fürge csónak. -
S nem is veszem észre, amint elkezdem dúdolni halkan; - alacsony boltívek alól a magasba tör a dallam... - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Körülnézek égő szemmel -: hat pár égő szemet látok, hat csillogó lélek-tükröt, hat fiatal jóbarátot, benne lobog a szemükben az életnek fénylő lángja - s lassan-lassan mély csend borul a homályos kis szobára.
Félek megtörni a csendet; érzem: ilyen drága percben, mikor minden ember szíve dobogni kezd hevesebben, amikor mindenki érzi, hogy az övé, s szép az élet, akkor képes nagyot, szépet, csodást alkotni a lélek!
Mély csönd van a kis teremben... és benne hat ifjú ember ül erővel, acélhittel, bátorsággal, fényes szemmel, - odakinn a nap is kisüt, bevilágít aranyfénye - várja őket már az élet - és elindulnak feléje!
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj – mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e uj méreg, mely közénk hatol – meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb … Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.
Testvéreim, maradék magyarok, S ti más testvérek, messze milliók, Akik értetlen ámuló szemekkel Hajtjátok a rettentő kereket, A tébolyult Sors óriási gépét, Amely pokolnak csépli, ami mag, És csak a polyvát hagyja meg a földnek - Öngyilkos hősök, ártatlan bakók, És ti szegény esettek, éhesek És rongyosok, fosztott-fészkű anyák, És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. - Mind, mind velem, szegény, bús emberek: Testvérek, sírjunk!
Viselős az idő! - Meg kell születni már, meg akar már születni A förtelmek esztendejének Pokolméhében a nagy szabadító: A könny! A közös, szent, emberi könny! Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk. Egy szó szaggatja mellünk, Egy bélyeg ég a homlokunkon, És Duna, Szajna, Boszporusz fölött Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat.
Testvérek, merjünk hősök lenni már, És merjük már megmondani magunknak, Hogy sebet kapni fáj, És sebet adni fáj, És minden fájás fáj mindenkinek. Testvérek, merjünk hősök lenni már, Acélozzuk karunkat ölelésre, És merjük már elsírni azt a könnyet, Embervoltunk, embernagyságunk könnyét!
Sirassuk immár siralommal Szegény magunkat. Mind, mind, mind bűnösök vagyunk! Kik őrült kézzel újra összezúztuk Emberségünk királyi Bábelét, Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást S a szűz erőt hóhérrá aljasíttuk, Szentségeinket akik megtapostuk És nemet mondtunk minden régi jónkra.
Sirassuk immár árva fiainkat, Akiknek vérben virradt föl a reggel, S az első, amit láttak, förtelem volt; Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe, És akiknek újra kell kezdeni Előlrül mindent. Sirassuk véres Krisztusunkat, Kinek melléről a szelíd tanítványt Felrántottuk és a csodálkozó Kisdedeket térdéről felcibáltuk; Kit megtagadtunk mind a gyilkosért.
És sirassuk az Istent, Akinek dús kezéből kicsavartuk Az áldás mannájának kosarát, És szabadságunk setét erejével Kényszerítettük: legyen az ítélet Rettentő Istene.
Sírjunk, testvérek! Kik a teremtés ember-koszorúját Szennybe tapostuk: nincsen más remény A bukott földnek mása nem maradt. Ez tán még felhat a fekete Égre, Megharmatozza fertezett szívünket, És lehetünk még egyszer emberek!
Nem látta rózsásnak az életet hát festett szürke gyöngyház-képeket: aszott göröngyöt, vértelen ködöt, lapos homályt a dúlt sövény fölött s vásznán a füstszegélyű alkonyat fakó halottaságyon dőlt hanyatt.
Egy-két kórót erőlködött a táj és sosem volt együtt a birkanyáj; visszhang-riasztó bégetés, talán egy kos meredt a kép baloldalán vagy elszórt bot mutatta s árva kés hogy volt itt hajdan élet és ütés.
És szürke volt a vigalom s a gyász, a tűz, a víz, a hidd el, a vigyázz, a nyúlós csönd, a csöndes dinamit, a vágy, a vétség, a gyanú, a hit - és addig mélyült szürke ecsete, ameddig képtelen a fekete.
Egyszer csak eltűnt és elhallgatott. Hosszú idő múlt el, míg jelt adott: hatalmas vászon, barna őszi domb, hervatag lomb, a vízen komp, kolomp, lombon madár, a kompon emberek s a kolompszóra csorda lépeget -
Beszédes élmény! szép! titoktalan! illata, színe, hangja, íze van! - Miért e lárma? mit jelent? s kinek? mit foltoznak az ordító színek? S ha tán vásznadról simaság csahol, hol van a gyöngyház-csend tilalma, hol?
- A gyöngyház-csend? - A lassú válaszon nem érzik át se gúny, se fájdalom. - A mélység csendje - nincs. A semmi sincs. A rádakasztott fény felé tekints. Élünk, s a felszín sima és adott. - Boldog vagy? - kérdem. Bólint. - Láthato
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. A haza, a haza egyenlő volt mindig ezer év óta már, és mindig az marad, mert nem darabokból összetákolt darab: egytest a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal. Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal. De mihelyt fölengedt fojtó köteléke, futni kezdett a vér elapadt erébe. Visszakapta ami soha el nem veszett. Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, bár a világ minden fegyvere őrizze. Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, de leghatalmasabb mégis az igazság. Útja, mint a Dunánk és csillagok útja: nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba, Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, mily görbék s biztosak pályái az égnek. Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen: igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten. Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok. Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, és jön az igazság, közelebb, közelebb...
Én voltam a kedvenc évjárata, hittem, hogy mással úgyse lenne boldog. S elhittem azt, mit másnak nem, soha: ha eddig must voltam, most majd kiforrok. Színtiszta mámor lesz, mi összeér: száraz vörös ő, s én: édes fehér.
Forralt borok a szédült hóesésben, dús illatáradással fűszerezve... Nincs íz, nincs szó, már mindenemmel érzem: lelket melengetően szép az este. Sok olvadékony, szép télvégi nap hordómély mámora szíven ragad.
Térképe vérszínű borútvonal - s valóban! A tavasz Párizsban ért. Aztán Bordeaux, Bretagne... és még mi van? Kilencven óra út az óborért. Kábultan, elcsigázva ébredek fel, de mámor, mámor, mámor százezerrel!
Számunkra végül egy rejtély maradt: melyik őstermelőnél ér az este. Bejártunk fővárost és falvakat, Pécsváradról gyalog Villánykövesdre... A nyárest mámorát még most is érzem. Forró csókját a pince hűvösében.
Gondoltam, itt a perc, hogy elvegyen, de ő a kancsót eljegyezte már. Nem borvirágcsokor - száz rózsa kell! Mert ősz megint. S betelt minden pohár. Aszú, leányka, jégbor, chardonnay - ezernyi mámor-ízem már övé.
Bejártunk néhány erdei utat. A sárban sárga gyertyánlevelek, istenhozzádok, istenveledek, a foglalata mindnek csak a sár, ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár!
Ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár! A fák közt karcsú őzlábgomba-lámpák, egy apró, fényes-zöld csodabogár-hát, rohangáló, túl boldog gyerekek - ne mondd, hogy te nem láttad ezeket.
Ne mondd, hogy te nem láttad ezeket: Gombaszedők késekkel, kosarakkal, egy erdő tele elhullott szavakkal, egy tanácstalan, fáradt utazó: Inkább más úton járni volna jó?
Inkább más úton járni volna jó? Keresni egy másféle terepet, új asztalt, ágyat - új szálláshelyet? A foglalata mindnek csak a sár - ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár.
Bejártunk néhány erdei utat, egyik fa a másik fára mutat, istenhozzádok, istenveledek, a sárban sárga gyertyánlevelek.
